A pozsonyi sortűz továbbra is tabutéma a város történelmében
A Pozsony központjában található Szlovák Nemzeti Felkelés terének egy részét Bársonyos forradalom terévé nevezték át. A hajdani Vásár térről van szó, amely egykor tragikus események színhelye volt. Az eset „pozsonyi sortűz” vagy „véres szerda” név alatt vonult be a történelembe. A témáról Brogyányi Mihály helytörténésszel beszélgettünk.
1919. február 12-én több ezres tüntető tömeg gyűlt össze a hajdani Vásár téren (ma Bársonyos forradalom tere) Pozsonyban – németek és magyarok. A fegyvertelen tüntetőkre később a csehszlovák legionáriusok több oldalról tüzet nyitottak, majd szuronyrohamot vezényeltek ellenük.
A sortűz 9 halálos áldozatot követelt. Huszonhárman súlyosan, több mint százan könnyebben megsérültek.
Pozsony új, a bársonyos forradalomról elnevezett tere éppen az említett szörnyűségek helyszíne volt. A tér átnevezéséről az utóbbi napokban több szlovák írást is olvashattunk. Ezek közül, bár gyakorta érintették a helyszín történelmét, a pozsonyi sortűz eseményeiről egyikben sem esett szó.
Brogyányi Mihály helytörténész, idegenvezető szerint ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a pozsonyi sortűz eseményei nem köztudomásúak a városban.
Nagyon kevés ember tud arról, mi történt 1919 februárjában. Pozsony új szlovák lakosai közül pedig valószínűleg szinte senki. A téma ugyanakkor nagyon kényes, és nem is mernek sokan hozzányúlni – mondja.
A pozsonyi sortűz eseményeit évtizedekig próbálták eltitkolni Csehszlovákiában.
Nem volt szabad róla beszélni, nyilatkozni, de még emlékezni sem. Azok a magyarok és németek, akik ezt megélték, nem szívesen emlékeztek vissza a történtekre. Csehszlovák oldalról pedig természetesen nem emlegették az ügyet – meséli Brogyányi.
Munkásmozgalom, nem tüntetés
Adja magát a kérdés, mi a helyzet ma, az önmagát liberálisnak és nyitottnak valló pozsonyi szlovákokkal? A helytörténész szerint a Pozsony történelmével foglalkozó szlovákok tudnak az esetről, de jellemzően igyekeznek azt
munkásmozgalmi megmozdulásként beállítani.
Ebben annyi az igazság, hogy Pozsonyban akkoriban egy forradalmi, munkások oldalán álló városvezetés alakult. A háború utáni általános felfordulásban az embereknek számos követelése volt például a bérekkel, avagy munkaidővel kapcsolatban. A pozsonyi megmozdulást pedig szociáldemokrata párt kezdeményezte.
Ugyanakkor a tüntetés fő motívuma nem ez volt, hanem az a tény, hogy Pozsony Magyarország része akart maradni.
A pozsonyiak az ellen tüntettek, hogy a várost megszállták a csehszlovák légió katonái, a teljhatalmú szlovák minisztérium pedig önkényesen Szlovákia fővárosává nyilvánította a várost. Ez okból a csehszlovák államhatalom a pozsonyi sortüzet megpróbálta eltussolni.
Azt terjesztették, hogy magyarok provokálták ki az egészet. Ezt pedig később még a magyarok egy része is elhitte.
Érdemes kiemelni, hogy Pozsonyt akkoriban több mint 80 százalékban magyarok és németek lakták. Sok volt az olyan polgár, aki bár német gyökerekkel rendelkezett, de nagy magyar hazafi volt.
A pozsonyiak nagy része a csehszlovák karhatalom bejövetelét megszállásként fogta fel, nem pedig felszabadításként. A pozsonyi németek, magyarok, zsidók, de még a helyi szlovákság nagy része is erőszakos beavatkozásként értékelte a helyzetet. Pont ezért nagyon kényes téma ez, és ezért olyan nehéz a történések objektív feltárása.
Ugyanakkor Brogyányi kiemeli, hogy a mai pozsonyi lakosok esetében inkább a szükséges ismeretek hiánya nehezíti meg a visszaemlékezést. Lassan már nem csak a szlovákok nem tudnak és nem hallottak a pozsonyi sortűzről, de a magyarok sem ismerik a város történelmének ezen fejezetét.
Az áldozatok emlékhelye a csalogányvölgyi temetőben
A sortűz kilenc halálos áldozatot követelt. Huszonhárman súlyosan, több mint százan könnyebben megsérültek. Akkoriban a sebesültek közül sokan nem is mentek orvoshoz, mert féltek. Jobbnak látták, ha nem fordulnak orvoshoz, hogy ki ne derüljön, ott voltak a téren a sortűz idején.
Az emberek nagy része sem jelentette be sehova az esetet, mert nem akartak problémákat.
