A nevelés tétje – interjú Uzsalyné Pécsi Ritával
Sokadszor vehettem részt Uzsalyné Pécsi Rita előadásán. Nem egyszerűen információkat ad át, hanem történetekkel, hétköznapi helyzetekkel és ismerős mondatokkal szinte behúz a szituációk közepébe. Hallgatjuk, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nem egy előadáson ülünk, hanem ott vagyunk egy családi reggelben, egy tanteremben, egy kamasz mellett, vagy éppen a saját gyerekünkkel folytatott félresikerült beszélgetésben. Talán éppen ezért olyan könnyű megjegyezni, amit mond, az információ nem kívül marad, hanem szinte a bőrünk alá kerül, és később, egy egészen másik pillanatban egyszer csak eszünkbe jut.
Uzsalyné Pécsi Rita szerint a nevelés tétje az életképesség, hogy a gyerek később tudjon boldogulni, és másokat is boldogítani. Ehhez azonban nem elég a tudás és a jó bizonyítvány, hiszen dönteni, kitartani, kezelni az indulatainkat, elviselni a kudarcot és működő kapcsolatokat kialakítani nem lehet úgy, mint egy dolgozatra tanulni. Az érzelmi intelligencia tapasztalatokból épül, a tapasztalatokhoz pedig jelenlét kell. Közben ott a képernyő és a mesterséges intelligencia, amelyek egyre könnyebben kínálnak figyelmet és válaszokat, valódi kapcsolatot azonban nem tudnak pótolni. Hol húzódjon tehát a határ a biztonságos keretek és a túlzott kontroll között? Hogyan maradjunk közel egy kamaszhoz, aki már nem kérdez? És mi az az egyetlen dolog, amit szülőként és pedagógusként akkor is magunkkal vihetünk, ha minden másról megfeledkezünk? Uzsalyné Pécsi Rita válasza egyszerű: a hiteles jelenlét és a kapcsolat.
Kezdjük egy átfogó kérdéssel: mi a tétje a nevelésnek?
Az életképesség. Vagyis az, hogy az ember tud-e boldogulni, és tud-e másokat boldogítani. Ebből születik a sikeres élet, a sikeres szakmai élet és a sikeres magánélet is.
Na, és meddig nevelhetünk?
A direkt nevelést, vagyis azt, hogy a gyermekünket meddig irányíthatjuk, nagyjából 17–18, legfeljebb 19 éves kor körül le kellene zárni. Maga a nevelődés azonban ezzel nem ér véget. Az ember idegrendszere nagyon képlékeny, sokáig alakítható, tehát egész életünkben tudunk tanulni.
Később azonban már nem ugyanabban a kapcsolatban, de tanulhatunk barátságokban, egy tekintélyszemélyre felnézve, önneveléssel vagy a közösségben. A szülőnek viszont nem lehet ugyanaz a szerepe élete végéig. A kapcsolatnak át kell alakulnia, és a serdülőkor végén, egy nehezebb időszak után akár egy új, partneribb minőség is kialakulhat a szülő és a felnőtt gyermek között.
Érzek egyfajta paradoxont a neveléssel kapcsolatban. Ma már rengeteget tudunk a gyermekek működéséről, biológiai és idegrendszeri éréséről, mégis nehezen ültetjük át mindezt a gyakorlatba. Hol veszett el a kapcsolat a tudás és a gyakorlat között?
A tudás önmagában nem jelenti azt, hogy alkalmazni is tudjuk. Ehhez érzelmi intelligenciára van szükség. Olyan készségekre, mint a döntésképesség, a kritikai gondolkodás, az önuralom, az önirányítás, a kitartás, a haragkezelés vagy a kritika elviselésének képessége. Ezeket nem lehet úgy megtanítani, mint egy iskolai tananyagot. Rengeteg élményre, tapasztalatra és érzelmi azonosulásra van szükség. Sajnos az iskolarendszerben még mindig kevés hangsúly jut az érzelmi intelligencia formálására, miközben később azt várjuk, hogy a gyerekek képesek legyenek alkalmazni ezeket a készségeket. Mindig azt mondom, az, hogy valamit tudunk, és az, hogy valóban csináljuk-e, két különböző dolog. Velem is hányszor előfordul, hogy elhatározom: „Na, most már úrinő leszek, én így nem viselkedem”, aztán jön egy helyzet, elönt az indulat, és ugyanúgy viselkedem, mint korábban. Az édesanyám elmondta, hogyan illik viselkedni, de ha ehhez nincs elegendő tapasztalatom, egy éles helyzetben nem fog működni. Ha ezeket a készségeket kisgyermekkortól nem fejlesztettük, nem várhatjuk el, hogy később, élesben egyszer csak működjenek.
