Miért papírtigris az Európai Unió?

2021. június 18., 07:31
Kolek Zsolt

Az európai integráció az ezredfordulóig osztatlan megítélés szerint sikertörténetnek számított. Mivel magyarázható, hogy az Európai Unió az utóbbi másfél-két évtizedben egyre kevésbé tud megfelelő válaszokat adni a globális kihívásokra?

merkel
Fotó: TASR
Milyen lesz a Merkel utáni Európa? Az Európai Unió ugyan megjelenít valamit közös európaiságunkból, de nehezen érezhetjük a magunkénak.

Az öreg kontinens a nagy földrajzi felfedezésektől a huszadik század elejéig vitathatatlanul a civilizációs fejlődés legfőbb motorja volt.

Európa a formálódó világgazdaság centrumából annyi anyagi és szellemi tőkét halmozott fel, ami a tizenkilencedik század utolsó harmadáig leküzdhetetlen versenyelőnyöket biztosított számára.

A régi századfordulón már kihívóként jelentkezett az Egyesült Államok, a globális átrendeződést azonban egyértelműen az első világháború gyorsította fel.

Európa XX. százada: önpusztítás és integráció

A nagy háború öldöklő küzdelmében az öreg kontinens nagyhatalmai kölcsönösen kimerítették az erőforrásaikat, a háborút eldöntő Egyesült Államok pedig aránytalanul kis áldozatokat vállalva válhatott a világpolitika és a világgazdaság meghatározó szereplőjévé.

A második világháborúban Európa újrajátszotta az első világháború forgatókönyvét, aminek következtében az öreg kontinens korábbi súlyát elveszítve a hidegháború ütközőzónájában találta magát.

Európa térvesztéséből logikusan következik az integráció gondolata, hiszen a kontinens lejtmenetét felgyorsító két világégés egyértelműen a nagyhatalmak feloldhatatlan rivalizálásából eredt. Az integráció alapító atyái – Adenauer és de Gaulle – hívták életre az európai együttműködés alapjának számító német–francia tengelyt, a lehetőségek szerint összehangolva a két korábban engesztelhetetlen rivális érdekeit.

Miért nem önálló politikai tényező az EU?

A mára nézve fontos tanulság, hogy az ötvenes években megalapozott európai integráció a hidegháború viszonyrendszerében egy politikailag alávetett helyzetben lévő Nyugat-Európa nemzetgazdaságainak érdekeit hangolta össze. Magyarán, a születőben levő Európai Unió a gazdasági érdekek összehangolásával ugyan felszámolta a klasszikus európai hatalmak közötti rivalizálás legfőbb okát, de nem vált önálló politikai tényezővé.

A hidegháború végén Európa új esélyt kapott arra, hogy a szuperhatalmi versengés ütközőzónája helyett újra a világpolitika (egyik) centrumává váljon.

Az integráció felgyorsult, majd az ezredforduló után Közép-Kelet-Európa legtöbb államának csatlakozásával új lendületet kapott. Egészen az ezredforduló utáni évtizedig egyértelműnek látszott, hogy az európai integráció sikertörténet, hiszen a kontinens erejét a huszadik század első felében gúzsba kötő nagyhatalmi rivalizálás helyett erősödik a kohézió a kontinensen belül.

Elmaradtak a globális kihívásokra adott válaszok

Mind több jel mutat azonban arra, hogy a kétezres évek második felétől az Unió adós maradt a globális kihívásokra adott megfelelő válaszokkal. A magyarázat részben abból adódik, hogy az EU változatlanul sokkal inkább gazdasági integráció, semmint politikai, vagyis az Európai Unió a világpolitika és a világgazdaság színpadán továbbra sem lép fel egységes szereplőként. Ami azonban a hidegháborús versengés másodhegedűseként törvényszerűség volt, az utóbbi három évtizedben már sokkal inkább elszalasztott lehetőség.

Mára Közép-Európából szemlélve is egyre nyilvánvalóbb, hogy az Európai Unió ugyan megjelenít valamit a közös európaiságunkból, de nehezen érezhetjük a magunkénak.

Bonyolítja a helyzetet, hogy mindenkinek más baja van az integráció nyomán felserdült egységes Európával. Vannak, akik a nemzetállamuk feloldódásától tartanak, mások szerint a mai EU még túlságosan is a nemzetállamok Európája.