Akit meglőttek, azt azonnal nyilvántartásba vették, mint rendbontót. A korabeli sajtóban sem találunk információkat a pozsonyi sortűzről, mivel hatalmas cenzúra volt.
Brogyányi kifejti, hogy a pozsonyi sortűz áldozatai eredetileg a Récsei vámon (Račianské mýto) található temetőben voltak eltemetve. A temetőt azonban a hetvenes években felszámolták. A helyet beépítették, és ma ott egy forgalmas kereszteződés található, pedig a megmaradt park még pár évtizede temető volt. Később a csalogányvölgyi temetőben (Slávičie údolie) létesült egy emlékhely az áldozatok számára.
Csupán kisebb előrelépéseket látni
A pozsonyi sortűz feldolgozásával kapcsolatban jelenleg csak kisebb pozitív elmozdulásokról tudunk beszámolni – mondja a helytörténész.
Ilyen volt az, amikor az 1919-es pozsonyi sortűzzel kapcsolatban a Pozsonyi Kifli Polgári Társulásnak sikerült egy közös történelmi sétát szerveznie Ivor Švihranal, aki Pozsony nagyon jó ismerője, de erősen csehszlovakista beállítottságú.
A sétán részt vett Korpás Árpád idegenvezető is, aki a pozsonyi sortűz magyar vonatkozásait mutatta be. A rendezvényen 105 résztvevő volt, egyszersmind egy külön magyar nyelvű történelmi sétát is szervezett a társulás az esemény évfordulója kapcsán.
Ugyancsak hatalmas előrelépésnek számít, hogy a városban megemlékezések indulhattak el, amelyre sok évtizedekig nem volt lehetőség. Olyan tíz-tizenkét éve kezdődtek, azóta minden év február 12-én megemlékeznek a helyi lakosok a pozsonyi sortűz áldozatairól a csalogányvölgyi temetőben. Ez egy nagy áttörésnek minősíthető – véli Brogyányi.
Az idén került megrendezésre a Pozsonyi Kifli PT égisze alatt az a kültéri kiállítás, amely a Pozsonyban történt 1919-es eseményekről, köztük a pozsonyi sortűzről is megemlékezik. A szervezők történelmi források és a régi pozsonyiak visszaemlékezései alapján igyekeztek objektíven bemutatni az akkori eseményeket, köztük azt, hogy Pozsony mennyire nehezen vált szlovákká.
Brogyányi szerint még nagyon sok idő kell ahhoz, hogy a szlovák fél elkezdjen érdeklődni az esemény iránt. Pozsonyban az 1968-as vagy '89-es események után mélyebbre nem nagyon nyúlik a nép emlékezete. Akik pedig erről tudnak, nem akarnak róla beszélni. El fog jönni azonban ez az idő is, de arra még várni kell – véli Brogyányi. Kérdés azonban, hogy ha most nem foglalkozik senki az eseménnyel, vajon később nem fog-e még inkább feledésbe merülni a pozsonyi sortűz?
Bél Mátyás sírfeliratának esete
A szlovák fővárosban több olyan esettel is találkozhatunk, ami történelemhamisításról tanúskodik. Ilyen az Apponyi-palota bejáratánál látható márványtábla, amelyen állítólag Bél Mátyás sírfelirata (epitaf) látható latin nyelven. A márványtábla alsó részében nagy betűkkel a következő szöveg olvasható: „Bél Mátyás, pozsonyi történész sírfelirata (1684-1749)”
A latin szövegben azonban a „Bratislavensis” kifejezés szerepel. Bél Mátyás korában azonban a várost nem „Bratiszlavának” hanem Pozsonynak hívták, ami latinul Posonium. Tehát a latin szövegbe a „Posoniensis” (pozsonyi) szónak kéne szerepelni. Hasonlóképpen, ahogy a márványtábla felső részében olvasható szövegben – helyesen – a Posonium szó látható.
Ezt az elírást nem is nagyon lehet másként értelmezni, minthogy valaki szeretné elfeledtetni a város egykori német-magyar-zsidó jellegét.
Brogyányi Mihály kifejti, hogy az ominózus márványtáblán nem az eredeti sírfelirat szerepel. Bél Mátyás valószínűleg a régi evangélikus temetőben lehetett eltemetve, amelynek helyén ma egy aluljáró található.
A Zochova utcán (egykori Torna utca) a pozsonyi Líceum épülete előtt egykor temető volt, amelyet később felszámoltak. Állítólag Bél Mátyás sírtábláját kimentették, és készítettek számára egy utólagos sírtáblát. Az Apponyi-palota bejárata előtti tábla tehát az ezen a sírkövön található szöveget hivatott bemutatni. Ugyanakkor a helytörténész is egyetért azzal, hogy a szövegben olvasható „Bratislavensis” kifejezés teljesen történelmietlenné teszi a feliratot.