Ön ezt a szemléletet „ébresztő nevelésként” definiálja. Tulajdonképpen ez egyfajta misszió is. De kit kell felébreszteni?
Magunkat. Minden nevelés önnevelés is, hiszen csak azt tudjuk továbbadni, amit magunkban is kiműveltünk már. Szülőknek, pedagógusoknak, nevelőknek, mindenkinek, aki emberekkel él és foglalkozik, szüksége van erre az ébredésre. Hiába látunk be valamit értelmileg, attól még nem fog működni. Lehet akármilyen magas a gyerek IQ-ja, ha az érzelmi intelligenciája nincs megfelelően fejlesztve, bizonyos élethelyzetekben nem fog tudni működni.
Érdekes, hogy ezt ma már a munkaerőpiac is érzékeli, a 21. századi készségek között ott van a kommunikáció, az együttműködés és számos, az érzelmi intelligenciához kapcsolódó képesség. Ehhez képest az iskolarendszer még mindig nagyrészt az IQ fejlesztésével foglalkozik. El vagyunk ájulva attól, hogy milyen jó a gyerek bizonyítványa, miközben lehet, hogy az élete mégsem működik úgy, ahogyan szeretnénk. Hiszen a személyes, családi és munkahelyi kapcsolataink sem működnek érzelmi intelligencia nélkül. Ehhez pedig nem elég valamit gyorsan megtanulni egy dolgozatra. Mesélés, beszélgetés, művészet, játék és sokféle tapasztalat kell hozzá.
Mit tudunk tenni mi, szülők a mindennapokban azért, hogy támogassuk a gyermekeink érzelmi intelligenciájának fejlődését?
Rengeteg mindent. Például azt, hogy nagyon sokféle érzelmet élünk át együtt. Ez csak személyes kapcsolatban működik. Az, hogy ellátjuk a gyerekeket, beíratjuk őket mindenféle helyre és gondoskodunk róluk, önmagában nem elég. Beszélgetni kell velük. A kötődésen keresztül a gyermek olyan érzelmeket is átélhet, amelyeket ő még nem tapasztalt meg, a szülő viszont már igen. Így bevonom őt a saját tapasztalataimba. Ugyanezért fontos a mesélés is. Ne nézzük le a mesét! A történeteken keresztül érzelmileg tanulunk megoldásokat, problémamegoldást, kudarctűrést, konfliktuskezelést és rengeteg más készséget. A mesék azt is megmutatják, hogy a rossz döntéseknek következményük van, és hogy nem mindegy, hogyan bánunk másokkal. A játékban pedig rengeteg mindent megtanulunk. Már azt is, hogy ha közösen játszunk, nem mindig én kerülök sorra. Ki kell várnom a soromat. Együtt töltött idő, talán ez a legfontosabb, a jelenlét. A gyereknek látnia kell bennünket működés közben is. Csakhogy sokszor nem lát bennünket, mindenki dolgozik, rohan, „gyorsan, gyorsan, pakolj be”, és már megyünk is tovább. Valóban jelen kell lenni.
Jelen kell lenni, elérhetőnek kell lenni. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy kipárnázzuk a gyereket, mindent megoldunk helyette, és közben elvesszük tőle az önállóság lehetőségét. Hogyan találjuk meg ezt az egyensúlyt?
Ahhoz, hogy a gyermek megismerhesse a saját énhatárait, biztonságos keretekre van szüksége. A keret azonban biztonságot jelent, nem korlátozást. A gyermek tudja, eddig terjednek a lehetőségek, ezen belül viszont szabadsága van. Legyenek a keretek egyértelműek, és azon belül legyen szabadsága. Például eldöntheti, hogy piros vagy zöld zoknit vesz fel, de azt már nem, hogy egyáltalán vesz-e zoknit. Kisiskolás korban már feladatokat lehet átadni. Például a táska bepakolását. Az az ő dolga. Ha otthon maradt a tornazsák, nem viszem utána. Ez nehéz, de kipróbáltam, és működik. Egyszer el lehet vinni, de nem szoktatom rá. Meg kell tapasztalnia, hogy vannak döntései, és azoknak következményei. A szabadságot fokozatosan kell tágítani. A gyermeknek olyan helyzetekben kell döntenie, amelyekben már képes dönteni, és olyan helyzetekben kell vállalnia a következményeket, amelyek valóban az ő döntései. Ettől lesz egyre inkább képes a nagyobb felelősségre is. Amiben még nem képes dönteni, például a képernyőhasználat, ott a felnőttnek kell vezetnie. Sokan mondják, hogy a tiltás nem megoldás, de vannak dolgok, amelyeknél természetes, hogy a felnőtt tilt. Jogosítványt, alkoholt vagy láncfűrészt nem adok egy kisgyereknek. Ott nekem kell viselnem a felelősséget. A helikopterszülők viszont azt mondják: „Majd én gyorsan megcsinálom, mert úgy hamarabb sikerül.” Pedig ezzel éppen a tanulás lehetőségét veszik el. Meg kell tanulnia önmagát irányítani, beosztani az idejét és az erejét, ápolni a kapcsolatait. Ezeket is gyakorolni kell.
