A szabadságvágyat nem lehet kiirtani – az aradi vértanúkra emlékeztek Pozsonyban
Október 6-án nemzetünk legfájdalmasabb, mégis egyik legmeghatározóbb gyásznapjára emlékezünk. 1849-ben ezen a napon végezték ki Aradon a szabadságharc 13 honvédtisztjét, Pesten pedig gróf Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnököt. De nemcsak Aradon hullott a vér a hazáért, a császári megtorlás során Pozsonyban is végeztek ki vértanúkat, akik ugyanabból a szabadságvágyból, ugyanabból a hitből merítettek erőt.
Róluk idén is a Városi Kulturális Napok keretében emlékeztek meg a pozsonyiak a Kecske-kapu utcai evangélikus temetőben a Jeszenák-sírboltnál és Rázga Pál sírjánál a Csemadok Országos Elnöksége, városi választmánya, az ifjúsági tagozat és a Liszt Intézet Pozsony szervezésében.
Ahol a pozsonyi mártírok kövei beszélnek
„Október 6-a gyásznap. A Magyar Kormány 2001-ben a magyar nemzet gyásznapjává nyilvánította október 6-át arra emlékezve, hogy 1849. október 6-án végezték ki Aradon a 13 vértanút. Másutt is végeztek ki hősöket, sőt utána is végeztek ki szabadságharcosokat, de az aradi kivégzések voltak a terror csúcspontja” – mondta Neszméri Tünde, a Csemadok Országos Elnökségének ragja, Pozsony megyei képviselő a pozsonyi megemlékezésen.
A megemlékezés ünnepi szónoka idén Petőcz Kálmán, Petőcz György pozsonyi vértanú leszármazottja volt, aki ünnepi beszédében hangsúlyozta, bár magyar kulturális közegben ilyenkor általában az aradi 13-ak emlékét szokás felidézni, mi Pozsonyban Jeszenák báró és Rázga Pál sírhelyénél a pozsonyi 13-ak emléke előtt is fejet hajtunk.
„A mai megemlékezés egyik különlegességét az adja, hogy olyan évben tekintünk vissza 1849. október 6-ára, amikor két más sorsdöntő esemény érkezett kerek évfordulójához: a mohácsi csata 500. és az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulóját üljük idén” – fogalmazott az ünnepi szónok, aki beszédében arra is rávilágított, mi köti össze ezt a három eseményt.
„Ha csak a közvetlen végkifejlet, tehát október 6-a szempontjából vizsgáljuk a kérdést, akkor a kapocs a kíméletlen megtorlás” – mondta, hozzátéve, Mohácsnál az oszmán vezérhad nem elégedett meg az elsöprő győzelemmel, hanem a legyőzött hadsereg mintegy kétezer tagját kíméletlenül kivégeztette, az 1956 után következő szovjet és kommunista megtorlás még elevenen él történelmi emlékezetünkben vagy a még élő tanúk emlékezetében.
„Az 1849-es megtorlás és bosszú egyedülálló volt az újkori európai hadviselésben. Valamiféle tisztelettel ugyanis a győztesek a háború befejeztével mindig viseltettek a legyőzöttekkel szemben. Ráadásul a császári hatalomnak a megtorlást az orosz hadsereg hathatós segítségével sikerült végrehajtania. Ez volt az első nagy orosz beavatkozás a magyar történelembe, amely után még jó néhány következett” – mondta az ünnepi szónok.
A forradalmi szikra elfojtása
Hozzátette, Oroszország beavatkozását többek között az is motiválta, hogy a forradalmi szikra ne terjedjen át a magyarokkal együttérző és együttműködő – addigra orosz fennhatóság alá vont – lengyelekre és egyáltalán az orosz geopolitikai érdekszférába.
„Gyakorlatilag ugyanez volt a motivációja az oroszok által vezetett Szovjetuniónak 1956-ban is: a területi és politikai-ideológiai érdekszféra megőrzése és a rossz precedens terjedésének megakadályozása” – mondta Petőcz Kálmán, hozzátéve, a szabadságvágyat azonban nem könnyű kiirtani, mert az az emberekben újra és újra feltör.
