„Ajtóm, szívem tárva!” - a Csallóköz festőjének özvegyénél jártunk
A Csallóköz festője, Janiga József idén, március 21-én lett volna 80 éves. Ennek apropóján több, kisebb-nagyobb megemlékezés, újságcikk született az év során, de a legnagyobb esemény kétségkívül a Dunaszerdahelyen megrendezett életmű-kiállítás volt, melyről szintén beszámoltunk portálunkon. Nemrég a jeles festőművész özvegyénél, Janiga Évánál jártam, aki felidézte az együtt töltött évtizedeket.
Mikor betoppanok Évához nagymegyeri lakhelyére, a bájos udvar és kert rövid mustrája után az előszobában mindjárt egy fényképet mutat, s megkér, hogy most már végre tegezzem...
– Évi, Kati, Ági, Sári, jobbról balra – sorolja a lányai és unokái nevét azon a fotón, amelyen mindegyikük pirosba öltözött a fénykép kedvéért. Nyilván a képről az anya/nagymama sem hiányozhat.
Aztán körbenézek, a falak telis-tele vannak Janiga-képekkel... És ha már a festésnél tartunk, Éva mindjárt meg is jegyzi:
– De az én életemben többet festés itt nem lesz! Ezeken a képeken a legkisebb karikák vannak, amelyeket a legkisebb szögekre raktam fel – egyértelmű, hogy a szobafestésre gondolt, hiszen hosszadalmas es fárasztó lehet egy-egy festés alkalmával ennyi képet le- és felrakni.
– Na, és itt volt a gyerekszoba. Itt pedig a kis műterem, amíg felépült a másik.
– Mennyi szoba van itt? – kérdezem.
– Öt. S ezt mind takarítani kell – mondja Éva, miközben megnézzük az összes szobát. Szinte mindegyik tele van képekkel és könyvekkel. Majd megjegyzi:
– Most menj fel a műterembe, aztán folytatjuk a beszélgetést, jó?
Megtudtam, hogy amikor Nagymegyerre költöztek, egy régi házat vettek meg, amit nem alakítottak át, csupán idővel hozzáépítettek egy kies tetőtérféleséget, ahová szabadon áramolhatott a fény, és az lett a műterem. Mert előtte csak az egyik szoba kisebb zuga szolgált erre, s bizony nagyon szűkös tér volt már egy idő után. A műteremnek azonban varázsa van. Padláslépcsők vezetnek fölfelé, s aztán fent mintha egy kis személyes mennyországba kerülnék. Egy szentélybe. Mert a hely szelleme a gyanútlan újságírót is megérinti. Szinte érezni lehet, hogy más dimenzióba jutottunk. A festőállványon évek óta a művész befejezetlen festménye pihen. S ez már valószínűleg így is marad. Millió ecset, olajfestékek, oldószerek, higítók, mindenféle festőkellékek, meg persze sok-sok festmény berámolva egy polcos szekrénybe. Relikviák, kedves tárgyak, sétabotok, könyvek, egy kanapé, némi ülőalkalmatosság. Nem hivalkodó, de kellemesen el lehet férni benne. Pont ideális egy festő számára.
– Két évig volt úgy, hogy egészségesen használta a műtermet, még az ecseteket is megpuszilta, amikor fölment, olyan boldog volt. Mikor beteg lett, házi „liftet” csináltattunk neki.
– Erre még visszatérünk. Egyébként, ha jól tudom, bátorkeszi vagy...
– Igen, de nem ott születtem, hanem Chomutovban.
– Hogyhogy?
– Mert akkor volt a kitelepítés meg sok minden. Nem konkrétan a kitelepítéskor születtem ott, hanem anyukámék visszamentek. Tudod, fiatalok voltak, és ott megismerkedett apukámmal, aki negyedi volt. Aztán megszülettem, hazajöttek, és én már Bátorkeszin nőttem fel, és tősgyökeres bátorkeszinek is gondolom magam. Párkányban érettségiztem, négy évig meg Nyitrára jártam, s a mi kapcsolatunk onnantól kezdődik, Nyitrától.
– Szóval Nyitrán a főiskolán ismerkedtetek meg?
