Induláskor nagy köd és tenger van előttünk - interjú Olasz Istvánnal
Az Olasz István színművésszel tervezett beszélgetésre készülve azon gondolkodtam, melyik szállal kezdjük az interjút, hiszen rendkívül színes a tevékenységeinek a palettája. Aztán a színház épületében sétálva, a sok régi, nagynevű, örökös taggá választott színészek portréit nézegetve rájöttem, a maga módján már ő is „örökös tag”. Diplomája kézhezvétele óta a Komáromi Jókai Színház tagja.
Folyamatosan jól érzi magát Komáromban?
Jól érzem magam, persze, bár hozzá kell tennem, hogy negyven után az erőnlét és a kondíció már lejjebb ad, viszont a szakma iránti lelkesedés és az előadások öröme kitart.
Van olyan, hogy ez már nem működik?
A kiégés nem ismeretlen fogalom a színészi szakmában sem, hiszen, ha az ember napi szinten műveli, nem lesz minden nap olyan ideális, ahogy induláskor elképzeltük.
Nekünk is vannak szürke hétköznapjaink, főleg, amikor elkezdődik egy új előadás próbafolyamata, amikor még semmit nem tudok a szerepről, és úgy érzem magam, mint kezdő koromban, annyira nem tudom, hogy mit és hogyan csináljak. Persze vannak kapaszkodók, korábbi tapasztalatok, de ez egyben figyelmeztetés is, hogy ne essek a rutinmegoldások csapdájába.
Így inkább marad a kezdeti nehézkesebb tájékozódás, amikor azt sem tudom, a kezem-lábam hol legyen, s még ennyi év után is rettentő bizonytalan vagyok. Aztán ahogy haladunk előre a próbákkal, érzem, hogy jön vissza a kedvem, és mire a főpróba hetébe érünk, én is megérkezem az adott szerepbe és már ki tudom mondani, hogy ez az, amit szeretünk! De ide el kell jutni, minden egyes alkalommal.
Ezek azért jobbára azok a szakaszok, amelyeket a néző nem lát.
Igen, és jó is, hogy nem látja! (nevet)
A néző nem látja az alkotásnak a nehezebb részeit. Nekem a dinamikájuk alapján mindig úgy tűnik, mintha éppen egy zsinór, egy sorozat elején lennének. Vagy talán én vagyok naiv?
Ennek nagyon örülök, ha így jön le a színpadi hatás. Nem nevezném naivitásnak, hiszen mindannyian azon vagyunk, hogy a néző a dinamikát érezze.
Ez egy kiváló társulat, amit most nem csak illemből mondok, hanem valóban így gondolom. Talán nem véletlen, hogy a különböző helyekről érkező, nagy tapasztalatú rendezők is úgy nyilatkoznak, hogy jó ez a társulat és jó ezekkel az emberekkel dolgozni.
Ennek viszont az az alapja, hogy örülünk egymásnak a társulatban, ami kihat a munka minőségére, hiszen, ha megjelenik a fáradtság vagy a fásultság, tudjuk egymást inspirálni, hogy örömmel tekintsünk az előadásokra. Ha egy fővárosi társulattal hasonlítjuk össze, ahol a tagok figyelme jobban megoszlik más tevékenységek, a film és a másutt vállalt szerepek között, talán ez nem működik hasonlóképpen. Nekünk viszont ez a csapat a legfontosabb, s talán ennek a hatása is átszűrődik a nézőtérre. Ezt nem ritkán olyan nézőktől is visszahalljuk, akik nem csak hozzánk járnak színházba.
Ha visszalépünk az időben a pályaválasztás idejére, mi volt a fő motivációja, hogy a színészetet választotta? Ön orvoscsaládból származik, s a hagyomány azt diktálja, hogy a gyermek a szülők nyomdokaiba lépjen. Nem okozott a szüleinek meglepetést azzal, hogy nem orvosnak készül?