Egyvalamiben majdnem mindenki egyetért, az uniós intézményrendszer túlbürokratizált, működésének hatékonysága csorbát szenved. A következmények tekintetében már megoszlanak a vélemények. A szkeptikusok szerint a tehetetlenségbe fulladó uniós intézmények akarva-akaratlanul a globális nagytőke térnyerését készítik elő. Megint mások a részérdekek gyakori előtérbe helyezését kárhoztatják a közösségi érdekek rovására. Ami bizonyos, a globális versenyben Európa lemaradni látszik az Egyesült Államok és a feltörekvő hatalmak mögött.

v4
Fotó: TASR
Az Európai Unió jövőjét meghatározó vitákban kulcsszerep juthat Közép-Európának, ami által az integráció újabb lendületet nyerhet.
Visszafordíthatók-e a folyamatok?

A 2008-at követő válság érzékelhetően átrendezte a világgazdaság erőviszonyait. Bár az Európai Unió egyesített gazdasági ereje még mindig a legerősebb pólust képezi, a feltörekvő hatalmak leginkább az európai nemzetgazdaságok kárára hasítanak ki egyre nagyobb szeletet a globális gazdaság tortájából. Európa a hidegháború idején nyíltan a katonapolitikai versengés ütközőzónája volt, jelenleg a világgazdasági versengésben számít felvonulási terepnek. Adódik a kérdés, miért papírtigris az Európai Unió, s egyáltalán visszafordíthatóak-e a folyamatok?

Az Uniónak, ha akár csak a jelenlegi súlyát szeretné megőrizni, mindenképpen önálló világpolitikai tényezővé kell válnia. Az alapvető vita az unión belül nem a végcél, hanem az oda vezető út tekintetében van.

A két egymással szembe helyezkedő állítás az integráció további elmélyítését, illetve a nemzetállamok szorosabb együttműködését kínálja megoldásként. A föderalisták az Európai Egyesült Államokban, a szuverenisták a nemzetállamok hatékonyabb együttműködésén alapuló virágzó Európában hisznek.

Föderalisták és szuverenisták

A föderalisták állítása logikusnak tűnhet, hiszen a nemzeti kormányok részérdekeit összehangolni valóban időigényes, a döntéseket lelassító folyamat, a minta is adott: az Amerikai Egyesült Államok. Valójában éppen az USA-val való összevetés mutatja, mennyire más úton jár Európa, s ebből adódóan mennyire mások a lehetőségei. Az Egyesült Államok létrejötte óta kulturális olvasztótégely volt, idővel megteremtve az amerikai identitást. Az öreg kontinensen ezzel szemben máig nem alakult ki kézzel fogható európai identitás, a föderalisták zászlóvivője, Macron maga is a francia nemzetállam alapvető érdekeit képviseli, nem elvonatkoztatva a napjainkban is virulens francia nacionalizmustól.

Az európai valóság napjainkban a gyorsuló migráció ellenére is a nyelvi, nemzeti sokszínűség. A föderalista falanszter helyett a szuverenisták ehhez a valósághoz szeretnék igazítani az európai politikát.

Nem a nyílt társadalomban, a kulturális olvasztótégelyben látják Európa jövőjét, hanem a nemzetek szorosabb együttműködésében, ami által elérhetővé válik, hogy az Európai Unió önálló világpolitikai szereplővé nője ki magát. Ehhez elengedhetetlen az egységes európai külpolitika és a közös hadsereg. Vagyis a szuverenisták nem akarnak kevesebb Európát, csak a szorosabb együttműködést máshogy képzelik el: nem idealisztikusan, hanem a realitásokhoz igazítva.

Közép-Európa szerepe

A nemzetek Európáját támogató felfogás aligha véletlenül éppen Közép-Európában a legerősebb.

A szovjet blokkból alig harminc éve szabaduló térségnek közeli tapasztalata van arról, mit is jelent a nemzeti szuverenitás elvesztése. A V4 ezért válhatott a szuverenista felfogás motorjává,

s éppen ebből a megkülönböztetett helyzetből adódik, hogy az ellenérdekelt tábor folyamatosan megkísérli fellazítani a visegrádi országcsoportot.

Az Európai Unió jövőjét meghatározó vitákban kulcsszerep juthat Közép-Európának, ami által az integráció újabb lendületet nyerhet. Ez a lehetőség esélyt kínálhat arra, hogy az Európai Unió a globális versenyben az Egyesült Államokkal és a feltörekvő hatalmakkal szemben is megtalálja a maga válaszait.

2021. június 16., 08:15

Térdeljünk, vagy emelt fővel álljunk? - Megjelent a Magyar7 hetilap legújabb száma

Ismét fajsúlyos témákat és szórakoztató cikkeket kínál olvasóinak a Magyar7 legújabb, 24. száma.

Megjelent a Magyar7 2021/24. számában.

Kövesse facebook oldalunkat is!