Férfi kromoszóma, női sportoló: Újra napirenden a vita, mi legyen a transznemű sportolókkal
Bár a George Floyd halála után új erőre kapó kultúrharc közkatonái most a faji identitás frontvonala mentén feszülnek egymásnak, a szexuális kisebbségek vélt vagy valós sérelmeinek hangsúlyozása továbbra is állandó témát szolgáltat az ilyesmire fogékonyaknak. A szinte havi rendszerességgel új betűvel gyarapodó LMBT-közösség tájainkon alig emlegetett, az Egyesült Államokban azonban egyre hangsúlyosabb figyelmet kapó (ál)problémája a transzgender sportolók ügye érdekes fordulatot vett az elmúlt hónapokban. Lassan ugyanis elkerülhetetlenné válik, hogy az USA szövetségi szinten is szabályozza a „nagy kérdést”, indulhatnak-e magukat nőnek érző, férfinek született sportolók női versenyeken.
Mint megannyi hasonló identitáspolitikai kérdés esetében, ha a józan észre hagyatkoznánk, egészen könnyen lezárható lenne az egész polémia. Bármilyen fizikai teljesítményen alapuló sport esetében a férfiak, pusztán azért, mert férfiak, olyan előnyökkel rendelkeznek a nőkkel szemben, melyet technikai felkészültséggel vagy puszta akaraterővel kompenzálni nem lehet. A biológia ugyanis nem enged, a tudomány pedig, fájjon ez sokaknak bármennyire is, nem lehet homofób.
Férfi és nő anatómiai, élettani különbségei nyilvánvalóak, legfeljebb csak azok gondolhatják másként, akik helyüket a teremtett világban pusztán az alapján határozzák meg, milyen szexuális, faji, kulturális vagy egyéb, nem ritkán saját maguk által kitalált kisebbséghez tartoznak.
Az identitáspolitika és a józan ész azonban a legritkább esetben összeegyeztethető, hiába állnak rendelkezésre tudományos kutatások, amelyek bizonyítják, hormonkezelések ide, nemváltó műtétek oda, az XY kromoszómapárt nem lehet csak úgy felülírni, a politikai nyomással nagyon nehéz mit kezdeni.
Hétfőn az Egyesült Államok szövetségi bírósága ideiglenesen felfüggesztette Idaho állam törvényhozóinak még márciusban hozott döntését, mellyel, az USA-ban elsőként, kizárták volna a transzgender sportolókat választott nemük sporteseményeiről. A szövetségi bíróság úgy határozott, mivel a nemzetközi gyakorlat, szigorú feltételek mellett ugyan, de lehetővé teszi a transzgender sportolók részvételét választott nemük versenyein, így, amíg további bizonyítékok nem támasztják alá egyik vagy másik álláspontot, egyetlen államnak sincs joga hasonló törvényt hozni.
A szövetségi bíróság egy az állami egyetemen tanuló transzgender sportoló panaszát követően kezdett foglalkozni az üggyel. Lindsay Hecox az egyetem női tájfutó csapatában szeretett volna helyet kapni, de a törvény értelmében erre nem lett volna lehetősége, lévén, férfinek született. Miután a bíróság kimondta, joga van kipróbálni magát a női csapat válogatóján, Hecox közleményében azt írta, nőként neki a női csapatban van a helye.
Arról nem találtunk információt, Hecox átesett-e, és ha igen, mikor, nemváltoztató kezelésen. Egy interjújában úgy nyilatkozott, a középiskola legvégén jött rá arra, hogy transznemű. Hecox most tizenkilenc éves…
Ennek fényében érthető Idaho állami parlamentje republikánus képviselőjének, a tervezetet beterjesztő Barbara Ehardtnak az álláspontja, aki attól tart, ha tömegesen jelennek meg transznemű sportolók bizonyos sportágakban (az atlétika például tipikusan ilyen), azzal a női sportolók kerülnek hátrányba.
Ehartd álláspontját támasztja alá viszont egy tavaly februárban, Connecticut államban benyújtott kereset is, amelyet három középiskolás, rövidtávfutó lány nyújtott be azzal, hogy két transznemű sporttársuk miatt gyakorlatilag nincs esélyük állami sportösztöndíjra, mert azok minden versenyt megnyertek „előlük”. Az ügy végére egyelőre még nem került pont, ugyanis az oktatási minisztérium állásfoglalása szerint az állami rendelkezés szövetségi diszkriminációs törvényeket sért, azzal, hogy engedi indulni a transznemű sportolókat, ezzel tulajdonképpen versenyhátrányt okozva a lányoknak, míg a másik fél véleménye szerint a hivatkozott szövetségi törvény nem definiálja egyértelműen a nem („sex”) fogalmát, így az alapján elmarasztalni sem lehet az iskolaszövetség döntését.
Jogi, szociológiai, sőt filozófiai nézőpontból megközelítve a kérdést tehát korántsem lefutott, mi lesz a transzgender atléták sorsa. Hiszen függetlenül attól, hogy pszichózisnak vagy a hétköznapi szexuális identitás egy fajtájának tekinti-e valaki a transzneműséget, a témával előbb-utóbb foglalkozni kell.
Nyilvánvaló az is, ha novemberben demokrata vezetése lesz az Egyesült Államoknak, csak idő kérdése, hogy a szavazóbázisát mindenféle kisebbségek között kereső (és általában meg is találó) párt egyszer és mindenkorra lezárja a kérdést azzal, hogy „ahogy érzed” alapon engedélyezi a transznemű sportolók részvételét a női versenyeken.
A legtöbb szakértő úgy véli, gyakorlatilag alig összeegyeztethető álláspontokról van szó. Nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges megtalálni ugyanis az arany középutat az olyannyira vágyott inkluzivitás és a tisztességes, fair verseny között. A legtöbb kutatás azt bizonyítja, bár sportága válogatja, nincs az a hormonterápia, amely érdemben kompenzálná azt az előnyt, melyet a pubertáskorban kapnak az XY kromoszómával rendelkező (férfi) sportolók.
Egy 11 transznemű sportolót vizsgáló svéd kutatás egy évnyi hormonterápia után is azt találta, hogy az alacsony tesztoszteronszintnek elhanyagolható hatása volt a futóatléta alanyok combizom-tömegére.
A vizsgálat persze, már csak a lehetőségek miatt is, amatőr sportolókkal zajlott. Profikat, módszertani okok miatt, gyakorlatilag lehetetlen (lesz) megvizsgálni, így egészen valószínűtlen, hogy valaha is sikerül mindenre kiterjedő, egységes irányelveket összehozni. Főleg úgy, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján, állítják a témával foglalkozó szakemberek, gyakorlatilag sportáganként kellene külön-külön meghatározni, milyen feltételek mellett indulhatnak transznemű sportolók választott nemük versenyzőivel.
Addig maradna a józan ész, a baj csak az, általában azt vesszük elő utoljára…