Természetesen meglepődtek, hiszen nyilvánvalóan számoltak azzal, hogy viszem tovább a hagyományt, viszont örökre hálás vagyok nekik azért, hogy nem keltettek bennem bűntudatot, amikor elmondtam, engem más pálya vonz. Azt azért el kell mondanom, hogy ha néha elmentem a szüleim munkahelyére, a rendelőben ücsörögve megérintett mindkettőjük megbecsültsége, és el tudtam képzelni, hogy ez is egy szép szakma lehetne. Egy belső indíttatás viszont azt mondatta velem, hogy engem a színészet jobban érdekel.
Gyerekként nagyon keveset jártam színházba, de vannak olyanok, akiknek a pályaválasztási motivációt éppen az adta, hogy a fél életüket a színházban töltötték, s azért lettek színészek.
Azok a színészházaspárok gyermekei.
Igen! Lényegében el voltam könyvelve, hogy Olasz Pityu orvosok gyermeke, jólnevelt és jótanuló. Ennyi. Ez azonban kiváltotta bennem azt, hogy megmutassam, bennem több is van, és más is van. Hogy szeretem az életben előforduló figurákat megjeleníteni, nemcsak a jókat, hanem a furcsákat is, s éreztem, hogy ez egyre jobban kezd érdekelni. Az jelentett örömöt, ha az egyre gyakoribb iskolai szereplések után azt mondták, nem gondolták volna, hogy bennem ez is van. Ez pedig a galántai középiskolai évek során egyre gyakrabban előfordult.
Szóval sem orvososdit, sem színészesdit nem játszott otthon?
Egyiket sem. Én olyan „normális” gyerek voltam. (nevet).
Színjátszó körbe is csak középiskolásként kezdtem járni. Meghatározó volt a dunaszerdahelyi Fókusz színjátszókör. Jarábik Gabi néni nevét mindenképpen megemlíteném, hiszen ő volt az, aki elkezdett bízni bennem, érezte, hogy másként érdeklődöm és komolyabban veszem a feladatokat, mint a többiek.
Végső soron akkor ön saját magát fedezte fel.
Ez azért így túlzás, de tény, hogy nem voltak példaképeim, inkább a saját érdeklődésem vezetett. Gabi néni nevét és bizalmát fontosnak tartom hozzátenni. A dunaszerdahelyi csoportban én voltam az egyetlen, aki máshonnan, Galántáról járt, és gyakran csodálkoztak is, hogy hajlandó vagyok minden pénteken a próbákra beutazni. Ez kitartáspróba is volt a számomra.
Ekkor már tudtam, hogy a gimnáziumból a pozsonyi színművészetire adom be a jelentkezésemet, bár némileg irreálisnak tűnt, hogy a jelentkezők magas száma miatt felvegyenek, ennek ellenére nem volt B-tervem. S mit ad Isten, nem is volt rá szükség, hiszen Martin Huba és Emília Vášáryová osztályába fel is vettek.
Martin Hubával később Komáromban is gyakran találkozhatott.
Igen, bőven, hiszen tíz rendezése volt nálunk. Szinte mindegyikben szerepeltem.
Ne vegye rossz néven, de hát, ezek után? Hiszen önről, a diákjáról már mindent tudott. Az összetéveszthetetlen hangja már a felvételikor is megvolt?
Jó ilyen visszajelzéseket hallani, de a változás az egyetem során alakult ki, az intenzív hangképzés, a beszédgyakorlatok során, ám dohányzás nélkül. Ez utóbbin sokan csodálkoznak is. A felvételin a Mr. Bean-es figurámra és stílusomra utaltak. Mindig szerettem nézni Rowan Atkinsont, de tudatosan soha nem akartam őt utánozni, bár a habitusom akár hasonlíthat is az övéhez.
Itt, Komáromban talán közelebb nem is lehetnénk Magyarországhoz, ön viszont több kollégájától eltérően nem vállalt a határon túl munkát. Ez tudatos döntés eredménye, vagy így hozta a sors?
Pályakezdő énem óriási tervei és vágyai természetesen Budapestet is magukba foglalták, ahol engem elsősorban az alternatív színházak érdekeltek, mivel a népszínházi és szórakoztató jellegű darabokat tudtam itthon is játszani.