„1848 és 49 szabadságvágya az 1867-es kiegyezésben és az utána következő évtizedekben kamatozott. Az egyik oka annak, hogy a befektetés nem kamatozott még jobban, a külső tényezők mellett az újkori forradalmak belső ellentmondásosságában keresendő, pontosabban abban, hogy a forradalmi erők számára rendkívül nehéz összeegyeztetni és hierarchiába állítani a nemzeti önrendelkezés, az egyéni szabadságok és a polgári jogállamiság elvét a nemzetiségi és egyéb szociális csoportok törekvéseivel” – mondta a szónok, hozzátéve, ezzel küszködtek Kossuthék, ezzel küszködtek a masaryki csehszlovák állam megalkotói, valamint 1989 után a kommunista rendszert leváltó csehszlovákiai forradalmárok, s ezzel küszködik egyebek mellett a jelenleg szabadságharcát vívó ukrán nemzet is.
„Bizonyos szempontból 1848/49 ezen a téren is példát mutathat, illetve példát mutathatott volna. Ha végignézzük a kétszer 13 vértanú névsorát, találunk ott magyarokon kívül osztrákokat, németeket, szerbeket, horvátokat, szlovákokat, örményeket, sőt, egy olasz származású egyént is – nemcsak a vezérkar, hanem a honvédek soraiban is” – mondta a szónok, hozzátéve, ugyanakkor az is igaz, hogy a nemzetiségi elitek türelmetlenségét és követeléseit nem sikerült csillapítani a független magyar politikai nemzet képének kecsegtetésével.
Ez a séma az elkövetkező 150 évben Közép-Európában még többször megismétlődött. De milyen következtetést kellene ebből levonnunk, tette fel a kérdést a szónok. „Hogy a kettő nem összeegyeztethető? Vagy a demokrácia, a polgári jogállam nem összeilleszthető a nemzeti csoportok önrendelkezésének elvével? Nem, nem ezt. Hanem azt, hogy végre legyünk következetesek a történelem tanulmányozása során, és ha jó tanulók voltunk, akkor a tanulságot vigyük is végig” – zárta ünnepi beszédét Petőcz Kálmán.
Az ünnepi beszédet követően került sor báró Jeszenák János síremlékének megkoszorúzására, majd a megemlékezők átvonultak Rázga Pál pozsonyi evangélikus lekész sírjához, akit az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatti hazafias tevékenységéért és bátorító beszédeiért végeztetett ki a császári hadbíróság. Bár német nyelven prédikált, mélyen hazafias szellemben tevékenykedett.
„Azzal írta be magát a történelembe, hogy németre fordította Kossuth Lajos beszédét, amelyet az a Zöldfa fogadó erkélyéről mondott el. Amikor 1848-ban Kossuth Lajos a pozsonyi országgyűlésen felrázta a kedélyeket, Rázga Pál, a lánglelkű hazafi a megváltás napjaként üdvözölte a hirtelen beállott fordulatot.
Csakhamar megalakította a Pozsonyi Nemzeti Egyesületet, és fennen hangoztatta, hogy annak fő célja, hogy a magyar kormány törvényes intézkedéseinek, ha szükségeltetik, fegyverrel is érvényt kell szerezni” – fogalmazott Rázga Pál sírjánál Neszméri Tünde.
Amikor a császári csapatok elfoglalták Pozsonyt, Rázga Pált letartóztattá,k és Haynau utasítására kötél általi halálra ítélték. 1849. június 18-án a pozsonyi Szamárhegyen végezték ki. Halálával a magyar szabadságküzdelmek és az evangélikus egyház egyik legfontosabb mártírjává vált. A megemlékezők a Kecske-kapui evangélikus temetőben lévő sírjánál is elhelyezték az emlékezés koszorúit.
A megemlékezést megtisztelte jelentétével Szebelédi Kata, a pozsonyi Magyar Nagykövetség ideiglenes megbízottja, Gombos Tamás őrnagy, a Katonai Attasé Hivatal képviseletében, Venyercsan Pál, a Liszt Intézet Pozsony igazgatója, aki a rendezvény fővédnöke volt és Voda Zsófia, a Pozsonyi Magyar Szakkollégium igazgatója. A megemlékezésen közreműködött a Vox Posoniensis énekkar és Somogyi Vivien, a Pozsonypüspöki Magyar Tanítási Nyelvű Óvoda és Alapiskola tanulója.