Aczél Petra professzor mondta, hogy egy négyéves gyerek átlagosan napi háromszáz kérdéssel fordul a szüleihez, míg egy tizennégy éves már csak körülbelül hárommal. Engem ez arcul csapott. Van egy tizenhárom éves lányom, és elkezdtem számolni, hogy nagyjából hány kérdést tesz fel egy nap. Többet háromnál, de lényegesen kevesebbet háromszáznál. Talán azért, mert a válaszokat ma már máshol keresi.
Igen, a gyerekek máshol is keresnek válaszokat. De ha van élő kapcsolat, akkor a mai gyerekek is szívesen keresnek válaszokat élő kapcsolatokból. Nem biztos, hogy egy tizenhárom éves mindent a szüleitől kérdez, de a szeme sarkából nagyon is figyeli őket. Az élő kapcsolat lehet a tanár, a vezető, a zenetanár, a lelkész, az edző vagy bárki, akire felnéz. Az én gyerekem is mondta egyszer: „Anya, nem lehet veled beszélgetni.” Megkérdeztem tőle, miért.
Azt válaszolta: „Mert te mindig csinálsz valamit.” Ez nagyon elgondolkodtatott. Meg kellene teremtenünk a beszélgethetőség légkörét otthon, az iskolában, a közösségekben. Érezzék, hogy kíváncsiak vagyunk az ő világukra. Tanárként például nem feltétlenül azzal kell kezdenem a reggelt, hogy azonnal tanítani kezdem a H2SO4-et. Megkérdezhetem: „Hallottátok, gyerekek?” És hadd mondják! Ne csak valamit akarjak nekik átadni, hanem valóban érdekeljen, mi történik velük. Ma nagy veszély, hogy a képernyő felkínálja ezt a fajta kapcsolódást. Csakhogy a képernyő soha nem lesz valódi társ. A mesterséges intelligencia megszemélyesítése is félrevezető lehet, hiszen nagyon könnyen úgy tűnhet, mintha kapcsolatot kínálna. „Jaj, de jót kérdeztél! Jaj, de ügyes kérdés! Akarod még, hogy segítsek?” Visszatükrözi azt, amit hallani szeretnénk. Ha egy serdülő lefelé tartó lelkiállapotban van, és azt mondja, „nem sikerül semmi”, „engem nem szeret senki”, ennek komoly veszélyei lehetnek. Tudunk olyan esetekről, amikor a beszélgetés önsértő gondolatok felé is elvihet. Éppen ezért nem mindegy, hogy a fiatal hol és kitől kapja meg a kapcsolódás élményét. Nemrég hallottam egy influencerről, akinek komoly követőtábora lett azzal, hogy felkínálta: „Ide be lehet lépni, és lehet velem vacsorázni.” Lehet, hogy az a fiatal, aki oda belép, otthon soha nem kapta meg azt az élményt, hogy valaki egyszerűen csak meghívja vacsorázni, mert kíváncsi rá. A szülő persze mondhatja, hogy „hányszor hívtam, de csak ült a képernyő előtt”. Csakhogy addigra már belecsúsztunk ebbe a helyzetbe. Nem szabad elveszítenünk a jelenlétnek azt a szálát, hogy kíváncsi vagyok rád, érdeklődöm irántad. A serdülőt nem feltétlenül úgy nyitjuk meg, hogy leültetjük magunkkal szemben, és megkérdezzük, na, mi volt az iskolában? Inkább közös tevékenység közben, lazán kapcsolódva kell beszélgetni. „Jött Juli is? Komolyan? Ott voltatok? Jó volt?” Vagy egy fiúnál: „Na, rúgtál gólt?” Belemegyek az ő világába, de természetesen. A serdülők szeretnének megnyílni, ha valóban érzik, hogy valaki komolyan veszi őket. Erről eszembe jut egy történet James Dobsonról. Pályája elején fizikatanár volt, és bár nem éppen népszerű tantárgyat tanított, jó kapcsolata volt a gyerekekkel. Évekkel később, már egy másik államban, egy volt tanítványa felhívta. A lány akkor hetedikes volt, nem volt különösebben kiemelkedő fizikából, és sok problémával küzdött. Dobson végül azt kérdezte tőle, hogyan jutott eszébe tíz év múlva, egy másik államból, egy titkosított telefonszámon felhívni őt, a volt fizikatanárát? A lány azt válaszolta: „Maga volt az egyetlen ember az akkori életemben, akiről úgy éreztem, hogy figyel rám, és értékel engem.” Majd amikor Dobson megkérdezte, miért érdekelte, jár-e templomba, azt mondta: „Meg akartam ismerni az Istenét.” A fizikatanárét. Az értékeit.