A diploma utáni néhány évben érdeklődtem is budapesti színházaknál, de nem sok sikerrel. Mondhatjuk, hogy a színházak többsége már telített volt, meg nem nagyon ismertek. Próbáltam magam így-úgy ajánlani, videókkal, bemutatkozásokkal, de annál zártabb volt az ottani közeg, hogy ezzel lépni tudtam volna. Aztán összejöttünk a feleségemmel, és úgy gondoltam, nem győzném a kétlaki életet.
Én itt Komáromban mindig jól éreztem magam, így nem volt bennem a lemondásnak a nyoma sem. Egy szál viszont megmaradt, a budapesti alternatív Táp-színház, ahova bizonyos időközönként el tudtam járni. Azt viszont meg tudom érteni a kollégáimnál, hogy a megszokott környezetből olykor kilépve új impulzusokra lel az ember.
Ha a színház falain kívül hall valaki önről és nincs elég információja, akkor akár egy, a zenével elköteleződött művésznek is gondolhatja.
Az új utak keresésének a vágya továbbra is megmaradt. Közel állt hozzám a gondolat, hogy abból, amit a színházon kívül szeretek, meg is mutassak egy-egy szeletet. Így kezdődött a zenélés, a DJ-vonal, amit nem a siker iránti vágy, hanem a zene iránt az iskolás korig visszavezethető szerelmem hozott ki. Zenét hallgattam és gyűjtöttem, kazettán, cédén és később bakeliten is, funk és jazz koncertekre, DJ-bulikba jártam, az országba akkor még csak beszivárgó elektronikus zenei underground eseményekre. Érezni lehetett, hogy itt most valami új jön be.
Az 1995–2005 közötti évek környékén járunk, s egy új világ nyílt meg előttem. Elkezdtem saját mixeket készíteni és szinte csodáltam, hogy egy-egy DJ miképpen komponálja meg az est ívét, amit nem lehet egy hagyományos diszkóval összehasonlítani, ahol a vezérlő elv és a hangulat záloga szinte csak az adott szám ismertsége.
Az újvonalas zenében az volt az érdekes és nagyszerű, hogy ezek nem voltak ismert számok, az embereket mégis megragadta. Éreztem, hogy előbb-utóbb én is meg szeretném magam mutatni a közönségnek, már csak a hely és az alkalom hiányzott. Aztán 2009-ben, az Antigoné premierje után ez is megadatott. A kollégáknak tetszett a produkció, és ezután már kerestem a lehetőséget, hogy játszak, főleg bárokra jellemző, lounge felfogásban. Később barátaimmal összehoztuk a City Reboot csapatot és az elektronikus bulikon már zakatolós számokat is játszunk, de olyan mértékben, ahogy az még nekem is belefér. Ma a zenélés szinte már a mellékállásom, de továbbra is biztos vagyok abban, hogy én elsősorban színész vagyok.
A kérdésre adott válasza viszont majdnem annyi mondat lett, mint amennyit a színészetről mondott, így én holtversenyre szavaznék.
Mindenképpen a színészet győz, de kétségtelen, hogy a zene erős vonal az életemben.
Örülök, hogy a zenei témával kapcsolatban alkotást, komponálást említ, hiszen gyakran éri kritika ezeket az előadókat, hogy a munkájuk kimerül abban, hogy megnyomják a play gombot. Konkrétan Avicire mondták ezt, hogy így hoz be 25 ezer embert a színpad elé.
Igen, láttam én is a halála után készült dokumentumfilmet, s beigazolódott, amit már korábban is tudtam, hogy ezek az emberek nagyon keményen megdolgoznak a sikerért. Hasonló ez ahhoz, amikor a próba során olyan dolgokon megyünk keresztül, amit jobb, hogy nem lát a közönség.
Tudna esetleg példát mondani erre? Legutóbb mikor volt ilyen érzése?
(hosszú szünet) Például a Játszd újra, Sam! próbafolyamata nagyon kemény volt. Kevesen hiszik el – miután végignevették az előadást, és én is olyan könnyedséggel játszom, ahogy kell –, hogy a próba Béres Attila rendezővel eleinte egyáltalán nem volt vicces. Határozottan elvárta, hogy a szövegnek és a hozzá kapcsolódó cselekménynek tökéletesen összhangban kell lennie és ritmikailag is jól kell ülnie, mert amíg ez nincs meg, csak egy lagymatag vígjáték lesz az előadásból.