– Igen, egy vonatkésésnek köszönhetően Újvárban rekedtünk egész éjjel. Hát volt ott vagy harminc diák, aki Szőgyénbe, Köbölkútra, Párkányba igyekezett. Nyitráról már visszafelé. Jöttünk haza… És egy éjszakát a régi érsekújvári állomáson töltöttünk. Én rögtön „kiszúrtam” őt magamnak, s már akkor tudtam, hogy ő lesz a férjem! Három hónapig azt se tudta, hogy a világon vagyok. De ezt mindenki tudja, és mindig szórakoznak is rajta… Köbölkútra mentem mindig a busszal, ott szálltam fel a vonatra, Újvár, Nyitra… Volt, hogy gyalog jöttünk haza (magas sarkú cipőben!) Köbölkútról, mert nem jött a busz. 9 kilométer. És nem voltunk fáradtak, röhögtünk, beszélgettünk. Na de vissza a témához: Megismerkedtünk, és azóta együtt vagyunk. 1967 óta. Vagy… Voltunk… Maradjunk inkább annyiban, hogy vagyunk. Velem mindig itt van. És ahányszor bejövök az ajtón, elmondom magamban, hogy hiányod átjár, mint huzat a házon. De ezt minden nap, ha tízszer jövök be, tízszer megállok, van időm, gondolatban „elmondom”. Mi nagyon szépen éltünk, hihetetlen a mai világban ilyet mondani. Ő 1968-ban végzett, aztán Nemesócsára került tanítani. Én 1971-ben végeztem magyar–szlovák szakon, és később jöttem utána. Szerintem még „erőszakos” is voltam, mert voltaképpen három szakos voltam (közben nevet – L.G. megj.). Ő egy gyönyörű vidékről származik… Ott van Párkány, ott a Dunakanyar, ott van Esztergom, dimbes-dombos táj, és akkor, amikor Ócsára került, fél évig nem tudott semmit csinálni. Azt mondta nekem, hogy innen el kell menni, mert itt semmi nincs, csak egy nagy síkság, és ő nem tudja a „semmit” festeni. Ennyit mondott. És amikor fél év elteltével utánam jött Nyitrára, azt mondta, milyen szép bokrok, fák és botlófüzek vannak Ócsán. Olyan plasztikusan mondta el, hogy én szinte magam előtt láttam. Azelőtt én ilyeneket nem nagyon láthattam, mert mi a Mátyusföld „sarkán” voltunk, ő meg Párkányban, úgyhogy nekünk ez a vidék teljesen idegen volt. De úgy megszerette, hogy a Csallóköz festője lett. Ezek a kis képek tipikusan csallóközi ihletésűek. Ez itt voltaképpen egyfajta keresztmetszete a munkásságának, meg arról tanúskodik, hogy ezek között jól érezte magát. De ebbe meg kell érkezni, kicsit körül kell nézni, a lelket feltölteni, és akkor egész más a hatás… Aztán elkezdte az akvarellfestészetet művelni, és talán Nagy János mondta azt, hogy ilyen „kenyérfelhőket” fest a táj fölé. Persze nem tudatosan, de amikor rákérdeztek ezekre a felhőkre, azt mondta, hogy a Csallóköz adja a fél országnak a kenyeret. A Csallóközt, a tájat, a csallóközi határt, a csallóközi dolgos embert igen szerette… Hát mi voltaképpen parasztok vagyunk. Nagyon szerette az egyszerű embereket. Az ő szülei is paraszti munkát végeztek annak ellenére, hogy az apósom úri szabó volt abban az időben, de nagy kertjük volt, rengeteg barackfa… Mi egész nyáron barackot szedtünk, mert azt eladták, abból volt a tüzelőre való. Anyósom meg „csak” háztartásbeli volt. Most már meghalt a nővére is, sajnos. A két keresztfia él Párkányban, meg hát a jó barátok. Nagyon jó kapcsolatban volt sok emberrel, őt az osztálytársai is nagyon szerették. Például Dániel Erzsi is osztálytársa volt, és sokat írt róla a felvidek.ma(´)-ba, meg Nánán kiállítást is szervezett, meg Párkányban is. Ő volt a mozgatója annak, meg fotós barátai, például Könözsi István, hogy legyen kiállítás. Nemesócsán nagyon jó emberekkel voltunk körülvéve, gyorsan befogadtak bennünket, és ott nagyon boldogok voltunk. Először albérletben, majd tanítói lakásban éltünk. Életünk legszebb időszakát ott töltöttük, oda hoztam haza vagy hoztuk haza a gyerekeket a kórházból. Az iskolaudvaron játszottak, az volt a játszóterük, a hatalmas udvar. Ők is mindenkit ismertek, óvodából jöttünk haza, nagyot kerültem velük, jött ki valaki, körtét, almát kínáltak a gyerekeknek. Mi olyan tantestületbe kerültünk, hogy tízen ismertük egymást még Nyitráról. Hárman ugyanabból az évfolyamból mentünk oda, ugyanabban az évben. El tudod képzelni? A férjem aztán elhívták ide a művészeti iskolába, és 1982-től már itt tanított.
