2022. január 22., 18:16

Vigóczki Máté György geopolitikai szakértő a ma7-nek: Ki akarna háborúba menni Ukrajnáért?!

Több mint 70 éve hol intenzívebb, hol mérsékeltebb, de mégis folyamatos a szembenállás Washington és Moszkva között. Az elmúlt években a Krím megszállása és a kelet-ukrajnai harcok miatt éleződött ki a konfliktus, most pedig, hogy Kijev napirenden tartja a nyugati integrációt, a hidegháború legforróbb éveit idézi a feszültség. Vigóczki Máté Györggyel, az MCC Geopolitikai Műhelyének Oroszország-kutatójával beszélgettünk a konfliktus aktualitásairól, gyökereiről és arról, feloldható lesz-e valaha az ellentét a két világnézet között.

ukrajna katona
Fotó: TASR/AP
Ukrán katona egy Mariupol környéki lövészárokban.

A hét egyik legtöbbet rágott híre volt, hogy kiderült, Moszkva fokozatosan kivonja diplomatáit és családjaikat az ukrajnai külképviseletekről. Háború lesz? Ilyesmi akkor szokás!

Bár az ember csak a fejét kapkodja, mennyi minden történik egyetlen nap alatt, ezeket a dolgokat azért érdemes a helyükön kezelni. Furán hangzik, de – amennyiben igaz a sztori – tulajdonképpen ez is a párbeszéd része. Az oroszok pontosan tudják, miként csapódik le Nyugaton, hogy hazahívják a diplomatáikat, nekik kapóra jöhet, hogy a sajtó folyamatosan háborúval riogat. Ugyanez az olvasata a februárra időzített orosz-fehérorosz hadgyakorlatnak.

Rendben, párbeszéd. Mi lehet ennek a célja? Ki miről akarja meggyőzni a másikat?

Zajlik most egy amerikai-orosz, illetve NATO-orosz egyeztetés. Moszkvának három fő követelése van. Az első, hogy álljon le a NATO keleti, posztszovjet államokra koncentráló bővülése. Értsd: Moszkva írásos garanciát kér arra, hogy Ukrajnát és Grúziát nem veszik fel a transzatlanti szövetségbe. A második az, hogy a NATO, gyakorlatilag az amerikaiak vonják vissza a támadófegyvereiket a szervezet keleti határállamaiból, Oroszország közeléből. Végül Moszkva azt is szeretné elérni, hogy az 1997 után köttetett bilaterális szerződések, amelyek alapján NATO-csapatok települtek egy-egy tagállamba, veszítsék érvényüket, azaz a ’97 előtti állapotok térjenek vissza.

vigóczki máté
Fotó:  MCC/YT
Vigóczki Máté György

Ezek közül van bármelyiknek akár csak csekélyke realitása?

Így, ebben a formában biztosan nincs, a harmadik követelés talán alkuképes lehet.

Oroszország nyilván azért kért ennyit, hogy legyen miből alkudnia, hiszen ezek a követelések teljesíthetetlenek. Ezzel ők is pontosan tisztában vannak! Azt tudom elképzelni, hogy egy hosszas tárgyalássorozat végén módosítanak valamit a támadófegyverek elhelyezésén, de azt, hogy a NATO szerződésben, nyíltan vállalná, leállítja a bővítést, azt biztosan nem. Ilyesmit sosem írnának alá, nem tehetik meg, óriási arcvesztéssel járna.

Ha már az arcnál tartunk, Vlagyimir Putyin személye, elnöksége hogy jön a képbe?

Putyin húsz éve irányítja Oroszországot, elnökként vagy miniszterelnökként, az most mindegy. Az elmúlt két évtizedben több NATO-bővítés is volt, a kilencvenes években viszont csak egy. Az oroszok mostanában gyakran emlegetik, hogy Gorbacsov mekkorát hibázott azzal, hogy a Szovjetunió felbomlását megelőző tárgyalások során nem kért biztosítékot a NATO további bővítése kapcsán. Putyin most azt akarja elérni, ami Gorbacsovnak nem sikerült. Arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy az orosz nép ugyanolyan, mint bármelyik másik. Őket is az elszegényedés, az infláció, a munkanélküliség tölti el félelemmel, az érdekli. Korlátozott mozgósító erővel bír ez a harcias retorika, ez nem a belpolitikáról szól.

Putyin azokra az időkre akar felkészülni, amikor már nem ő lesz az ország élén, Oroszországnak olyan írásos garanciák kellenek, amelyeket az utódjai majd lobogtatni tudnak a tárgyalóasztaloknál.

Egy ukrán vagy grúz NATO-csatlakozás lehet Putyin vörös vonala?