Az egyik próbán nagyon nem ment, és az alkotás hevében már felemelt hangon beszéltünk. Magamra is dühös voltam, hogy nem tudom megoldani a helyzetet, érthetően a rendező is feszült volt. Szünetet tartottunk, megbeszéltük a dolgokat, megölelgettük egymást, elnézést kértünk egymástól. Ha ezt egy kívülálló ember látta volna, biztosan lefagy attól, hogy idáig eljuthat két alkotó ember, miközben a végeredmény egy könnyed vígjáték.
Ilyen helyzet több is volt a pályámon, beleértve az egyetemet is, ahol egyszer idegileg összeomlottam a csoporttársaim előtt, mivel annyira és reménytelenül nem ment, hogy egy bizonyos állapotot ábrázoljak Martin Huba instrukciói szerint. Viszont minden esetben a padlóról felállva lassan elkezdtem újra építkezni. Olykor el kell jutnunk oda, ha valamit ki akarunk magunkból sajtolni. A mostani Lear király előadásunk rendezője Roman Polák is a gondolatok mélységeit kereste velem és a megszokott színészi eszközeimet igyekezett újra fogalmaztatni. Itt sem választhattam rutinmegoldásokat.
Önnek viszont van egy saját színháza is.
A más jellegű előadásokhoz való vonzódás megmaradt továbbra is, illetve kialakult a családi kötelék, amely bármilyen előadás sikerénél nagyobb örömök forrása. A kíváncsiság és a vágyak beteljesítése vitt előre, csak most már úgy gondoltam, hogy itt, helyben kell erre sort kerítenem. Bíztam abban, hogy a mi közönségünk is igényli a más típusú előadásokat. A City Reboot társulás tevékenységi körét is így alakítottuk és így veszünk részt a pályázati rendszerben. Tíz éve létezünk, a Bandor Évával készített Szer-elem-ez? című, szerelmes verses összeállítással kezdtük a tevékenységünket, jelenleg pedig Roland Schimmelpfennig: Az arab éjszaka című produkciónk fut. Ez egy rendhagyó, izgalmas színházi utazás.
Ezek a profitért, a plusz bevételért készült előadások voltak?
Az igazi profitot az ún. kommersz előadások hozzák, amit az emberek a mű, vagy a zenéje alapján már jól ismernek. A mi előadásainkra természetesen kevesebben járnak, a belefektetett munka viszont benne van, és logikus, hogy a résztvevők ezért pénzt kapnak, de nem annyit és nem olyan gyakran, mint egy közönségsiker előadás esetén.
Mindezek mellett ön ágyazott meg Dél-Szlovákiában az improvizációs műfajnak.
Ez a történet már egyre hézagosabb és a befejező szakaszánál tartok.
2010-ben kezdtük el az Ahogy esik, úgy puffan című improvizációs játékot, s bár jobban az én nevemhez fűződik, de ezt is egy nagyon jól működő csapattal kezdtük el, néhai Benkő Gézával, Gál Tamással, Bandor Évával, Derzsi Gyurival, Nagy Lászlóval. Lényegében ők hívtak be a csapatba engem, és idővel úgy alakult, hogy a szervezését és vezetését én vettem át. Géza szelleme pedig ma is velünk él, és nagyon hiányzik a szakmai és a magánéletemből.
A műsornak nagy sikere volt, előbb itt a városban, aztán eljutottunk több más településre is. Intenzív 16 évet töltöttünk el így, jóféle szórakoztatással, megdolgoztatva az agyunkat, hiszen improvizáltunk, s nem beszéltük meg előre a feladatokat. Több magyarországi nagyágyú, Rudolf Péter, Szabó Győző, Csuja Imre és mások is elfogadták a meghívásunkat. Már a búcsúelőadást terveztük, amikor október végére kaptunk egy meghívást egy újonnan induló budapesti színházas kávézóba, a Triolába, ahol olyan sikerünk volt, hogy a szervezők a folytatásról beszéltek, miközben mi a búcsúelőadáson gondolkozunk Komáromban. Ez most még talány, hogy miképpen tegyünk eleget a két elképzelésnek.