Még egy kicsit visszakanyarodnék a képernyőhöz. Szász Máté neurobiológus ezt bántalmazó kapcsolatnak nevezte. Hogyan szedjük ki a gyerekeinket a bántalmazó karmai közül? Hogyan találjuk meg a visszautat hozzájuk?
Először azt mondanám, ne is engedjük be. Megelőzés, megelőzés, megelőzés. Mert ez valóságos függőségi kapcsolat. Az általános szakmai ajánlások szerint nulla és hároméves kor között nulla képernyőt javasolnak. Mégis olvastam egy magyarországi statisztikát, amely szerint ennek a korosztálynak az átlagos képernyőideje másfél óra! Óvodás korban pedig az átlagos képernyőidő három és fél óra körül van.
Olyan gyerekvigyázót kapunk, amelyet csak oda kell tenni, és órákig ott marad, nem lesz sáros, nem lesz hangos, nem beszél vissza. Ez kényelmes, de éppen ezért veszélyes is. A képernyő újabb és újabb ingerekkel húzza be a gyereket. Megnéz egy mesét, és jön a következő. A szülőnek kell tudnia azt mondani, eddig és ne tovább. Ha a saját eszköz ott van a zsebében, ez sokkal nehezebbé válik. Serdülőkorban pedig még erősebb lehet a különbség a képernyős és a valóságos kapcsolatok között. Ha valaki a képernyőn nem tetszik, kinyomom. A valóságban viszont nem lehet kikapcsolni a másikat. Egy konfliktust el kell viselni, meg kell oldani, végig kell csinálni. Felnőtt fiataloknál is látom, milyen nehézséget okozhat, ha valaki ezt nem tanulta meg. Ha már függés alakult ki, akkor valóságos detoxra van szükség, néha szakember segítségével. De nem elég kijönni ebből. Az agynak valóságos tapasztalatok és élmények kellenek. El kell vezetni a gyereket oda, hogy a valóságos kapcsolat is örömet jelentsen, a játék, a mozgás, a természet, a zenélés, az együttlét, a beszélgetés. Ez nem sétagalopp. Ezért kell megelőzni, keretek közé tenni a képernyőt, és segíteni abban, hogy valóban kiegészítő szerepe legyen.
Van valami olyan, amit húsz-harminc évvel ezelőtt teljesen másképp gondolt a gyereknevelésről, és most már más a meggyőződése?
Talán nem gondoltam bele ennyire a képernyő veszélyébe. Akkor még teljesen más volt a helyzet, nálunk sem lehetett úgy jelen, mint most. Most már harmincon felül vannak a gyerekeink, és mindegyik megköszönte. Úgy gondolom, hogy jó környezetben nőttem fel, nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek. Jó irányokat kaptam az érzelmi intelligencia terén, és nagyon sok jó mintát. Lehet, hogy nem pontosan ugyanúgy csináltuk később, de azt gondolom, nem kellett sokat változtatni ezen az irányon.
Ha egyetlenegy tanácsot adhatna szülőnek és pedagógusnak, amit a gyereknevelésbe beleágyazhatnak, akkor mi lenne az?
A hiteles jelenlét és a kapcsolat, mert a nevelés ezen áll. A hitelesség nem azt jelenti, hogy hibátlan vagyok, hanem azt, hogy újra megpróbálom. Láthatják a nehézségeimet és azt is, hogyan állok fel. Kapcsolatban kell lenni, átélni a kapcsolatot, és segíteni a gyerekeknek abban, hogy nekik is legyenek valódi kapcsolataik.
A boldogság- és sikerességkutatások eredményei nagyon összecsengenek abban, hogy nem a pénz, nem a hatalom, nem a sikeresség, hanem a kapcsolatok tápértéke számít. Nem kell ezer kapcsolat. De legyenek olyanok, ahol számíthatok rád, és te is számíthatsz rám. Beleteszek valamit, áldozatot hozok, ápolom a kapcsolatot, és megtalálom benne az örömömöt is. Azt gondolom, ha erre vezetjük a gyerekeinket, ezt adjuk a kezükbe, és ezt hitelesen megéljük, akkor jó úton vagyunk.
CV:
Uzsalyné Pécsi Rita PhD. neveléskutató, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára, az Organikus Pedagógia Módszertani Központ vezetője és az Organikus Pedagógia Egyesület elnöke. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett, doktori fokozatát a finnországi Jyväskyläi Egyetemen szerezte művészetpedagógiából. Küldetésének tekinti az érzelmi intelligencia és a kötődésen alapuló nevelés szemléletének terjesztését.
Megjelent a MAGYAR7 40. számában.