– Akkor ott csak barátok vannak.
– Mind a mai napig, hisz nemcsak a kollégáim voltak, hanem a barátaim is. Hát… sajnos már sokan elmentek, az élők közül mindegyikkel tartom a kapcsolatot. S a mostaniak meg már az én volt tanítványaim… Nem merték a gyerekeket az iskola elé autóval hozni, mert mikor ügyeletes voltam, kimentem, és mondtam, hogy ezt holnap meg ne lássam. A gyereket tedd ki, legalább száz métert gyalogoljon. Mozogjanak!
– Mikor költöztetek Nagymegyerre?
– 1984-ben. Ez egy régi ház volt, és ezért mi semmit nem változtattunk. Nem volt ajtó, azóta sincs. A műtermet építettük, mert csak egy kis műterem volt addig.
– Akkor ez egy parasztház volt...
– Nagyon régi ház. És itt is mindjárt olyan emberek közé kerültünk, hogy csönd van és nyugalom. Itt aztán nagyon jól érezte magát, mert olyan időbeosztása volt, hogy három és fél napot itt dolgozott, aztán ment ki a határba. Egy régi vacak biciklin, aminek a nyerge madzaggal van megkötve (most is ott van), és akkor fölpakolta, készítettem neki egy kis elemózsiát, csokit, nápolyit és egy üveg bort, mert hát nagyon szerette a bort. Itt jegyzem meg, hogy sok boros könyvünk van, azokat olvasta, tévét nem nézett, mert arra sajnálta az időt, de sokat olvasott, főleg olyanokat, mint Móra, Tömörkény, vagy elbeszéléseket, Móriczot, ami az emberi lélekről szól. Tudod, még abban az időben sok író, költő tudott a lélekről írni. Nem pifi-pufi, meg akármi. És a tévében is csak azt a műsort nézte meg, amit én kijelöltem neki például Szőnyiről, vagy festőkről. És a festőknek az életrajzát olvasta, vagy a munkásságukról szóló könyveket. Rengeteg képzőművészeti könyvünk van. Volt olyan, amit az antikváriumban megvett, csak a képekért, mert németül nem tudott. Pedig akkor még nem voltak olyan jó reprodukciók a könyvekben, mint most.
– Kapjuk fel ismét beszélgetésünk fonalát… 1982-től tanított a művészeti alapiskolában 1996-ig, a betegségéig.
– Én 1985-től tanítok itt. De még visszajártam a Bartók Béla Alapiskolába egy évig Ócsára. Ott pl. Fekete Irénnek az osztályfőnöke voltam, aki jelenleg a pedagógusszövetség elnöke. Megszállott ember, nagyon-nagyon kevés megszállott emberrel találkoztam. A valamikori tanítványaim között vannak mérnökök, orvosok, de jó asztalosok, festők, vízvezeték-szerelők… Én nagyon-nagyon becsülöm, tisztelem a munkát. Még mind a mai napig este eltervezem, hogy milyen feladatom van például másnapra, és azt nekem meg kell csinálni. De ezt úgy általában délben befejezem, mert már nekem jár az, hogy olvassak, pihenjek, tévézzem, átnézzem a postámat.