Hallgatva önt a szerteágazó munkájáról nincs olyan érzésem, hogy egy agyonhajszolt, stresszes, családjával csak ritkán találkozó emberrel beszélgetnék. Arra gondolok tehát, hogy lehet akár tervezetten, átgondoltan is alkotni. Nem vállalja túl magát, mégis sokszínű a tevékenysége.
Ez talán a szüleimnek és a neveltetésemnek köszönhető, hogy legyen racionális időbeosztásom.
A színházi élet mindenféle lehet. Én nagyon tudtam csodálni – még ha magam nem is úgy élek – és inspirációnak nagyon erősek az önpusztító színészi sorsok. Én talán soha nem tudnék ilyen lenni, már csak a neveltetésem miatt sem és mindenkinek úgy kell élnie, ahogy az neki meg van írva; mégis, a jólneveltségem ellenére mindig vonzottak azok, akik ezen túl tudtak lépni.
Olyan személyiségek, mint Bertók Lajos vagy Ternyák Zoltán, akikből szinte sütött a szent őrület. Olyan jelenlétet tudtak teremteni a színpadon, amit én, az én rendezett lelkemmel soha. A zenében a bűvös 27-esek, Amy Winehouse és a többiek csodálatot ébreszt, de nem vágyom erre. Az életük ment rá arra, hogy valami földöntúlit alkottak.
Ha egy középiskolás elolvassa ezt a beszélgetést, mit ajánlana neki? Válassza a színészi pályát?
Ha a magam példájából indulok ki, akkor tulajdonképpen mindegy mit ajánlanék, mert aki színész akar lenni és úgy érzi, hogy nincs más út, akkor az lesz.
De mi van, ha ön lesz az első impulzus?
Hogy belökni a szakadékba vagy sem? Legyen színész!
Ez csodálatos szakma, hivatás és senkit nem beszélnék le erről. A lényeg, hogy eldöntse, hol és mivel elégszik meg. Mert ha rosszul határozza meg a szintet és a sikerek elmaradása után is úgy gondolja, hogy ő odatartozik, jönnek a fájdalmak és a csalódások.
Ha megfelelő helyre teszi a lécet, amit meg tud ugrani, akkor ez rendben lesz. Eleinte én is szerettem volna izgalmasabb színészéletet, például Budapesten. Viszont, ha sajnálkoznék azon, hogy ez nem jött össze, akkor egy romhalmaz válna belőlem és mindenben azt látnám, hogy nekem most nem itt kéne lennem.
Most önben milyen érzések a leghatározottabbak?
Talán a hála. Hála a sorsnak, hogy ennyi év után itt lehetek és hogy ennyi mindent tudhatok magam mögött. Rengeteg konkrét élményre gondolok, a Gazdag szegények, a Háztűznéző, Az örökség című elő-adások nagyobb szerepeire és arra a sok kisebbre is, amelyekben mindig találtam örömöt. Hála a sorsnak, hogy készül a Gergő és az álomfogók, amit nagyon várok. Mert amikor az ember elindul a pályán, végképp nem tudja, hogy mennyi minden van benne. Nagy köd és tenger van előtte. Hálát érzek a kollégákkal megélt közös élményekért, a játék öröméért, ami továbbra is jelen van, és hála a sorsnak a családommal töltött sok időért, amit különösen fontosnak tartok.
Olasz István 1980-ban született, Galántán érettségizett, színészi diplomáját a Pozsonyi Színművészeti Főiskolán szerezte 2003-ban. A Komáromi Jókai Színházhoz szerződött, amelynek máig a tagja. A City Reboot Polgári Társulás vezetője, amely független színházi előadásokat és kulturális rendezvényeket szervez. Nős, felesége Andrea és két csodálatos gyermek, Lili és Dani édesapja.
Megjelent a Magyar7 2026/45. számában.
