Egy néptáncoktató és népviselet-készítő, aki egész lényével hirdeti: merjetek magyarok lenni

Kelemen Petra Piroska Párkányban nőtt fel, apai nagyszülei által erősen kötődik Bényhez. Jelenleg Tatán lakik. A bényi járási dal- és táncünnepélyen találkozunk, ott beszélgetünk. Kis táncosai közül valaki mindig az ölébe huppan, de őt ez egy kicsit sem zavarja.

Láttalak Pozsonyban a himnusztüntetésen, Párkányban a Štúr-szobor elleni tiltakozó megmozduláson. Talán nem túlzok, ha azt mondom, mindkét helyszínen rólad készült a legtöbb fénykép. Miért érzel késztetést arra, hogy az ilyen megmozdulásokon pompás bényi viseletben jelenj meg?

Érzem, valami történni fog, hiszen százévenként még a sors is fordul. És ha valahol mi, magyarok nem leszünk elegen, hát lehet pont ez a népviselet lesz az, ami odavonzza az embereket. Számomra rendkívül fontos a magyarságtudatom. A nagyszüleim neveltek, és meg is határozták az irányultságomat. Mindig hangoztatták, hogy nagyon nehéz magyarnak lenni, de megéri, mert az ember gyökerek nélkül olyan, mint a szélfújta falevél. A történelem viharai őket is megviselték, hiszen a párkányi nagypapa megjárta a hadifogságot, a családot kitelepítették. Ők azonban mindenhonnan visszatértek. Nem tudtak és nem is akartak sehol ott maradni. Bényi, apai nagypapától rengeteg régi szokást megtanultam, ő tanított meg felöltözködni a kurta szoknyába. Gyerekként sokszor részt vettem a kulturális rendezvényeken, de a táncos részt, ha csak lehetett, kikerültem. Mindig attól féltem, nem fogok úgy táncolni, mint a nagyszüleim, akik a bálokban mindig vitték a prímet.

Úgy tudom, azóta már néptáncoktatóként is tevékenykedsz, ráadásul mesemondóként is járod az országot.

Mindemellett népviselet-készítő is vagyok, és rengeteget énekelek. Gyerekkoromban a színészetről álmodtam, és a párkányi zeneiskola dráma tagozatára jártam. Batta Jolán tanárnő tartott engem a népi kultúránál, aki a népballadák útjára vezetett, és tett azért is, hogy el ne veszítsem a tájszólásomat. A néphagyomány terén rengeteget kutattam, gyűjtőmunkát végeztem, azért is ismerem a Kárpát-medence sok-sok viseletét. Sikerült még olyan adatközlőket találnom, akik sehol sincsenek nyilvántartva, mégis egészen régi és különleges dolgokra emlékeztek. Általában nyolcvanévesnél idősebb embereket kérdeztem ruhákról, népmesékről, népdalokról, szokásokról. Ha tudtam magammal vinni olyan zenészt, aki ismerte a tájegységre jellemző zenét, még meg is táncoltattam őket. A legtöbb adatot azonban a bényi nagyapámtól gyűjtöttem. Csak úgy spontán, például hokimeccs közben elkezdte: „Mondok én néked valamit. A faluban vót egy jány” – kezdte, és én már ugrottam is a diktafonért. Ő ezen csak jót nevetett, „Jaj, jánka, ilyen bolondságokat nem kéne fővennyi.” Kétszáznál is több mesét tudott, amiket ő is a nagyszüleitől hallott. Anyai nagyanyám pedig dalos pacsirta volt, tőle népdalokat gyűjtöttem. A gyűjtéseimet leírtam, vannak hangfelvételeim is. Egy ideig próbálkoztam a kiadásukkal, de nem akart sikerülni, így hát feladtam. Talán ha majd kicsit nagyobb nevem lesz. 

Most Tatán élsz. Hogy kerültél oda?

Jó pár éve, amikor Ipolyszalkán egy szüreti fesztiválon konferáltam, a mostani párom hozott oda egy csoportot fellépni. Mikor már kilencedszer kérdezte, ők mikor kerülnek sorra, ráripakodtam: Majd én szólok magának, menjen innen a fenébe! Este felkért táncolni, azóta együtt vagyunk. De csakúgy, mint a nagyszüleim, én sem tudok elszakadni a szülőföldemtől. Januárban vettünk át a párommal, aki táncpedagógus, egy gyermektánccsoportot Bényben, ezért gyakran hazajövünk. A néptánc, az éneklés szívből kell, hogy jöjjön. Mindig felteszem a kérdést: Tetszene ez a nagyszüleimnek? Mert bizony sokszor mondták, „No nízd meg, jánka, mit csinának a szinpadon. No, ők nem mulatnak.” Azt szeretném, ha a tánccsoportunk tagjait az az érzés ösztökélné, hogy a sajátjukat táncolják, adják elő. Ezt a sajátot pedig csak a múltjából tudja megszerezni az ember.

A pozsonyi ún. himnusztörvény elleni tüntetésen.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/25. számában)