Oroszországnak az a fontos, hogy az elrettentőképességét fenntartsa. Ők is pontosan tudják, milyen következményekkel járna egy háború Ukrajnával, de azt is, hogy Kijev mellett nem állna ki a NATO. Fontos szempont ez, Ukrajna nem NATO-tag, semmi sem kötelezi a szövetséget arra, hogy egy háború esetén segítsenek megvédeni. Egész más a helyzet, ha Ukrajna csatlakozik a NATO-hoz, akkor már kötelességük lenne. Pontosan azért fenyegetik állandó szankciókkal Moszkvát, hogy legalább valami eszközük legyen arra az esetre, ha Oroszország támadna.

Erre mekkora az esély?

Szerintem minimális. Putyin tisztában van vele, mekkora árat fizetne ezért, úgy katonailag, mint politikailag. Ráadásul mi van, ha néhány ezer kilométerrel nyugatabbra tolja a határt Ukrajnában? A megszállt országot meg is kell tartani, az viszont óriási erőforrásokat emésztene fel. Jelen helyzetben nem lehet Putyin célja nyíltan megtámadni Ukrajnát, nem érné meg neki.

Egy NATO-tag Ukrajnát sem?

Azt pedig pláne nem! Gondoljunk csak bele, akkor az Egyesült Államoknak, a NATO-nak szerződésben foglalt kötelezettsége alapján muszáj beszállnia a háborúba. Ennek fényében kell értelmezni Oroszország lépéseit, provokációit és a nyilatkozatokat. Abban az esetben fordulhat elő, hogy valódi háború kerekedik a dologból, ha az ukrán vezetés úgy dönt, nekimegy a kelet-ukrajnai szakadár köztársaságoknak. Putyin ugyanis arra játszhat, hogy egy békefolyamat során ezeket régiókat, magasszintű önállóság mellett, de visszaengedné Ukrajnába, ezzel gyakorlatilag megakadályozva a nyugati integrációt, hiszen rajtuk keresztül az ország vezetésére is hatással lenne. Ha ez a lehetőség veszélybe kerül, ha Kijev vissza akarná foglalni Kelet-Ukrajnát, abból komoly konfliktus lehet.

Van egy érdekes, elsőre furcsának tűnő elmélet arról, hogy valójában a Nyugat kényszeríti háborúba Oroszországot az állandó szankciókkal. Néhányan a japánok elleni, Pearl Harbort megelőző amerikai olajembargót hozzák fel megerősítő, történelmi példaként.

Nehéz erre mit mondani. Ki akarna háborúba menni Ukrajnáért?! Az amerikai átlagpolgár valószínűleg a NATO-tag balti államokért sem akarna háborúzni. Azt kell megértenünk, hogy két teljesen eltérő világkép áll egymással szemben. A NATO egy védelmi együttműködés, amely a bővülésben látja az erejét, a biztonságát. Ehhez képest Oroszország fenyegetve érzi saját biztonságát, mert a NATO egyre közelebb kúszik a nyugati határaihoz. A Nyugat azt látja, hogy a közép-európai országok azért csatlakoztak a NATO-hoz, mert szabad akaratukból úgy döntöttek. Oroszországnak viszont ez az egész arról szól, hogy a Varsói Szerződés egykori tagállamai ma jobbára NATO-tagok.

Eleve fura dolog a NATO keleti irányú terjeszkedéséről beszélni, hiszen a keleti államok akarnak csatlakozni a Nyugathoz, de Moszkvában ez egészen másként csapódik le.

Még egy példa: Washington egy orosz befolyásolási projektként tekint a Kazahsztánban beavatkozó KBSZSZ-re, na most Moszkvából nézve a NATO is csak az amerikai stratégiai érdekek eszköze. Gondoljunk csak bele, az orosz olvasat szerint a Baltikumban, Oroszország határán amerikai érdekeket képviselő csapatok állomásoznak.

Van arra bármi esély, akár évtizedes távlatokban, hogy kezelni lehessen ezt az ellentétet?

Nagyon radikális változások kellenének ehhez. Az biztos, hogy a NATO nem mond le a további bővülésről, ez óriási presztízsveszteséggel járna, nem tehetik meg. Ha egy rezsimváltás után Oroszország gyökeresen más megközelítéssel állna a Nyugathoz, akkor talán, de egy ilyen váltásra alig van esély. Egy másik lehetőség, hogy Ukrajna lemond a nyugati integrációról, cserébe mondjuk visszakapja Kelet-Ukrajnát. Harmadik pedig, hogy Kijev hivatalosan is lemond a Krímről és a szakadár régiókról, cserébe viszont Moszkva idézőjeles beleegyezését adja a NATO- és/vagy EU-csatlakozásra. Ezek azonban mind igen valószínűtlen lehetőségek.

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!