Élet az otthonban
Vannak az életünkben dolgok, helyzetek, amiket természetesnek veszünk. Hogy tudunk járni, beszélni, olvasni, döntéseket hozni, felelősséget vállalni önmagunkért és a körülöttünk élőkért. Hogy mellettünk vannak a családtagjaink, akikre számíthatunk. Hogy szülők és gyerekek, családot alkotva, együtt örülünk vagy együtt küzdünk meg a gondokkal. Számíthatunk a nagyszülők tapasztalatára, s ők örülhetnek az unokáknak.
Az ekecsi szociális otthon lakói számára a család távoli fogalom. Azért kerültek intézetbe, sokan egész kicsi korukban, mert testi vagy értelmi fogyatékosságuk miatt ellátásukat a családjuk nem volt képes biztosítani. A Gyermekek és Felnőttek Szociális Otthona 1953-tól működik a községben. Az intézmény igazgatója, Veres Tibor a gondozói munkáról, a gondozottak mindennapjairól beszélt lapunknak.
Bár az intézmény nevében még szerepelnek, de gyermekek már nincsenek a gondozottjaink között.
A mostani törvények értelmében gyerekeket már nem vehetünk fel. Akik ezelőtt hozzánk kerültek, itt maradtak, itt nőttek fel. A legfiatalabb is már 26 éves. Tehát fizikailag felnőtt emberekről beszélünk, de értelmi képességük a legtöbb esetben gyermeki szinten maradt.
Veres Tibor végzettsége pedagógus, és tizennyolc éve vezeti az egész éves szociális ellátást biztosító otthont.
Utóbbi azt jelenti, hogy sem a hétvégékre, sem az ünnepekre nem mennek haza, ők itt élik le az egész életüket, ez az otthonuk.
Általában értelmi és testi fogyatékkal élők vannak nálunk, sok esetben ez összekapcsolódik. Vannak ágyhoz kötött lakóink, vannak, akik járnak, és vannak kerekesszékeseink. A diagnózisoknak is széles a skálája, nem igaz, hogy csak Down-szindrómások élnek nálunk.
Az ekecsi szociális otthon koedukált, férfiak és nők élnek egy fedél alatt, ami nem szokványos az ilyen intézményeknél.
Gyermekeket ellátó otthonként kisfiúk és kislányok is kerültek ide, akik együtt nőttek fel. Az évek során sokuk között szinte testvéri kapcsolat alakult ki, ám most van egy pár, akik között a szerelem is feléledt, és szerettek volna összeköltözni. Ebben nem akadályozta meg őket az igazgató, aki kollégáival együtt a lehetőségekhez mérten próbálja a legemberibb körülményeket megteremteni az itt lakók számára.
Ahogy öregszenek az itt élők, egyre kevesebb látogató jön az otthonba.
Keressük a lehetőségeket, igyekszünk a családokkal kapcsolatban maradni, de egyre nehezebb, hiszen vannak, akiknek a szülei már nem élnek, a család pedig nem érdeklődik irántuk. Így teljes mértékben mi vagyunk hivatottak a mindennapjaikat bebiztosítani.
Férfiak és nők, a huszonévestől a hetvenévesig, különböző testi és mentális problémákkal együtt élők. Itt szinte mindegyikük egy egész embert igényel.
Az otthonban 57 gondozottra 57 alkalmazott jut. Persze, az alkalmazottak között vannak irodai munkaerők, takarítók, mosónők, karbantartó és sofőr is. Az a szakmai személyzet, amely közvetlen kapcsolatban van a gondozottakkal, két részre oszlik. 23 egészségügyi ápoló és 7-8 terapeuta. Mivel egész napos ellátásról van szó, három műszakban dolgoznak, így egyidejűleg csak 10 gondozó jut az 57 lakóra. A mindennapi rutint az egészségügyi személyzet biztosítja, az egyéb tevékenységet, a fejlesztést, a terápiákat vagy kézműves-foglalkozásokat az instruktorok vagy terapeuták végzik.
Veres Tibor az irodában található mázas kerámiákra, kosarakra, szőnyegekre mutatva mondja,
egy kézművesvásáron is a szebb, igényesebb áruk közé tartozna valamennyi, nehezen hihető, hogy ebben az otthonban készültek.
A nevelő személyzet szakemberektől tanulta a mesterséget, és a kemencével, szövőszékekkel felszerelt otthonban most csodálatos alkotások születnek az ő vezetésük alatt. Minden egyes darab a lakók munkája. Szalagmunkában kell ezt elképzelni, a munka egyes fázisait más-más gondozott végzi, mindenki azt, amiben a legügyesebb. Szinte mindenki csinál valamit, nagyon kevés az a lakónk, akit nem tudunk megmozgatni. Még az ágyhoz kötött is eljut a műhelybe. Van bennük akarat, szeretnék csinálni, de néha a kitartással vannak gondok. Állandó motivációval azonban sok mindent el lehet érni.
Ezenkívül sokan sportolnak, az intézmény a Speciális Olimpiai Szövetség tagja, saját sportklubbal rendelkezik. Labdarúgásban, kerékpározásban, atlétikában, asztaliteniszben jeleskednek. Nemzetközi versenyekre járnak Erdélybe, Lengyelországba, Csehországba. Az igazgató szerint évi 90 kulturális és egyéb rendezvényen vesznek részt, amelyeket vagy ők szerveznek, vagy nézőként bekapcsolódnak a faluban zajló eseményekbe. Nemcsak az a cél, hogy elfogadják őket, hanem hogy be is fogadja a gondozottakat a falu közössége, mondja az otthon vezetője, aki elárulja az otthon felújításának a tervét.
2007-ben ugyanis kiégett a kastély, ahol az intézmény addig működött. Akkor kezdődött el az az igyekezet, hogy pályázati támogatásból új lakhatási körülményeket teremtsünk. Az otthon fenntartójaként a megye 4 millió eurós támogatást szerzett a felújításra, aminek eredménye tíz darab hat férőhelyes családi ház lesz, öt telken elosztva a faluban és a szomszédos Nyárasdon.
A cél az, hogy minél inkább hasonlítson az otthonban lakók élete az egészséges családok életéhez.
Veres Tibor már több éve szorgalmazza, hogy a gondozottak egyre nagyobb mozgásteret kapjanak. Van, aki önállóan mehet üzletbe, sportolni vagy a körzeti orvoshoz. A felelősség, ahogy a szülők felelőssége a gyerekeikért, itt az igazgatóé. Ő dönti el a szakmai vélemények és a hosszú évek tapasztalata alapján, hogy kinek mit engedélyez. A gondozottak ezt elfogadják, sokan apunak szólítják. És van, akit anyunak, van, akit keresztanyunak szólítanak az itt élő örök gyermekek. Mert a családra, mint mindenkinek, nekik is szükségük van.
Az írás megjelent a Magyar7 2019/16. számában.
