A magyar iskola tartásra és becsületre tanít

Az alsószeli származású, 29 éves doktornő magyar családból származik. Elmondása szerint pályakezdő orvosként szinte a kórházban él, és már nem tudja egymástól megkülönböztetni a napokat. A mátyusföldi kórházban szlovák és magyar páciensekkel egyaránt van dolga. Főleg az államnyelvet nem, vagy csak rosszul beszélő idős magyar emberek örülnek annak, ha a szakorvos magyar nyelven is meg tudja érteni a panaszukat. 

Mónika kisgyermekként az alsószeli magyar alapiskolában koptatta a padot, majd az ötödik osztálytól a többi tanulóval együtt a felsőszeli magyar tannyelvű alapiskolában folytatta tanulmányait. A gimnáziumi éveit a galántai Kodály Zoltán Gimnáziumban töltötte, ott formálódott ki és érett meg benne az elképzelés, hogy a jövőben annak akarja szentelni az életét, hogy embe-reket  gyógyítson. Pedig egy ideig az építészmérnöki szakmával is kacérkodott. Az érettségi után másodszori nekifutásra sikerült felvételt nyernie a Pozsonyi Comenius Egyetem orvosi karára, ahol hat éven át megállta a helyét, és négy évvel ezelőtt átvehette az orvosi diplomát Szlovákia egyik legjobb egyetemén.

– A magyar iskolák húzóerőt adtak, hogy bebizonyítsam, én is tudok olyan jó lenni, mint az államnyelvi oktatásban részesült diákok. Igaz, kétszer többet kellett tanulnom, de szerettem volna megmutatni, hogy én is képes vagyok elvégezni az orvosi egyetemet – mondja a doktornő. Nevetve teszi hozzá, hogy a vezetékneve alapján a csoporttársai mindig azt hitték, szlovák gyökerekkel rendelkezik, de aztán a magyaros kiejtést és hanglejtést hallva mindenki tudhatta, magyar ajkú. Aki a mátyusföldi magyar közegből érkezve bírta magyarul a biológia és a kémia szaktantárgyakat. A doktornő szerencsésnek mondja magát, hiszen szeret tanulni, és a szlovák nyelv tanulásának lehetősége is mindig örömmel töltötte el. Mint mondja, az motiválta, hogy a gimnáziumban jól felépített tudást kapott az oktatóitól mind a nyelvekből, mind a szaktantárgyakból.

– Amikor bekerülsz egy szlovák környezetbe, azt előbb meg kell szoknod – meséli a tapasztalatait. – Fel kell mérned a terepet, kihez hogyan, milyen módon lehet közeledni. Kezdetben nehézséget okozott, hogy nem volt elég átállni a szlovák nyelv használatára, de mivel a szlovák nyelvű orvosi szakirodalom hiányos, a cseh nyelvet is meg kellett szokni. Akibe azonban bele van nevelve a tudni és a tenni vágyás, az mindenféleképpen tud érvényesülni, csak egy kis akarat-erőre és a háttérből jövő biztatásra van szüksége. Rólam mindenki tudta az egyetemen, hogy magyar vagyok, de a tanáraim is pozitívan álltak ehhez. Többször megengedték az orvosi gyakorlaton azt is, hogy ha nem jutott eszembe egy-egy szó szlovákul, akkor mondhassam magyarul, vagy angolul. Nem származott semmilyen hátrányom abból, hogy magyar iskolákat végeztem, és erre büszke is vagyok.

Pleva doktornő példája is bizonyítja, hogy a magyar közegből induló fiatal felnőttek többsége pozitívumként éli meg, hogy a szülei egykor okos döntést hoztak, és anyanyelvi iskolába íratták be őket. Beszélgetésünk során elmondja, az egykori osztálytársai is sikerrel megállják a helyüket a szlovákiai és a külföldi munkaerőpiacon egyaránt. Az iskolai évek megtanították őket küzdeni, kitartani, de egy közösséghez tartozni is. A doktornő úgy gondolja, annak ellenére, hogy a szlovák egyetemeken kétszeres erővel kell harcolni egy magyar gyereknek, ez tartást és egyenes gerincet is ad az embernek.

– Több szlovák csoporttársam és kollégám megjegyezte, mennyire becsülik a magyarokban azt, hogy dupla erőbefektetés árán is kitartanak. A szüleim annak idején úgy döntöttek, hogy magyar iskolába adnak, de arra neveltek, hogy ha itt akarok érvényesülni és el akarok valamit érni, akkor meg kell tanulnom szlovákul. Az anyukám kiskorom óta rendszeresen tanított, és elérte, hogy ne utáljam meg a szlovák nyelvet. Azt mondta, minden ember egyforma, és ha van rá lehetőségünk, mindenkit tiszteljünk meg azzal, hogy az anyanyelvén szólunk hozzá. Ezt a hozzáállást a szüleimnek köszönhetem. A szülők feladata elmagyarázni a gyereknek azt, ki vagyok, mit akarok, és nem büntethetik azzal, hogy az érvényesülés indokával egy más nyelvű oktatási intézménybe íratják.

Pleva Mónika praktizáló orvosként magyar és szlovák anyanyelvű pácienseket is kezel, így előnynek számít, hogy tökéletesen beszéli mindkét nyelvet. A betegek nyilván törődőnek érzik azt az orvost, aki anyanyelven tud szólni hozzájuk, de vajon a kollégák hogyan állnak ehhez a kérdéshez?

– Vegyesek a tapasztalataim. Az idős magyar páciensek értékelik leginkább, ha magyarul érdeklődünk irántuk. Enyhén, de szerintem jogosan haragszom arra a jelenségre, amikor egy fiatal, húszas-harmincas korosztályhoz tartozó páciens egyáltalán nem tud szlovákul, még alapszinten sem. Hiszen nekik lehetőségük van tanulni, az időseknek még nem volt. Ma már minden magyar iskolában tanítják a szlovák nyelvet, az ez ellen való ágálás nem vezet sehova. A kollégáimnak viszont hangsúlyozni és magyarázni szoktam, hogy sem gyermeknek, sem idős embernek nem lehet felróni azt, ha nem tud szlovákul. Ezért egyáltalán nem szabad haragudni rájuk.