– Tehát előző nap elkészíted a napi tervet délelőttig és utána „szabadfoglalkozás”.
– Ha hiszed, ha nem, nálam annyi ember megfordul, édes Istenem! Néha már fárasztó is, de nagyon szeretem az embereket, beszélgetni velük. Nagyon szeretem az okos embereket, mert sokat tanulok tőlük. Én amit tudok, talán nem is a főiskolán tanultam, hanem a sok jó embertől. Ide nagyon sok jó ember járt, mert ahogy mondani szoktam: ajtóm, szívem tárva...
– Akkor nevezzünk meg egy párat közülük.
– Nem lehet, mert megsértődnek, ha véletlenül kimarad közülük egy-két kitűnő ember. Talán mondjuk azokat, akik már nincsenek köztünk. Jaj, szegény Koncsol Laci bácsi! Én még Komáromban, a református otthonban, a Timotheusban jártam őt látogatni. Dobos is volt nálunk a feleségével. Meg Csoórival…
– Megyeren milyen volt a kezdeti időszak?
– A második évben Bodnár Gyuszival találkoztam, aki szintén Nyitrára járt, szóval Megyeren találkoztam vele meg a feleségével, Maricával is. Akkor már a Csemadok vezetőségi tagja voltam. Többen valaha szintén Nyitrára jártak főiskolára. Úgyhogy nem volt nekem itt az égvilágon semmi bajom. Az egyik legjobb barátnőm innen, az iskolából való.
– És akkor egy napon derült égből villámcsapás…
– Megtörtént a nagy baj, ezt soha senkinek nem kívánom. Mert ez hét és fél év és öt nap volt. Azért mondom az öt napot, mert aki nem ápolt még béna, tehetetlen embert, az nem tudja, mi az. Mind a kettőnknek méltatlan volt, mert ő egy nagyon finom úriember volt.
– És ez úgy történt, hogy egyik napról a másikra, ugye?
– Egyik percről a másikra. A megismerkedésünk évfordulóját mindig pezsgővel ünnepeltük. Ő még ágyban volt, vittem be a pezsgőt, és akkor már „szétesett” arccal ott találtam. Egy órán belül itt volt a mentő, bevitték őt, én meg ott sikítottam, mint a bolond, hogy vigyék, operálják… Azt mondták, ha helikopterbe teszik, meghal, mert akkora fokú agyvérzést kapott… Négy hónapig csak feküdt. Kórházban volt. Nem tudott beszélni. Meg kellett őt tanítani beszélni, járni, írni. Egy logopédus járt hozzá, és mutatta neki, hogy a piros tulipán milyen színű, annak, aki a pirosnak nem tudom hány változatát ismerte. És akkor tőle kérdezik, hogy milyen színű. Indulatot tudott mutatni, beszélni nem tudott. Azt hittem, hogy megint agyvérzést kap. Nagyon sokáig beteg volt, és mondom, ez méltatlan volt mindnyájunknak. Pedig még csak 50 éves volt akkor, amikor ez megtörtént. Akkor egész évben ünnepelték, mindenhol kiállítása volt. Na, szomorúan végződött. És tudod, a lányaink külföldön, Prágában tanultak, a Károly Egyetemen, meg Győrben az Apáczain, azonban a nagy betegségében sokat jelentett a lányok szeretete, és ő is nagyon szerette a lányait. Mindenben magamra maradtam, de van egy húgom, aki sokat segített, mert nekem dolgoznom kellett, iskolába jártam. Meg kellett tanulnom autót vezetni, miközben én „antitechnikus” vagyok. Mindig mondtam, amikor elindultunk, hogy legyen szíves, mindenki maradjon otthon. (Pozsonyban, a Kertész utcán végigmentem, és ott parkoltam mindig a Prior parkolójában.) A jobboldalára bénult le, de aztán nagy akaraterővel megtanult bal kézzel festeni.
– Inkább befelé forduló típus volt Janiga József?
