Csak egy marék földet hazám talajából

Horváth Szomolai Andrea 2018. július 11., 20:38

Hazahívta a harangszó a hetven éve kitelepített honfitársakat Nagyfödémesre. A sorstársak és utódaik találkozójára a XIII. Mátyusföldi Fesztivál keretén belül került sor a nagyfödémesi kultúrházban.

Fotó: Horváth Szomolai Andrea

Különleges hangulat uralkodott a nagyfödémesi kultúrházban, mialatt folyamatosan érkeztek a találkozóra meghívott vendégek. Gőgh Ferenc polgármester, Száraz Erzsike, a Csemadok helyi szervezetének elnöke, az önkormányzat tagjai, valamint a helyiek érezhetően nagy szeretettel, odaadással és kedves törődéssel várták haza a messziföldre szakadt vendégeket. 

A találkozón több helyi szervezet is közreműködött, elsőként a nagyfödémesi Aranyeső nyugdíjasklub énekkara lépett színpadra, hogy keserédes, borongós nótákkal. A jelenlevők közül senki nem állta meg könnyek nélkül, ahogyan az énekkar hangot adott annak, mennyire fájhatott azon üldözött magyarok szíve, akiket idegen országokba kergettek szét.

Száraz Erzsike üdvözlőbeszédében elhangzott, hogy hetven év telt el azóta, hogy 1947. április 12- től 1948. június 18-ig lezajlott a Mátyusföldön a kitelepítés első szakasza. Az első vonatok Diószegről indultak, rajta a nagyfödémesi magyar lakosság jelentős részével.

Képgalériánk:
Fotó: Horváth Szomolai Andrea

A Csemadok elnök szívből jövő örömét fejezte ki az felett, hogy 134 ember hallotta meg a nagyfödémesi harang hazahívó szavát és biztosította a megemlékező vendégeket arról, hogy a mátyusföldi falu mindig hazavárja a messzire szakadt honfitársakat.

Gőgh Ferenc, Nagyfödémes polgármestere megemlékező beszédében arra biztatta az egybegyűlteket, adják át azt a szomorú tudást, aminek birtokában vannak, mert szükség van arra, hogy elmondják, mit jelentett elhagyni a templomot, a földet, a házat, a temetőt, amelyben az ősök nyugszanak.

„Emlékezni kell, hogy lássuk milyen gonosz is tud lenni az ember, milyen könnyen válik ember embernek a farkasává. Beszélni kell a könnyekről, az utolsó ölelésekről az érzésekről. Beszélni kell arról, mit jelentett itthagyni kedvest, barátot, szomszédot, rokont. Itthagyni a földet, ami megélhetést és jövőt biztosított, a házat, ami biztonságot adott, a templomot, ami Isten közelségét jelentette, a temetőt, melyben az ősök nyugszanak”- hangsúlyozta beszédében Gőgh Ferenc, majd elmondta a kitelepítéssel hetven évvel ezelőtt eltűnt a nagyfödémesi lakosság nagy része.

Szembesülni kellett az élet minden területén azzal az űrrel, amit a szülőföldjüket elhagyók hagytak maguk után: a csonka családokkal, a meg nem művelt földekkel, a templomban megüresedett helyekkel. A kiűzött családok Magyarországra kerültek, ahol lassan tudatosították csak, hogy a felvidéki magyarsággal hatalmas érték érkezett. Így került oda az itteni kultúra, a nyelv zengő ékessége, a nóták, a munkabírás, a tudás, és mindez beépült az ottani közösségbe.

A polgármester kifejtette, hihetetlen öröm érte, amikor 134 vendég jelezte érkezését a július hatodikai megemlékezésre. Erről a napról bejegyzés készült a község emlékkönyvébe, amelyet minden jelenlevő vendég család alá is írt. A község gyönyörű, szívhez szóló ajándékkal lepte meg a szomorú sorsú honfitársakat és leszármazottaikat. Mindenki hazavihetett egy Nagyfödémesről szóló szép kiadványt, de a legértékesebb az egy marék föld volt a haza talajából, amelyet díszes ajándékerszényben kaptak meg az elszármazottak. A megemlékezésen a már elhunyt kitelepítettek utódai is jelen voltak. Két lánytestvér könnyes szemmel mondta el lapunknak, a nagyfödémesi Kálvária földjét már csak a temetőbe vihetik el szeretett édesanyjuknak.

Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével Nagyfödémes testvértelepülésének Jánossomorjának polgármestere, Lőrincz György is. Az elöljáró elmondta Jánossomorjára 23 család érkezett Nagyfödémesről, majd később harminc család Szencről. Az addigi szinte homogén település egy sokarcú faluvá vált és ezt az arculatát a mai napig is őrzi, a környék lakosságának nagy százalékának gyökerei a Felvidéken eredeztetnek. Jánossomorján aktívan ápolják és őrzik a felvidéki hagyományokat és kultúrát, céljuk az, hogy a következő generáció is továbbvigye ezt.

A szívhez szóló dalokat, verseket és beszédeket senki nem állta meg sírás nélkül. Több száz igaz magyar ember könnyezett egyszerre a gonosz hatalmak múltban elkövetett kegyetlen döntései miatt. Megrendítő volt látni, ahogy idős emberek szálfaegyenesen, méltón emlékeznek egy olyan tragédia súlya alatt, amely örökre megtörhette volna őket. Bárkinek például szolgálhat az az élni akarás, ami belőlük áradt ezen a megemlékezésen, hiszen ők a jövőben hittek, unokáikat, dédunokáikat ölelték könnyáztatta arccal az ünnepség alatt is. A múlttól kizárólag egy bocsánatkérést várnak, ami ez idáig nem érkezett meg.

0 HOZZÁSZÓLÁS