A gömörológus – B. Kovács István 70. születésnapjára

B. Kovács István az ún. „nehéz emberek” közé tartozik, aki, bár sokakkal dolgozott együtt, mégis öntörvényűen járta a maga rögös útját. Akkor is kiállt a véleménye mellett, amikor mások már rég visszavonulót fújtak, s így a sok-sok szakmai és egyéni siker mellett nem kevés pofont is kapott.

No, nem a Sorstól, hanem az emberektől. Legyenek azok szlovákok vagy magyarok. Ez utóbbi fájt számára a legjobban, talán nem véletlen, hogy amikor nyugdíjba vonult, visszatért az íróasztala mögé. Bár elégedett embernek mondja – mondhatja – magát, csalódottan kellett látnia, hogy fontos tervei (Arany János szobor, emlékpark) dugába dőltek, ahogy 21 év után feladta a Gömörország című lap szerkesztését is. Ha az övéi kiálltak volna mellette, mindezen tervei (is) megvalósulhattak volna. Helyette „maradt” a magyar hőseposz, Rimaszombat kezdeteinek pontosabb behatárolása, de ennek szakmai elismerése szintén nem tartozik a gyors folyamatok közé.

B. Kovács István ugyan a rimaszombati kórházban született 1953-ban, de gyerekkorát nem ebben a városban töltötte. A legendás kassai ipariban (ma: Szakkay József Szakközépiskola) érettségizett, egy olyan alma materben, ahonnan számos író és történész került ki. Nem csoda, B. Kovács osztályfőnöke maga is történész, mégpedig színháztörténész, Kováts Miklós volt, aki a helyi, regionális értékek feltárására is ösztönözte. Innen került Budapestre, az ELTE-re, ahol régészetet és néprajzot tanult a hetvenes években. Hazatérvén a szakmai pályáját a Gömöri Múzeumban kezdte, majd a rendszerváltás előtti pár évben Rimaszécsen a helyi szövetkezet vezetője, Juhász István mentorálásával csodákra készülődtek. Helyi lap, honismereti ház és sok-sok más ötlet volt a tarsolyukban, de jött az ún. rendszerváltás, a szövetkezetet szétverték, a csodák pedig félbemaradtak.

B. Kovács István ekkor már Rimaszombat lakója volt, s felbuzdulva az 1989-es novemberi eseményeken, ő maga is bekapcsolódott a közéletbe. Több ciklusban városi képviselő, egy nagyon rövid ideig alpolgármester, de indult parlamenti képviselőnek is.

De ahogy már írtam, B. Kovács azon kevés gerinces emberek közé tartozott világéletében, aki mindig kimondta, amit gondolt, s ezt még soha, egyetlen rendszerben sem nézték jó szemmel. Tudjuk, Petőfit is a sajátjai kergették vasvillával, amikor országgyűlési képviselő akart lenni. Egy alkalommal mégis kulturális államtitkárnak jelölték, az „álomtitkári” jelölést viszont ő maga utasította vissza.

A kilencvenes évek első felében a Gömöri Múzeum igazgatójaként dolgozott s vívta folyamatos csatározásait. Több sikertelen „puccskísérlet” után végül sikerült eltávolítani őt a múzeumigazgatói posztról, ezt követően egy ideig Nyitrán, majd Rimaszombatban, a Tompa Mihály Református Gimnáziumban tanított.

Mindeközben több szervezetet igazgatott, köztük a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesületet, a Rimaszombat és Vidéke Polgári Társulást, de ott volt a Simonyi Alapítvány alapításánál, de nem feledkezett meg az eredeti szakmájáról sem. Régészeti és néprajzi munkák egész sorát végezte el, aminek lenyomatai közé tartozik Rimaszombat fő tere, a méhi istentriász, a sajógömöri leletek, ahogy közvetlen szülőföldje néphagyományainak összegyűjtése is. Több mint húsz saját könyv, a Gömör-Kishonti Téka sorozat, valamint az 1999 őszén alapított Gömörország, az északi peremvidék fóruma, amely 21 évet élt meg. Abban, hogy megszűnt, nem kis szerepe volt a Kisebbségi Kulturális Alapnak is, amely nem igazán tartotta a negyedévente megjelenő lapot támogatásra méltónak. Volt olyan év is, hogy olyan megalázóan csekély összeget hagyott jóvá a pozsonyi testület, hogy azt visszaküldték a feladónak.

Könyvei közül ma már számos számít alapműnek, köztük a Gömörország – egy tájhaza arcvonásai, amely négy kiadást megélt, s szlovákul is megjelent.

Itt jut eszembe, B. Kovács István még itt is adós a folytatással. A történet ugyanis 1945-ben ér véget, s bizony, annak idején kaptunk ígéretet arra, hogy lesz folytatás is. Legalább 1989-ig. A baracai mesék után a magyar hőseposz feldolgozása előtt egy rimaszécsi cigány mesemondó, Busa Viktor meséit is összegyűjtötte (Szőlőszült Kálmány). Ez lett az alapja annak bizonyos, annyira hiányolt magyar hőseposznak... 

Nem véletlenül tettünk itt három pontot, a sort ugyanis még hosszan folytathatnánk. De inkább szóljunk még Rimaszombat újdonsült arculatáról, hiszen ebben is meghatározó szerepe volt (s még lehetne) B. Kovács Istvánnak. A Tompa-szobor visszaállítása (majdnem) eredeti helyére, a Petőfi-szobor megálmodása, a Huszt-ház felújítása – s ugye a városi képviselő-testületnek van egy jóváhagyott határozata az Arany-szobor felállításáról és az emlékpark létrehozásáról. Most, amikor a városban büntetlenül állít(hat)anak szobrot Vladimír Clementisnek, a beneši dekrétumok egyik leglelkesebb végrehajtójának, talán érdemes lenne felmelegíteni a máig érvényes határozatokat is.

Nyár van, eső is esett az elmúlt hetekben, várja őt kedvenc időtöltése, a gombázás. Sok-sok szepét (másutt vargánya) és csirkegombát a 70. születésnapra!