– Igen, aggódó, szerető édesapa volt, de humora azért volt, viccelt is… Egyszer egy bácsi a csallóközi határban megállt a kép mögött és azt mondta neki, hogy „hallja, azon a képen a földnek olyan igazi csallóközi szaga van”. Amikor hazajött, azt mondta, hogy „abba kellett hagynom a festést”. Ezért megérte festeni, mert ennél nagyobb „kritikát”, vagy inkább dicséretet aligha kapott. Úgy érezte, hogy ezt egy tiszta ember őszintén mondta, mert az azt se tudta, hogy ő kicsoda. Nem találkoztak előtte soha. Csak megállt... Azt is sokan kérdezték tőle, hogy miként reagál a kritikára. És akkor ő azt szokta mondani, hogy „a legnagyobb kritikusa én vagyok saját magamnak, én azért járok munkába, azért dolgozom, azért van polgári foglalkozásom, hogy senki ne szólhasson bele abba, mit hogyan csinálok; én egy szabad ember vagyok, és azt csinálok, amit akarok”. Ő a határban kint festett egy kecskelábú festőállványon, és nem szólt, ha hozzá nem szóltak. Ilyen ember volt.
– Visszatérve a képekhez… Rengeteg képe van. Eladó is van közöttük?
– Minden eladó, amit a lányok kiválasztanak.
– Hány festmény van összesen?
– Azt csak a Jóisten tudja! Ne számold, több mint ezer kép van, ha nem kétezer. Az ágy alatt is, mindenhol. Illusztrált is könyveket. Pl. a Kalligram jelentette meg Kányádi Sándor Billegballag című gyermekverseket tartalmazó kötetét, amelyet ő illusztrált. El is jött hozzánk Kányádi Sándor, megnézte a képeket, amikor még nem volt kész a könyv… És akkor azt mondta, hogy hát „Jóskám, énnekem sok könyvem megjelent, de még ilyen szép nem”. Jártak együtt író-olvasó találkozókra is, és több kiállítását Kányádi nyitotta meg. Sok helyen megfordultak együtt. Erdélyben is… De volt kiállítása Hollandiában, Németországban, Bécsben, Budapesten, Pozsonyban, Komáromban, Bátorkeszin, Ócsán… Önálló és csoportos kiállítások is voltak. Visszatérve a képekhez, meg ahhoz, hogy nem hagyott félben semmit, mind befejezte, s amikor kész volt a kép, többé hozzá nem nyúlt. Aláírta mindegyiket.
– De mégis van egy befejezetlen…
– Az utolsó, mert már akkor nagyon beteg volt. Szerencsére volt egy lift, amely fölvitte az emeletre. Nagyon szuper volt, mert tudta kezelni. Kovács Feri készítette. Nagyon jó barátunk, az egész család nagyon sokat segített nekünk.
– Ugorjunk egyet odáig, amikor a művészeti alapiskola 2005-ben felvette Janiga József nevét…
– Az akkori igazgatónő Krausz Margit volt, és az ő javaslatára történt, még 2005-ben. Hatalmas megtiszteltetés volt, s a mai napig rendszeresen látogatom az iskola nyilvános rendezvényeit, koncertjeit. Nem mellesleg Nagymegyer Pro Urbe díját is akkor kapta meg in memoriam.
– Sok ismert, neves festővel, képzőművésszel találkoztatok. Borsos Miklós, Czóbel Béla, Ilosvai Varga István…
– Czóbel Bélánál Szentendrén először Szilva Jóskával meg a feleségével voltunk négyen. Borsossal többször is találkoztunk, Győrben is, s meglepetésünkre az asztalnál Markó Iván is ott ült. Bemutatkoztunk egymásnak. Ez a kép az emlékeimben, a lelkemben él… Van néhány levelem… például Sütő Andrástól is. A nevezetes marosvásárhelyi pogrom után, Jóska az egyik képére ráírta, hogy „Sütő András szeme gyógyulására”. Amikor egyszer meghívtak minket a reformáció emlékünnepe után egy fogadásra Komáromba, ott ezt a képet átadta Sütő Andrásnak. Volt nálunk, körülnézett, és aztán egy nagyon szép levelet írt. Máig őrzöm.
