Liptói képzőművészek, akiket mind a magyarok, mind a szlovákok magukénak vallanak

De nem szóltunk legutóbb a még szintén a Monarchia idején, 1902-ben Liptószentmiklóson született Koloman Sokolról sem, akinek a művészete igazán az Egyesült Államokban forrt ki, itt is halt meg 100 éves korában. Most viszont tényleg mutassuk be azokat, akik Liptóból indulva értek Budapesten értek fel a csúcsra, de mindig büszkék voltak a gyökereikre, s voltak, akik időnként vissza is tértek a szülőföldjükre, sőt olyan is, akit rejtélyes körülmények között itt ért el a végzet.

Közülük  is talán a legismertebb név Strobl Alajosé (írják hosszú ó-val is), akinek számtalan köztéri szobra van Budapesten, de például Kistapolcsányban (Topoľčianky) is, ahol emléktábla is őrzi az emlékét. Stróbl Alajost több liptói település is a magáénak tartja, hisz a ma Hibbéhez tartozó Červený Kút nevű településrészen született, ezért igényt tart rá Liptóújvár, ahogy Királylehota is, ahol villájuk volt. Tény, hogy a család alig két évvel a születése előtt, 1854-ben költözött Krakkóból Liptóba.

Édesapja Habsburg-Tescheni Albert főherceg, majd a  németújvári gróf Batthyány család uradalmi ispánja volt, aki gyorsan felismeri a fia tehetségét, s Bécsben Caspar von Zumbusch neves szobrászművésznél taníttatja. 26 éves, amikor Perzeusz és Önarcképmás című szobraira felfigyelnek Budapesten, majd megnyer egy pályázatot a készülő Operaház két kisebb homlokzati szobrának elkészítésére.

Ennek sikere nyomán ő kapja meg az épület főbejáratához tervezett Erkel és Liszt-szobor elkészítését is, s innen kezdve már nincs megállás, ő lesz 40 évig Budapest emlékműszobrászatának a vezető alakja, ahogy akkoriban nevezik, a szoborpápa. Számtalan ismert szobra áll a városban, ahogy temetőkben is. Ki ne ismerné Arany János-szobrát a Magyar Nemzeti Múzeum előtt, ahogy a Halászbástyánál található Szent István lovasszobrot vagy a Bazilika előtti Szent István szobrát és ő tervezte Mátyás király kútját is a várba.  Nagycenken Széchenyi István szobra található, Egerben Dobó Istváné, míg Pozsonyban Rómer Flórisé. De szoborba öntötte Jókai Mór, Semmelweis Ignác, Eötvös József, Vajda János, Jászai Mari, Munkácsy Mihály Szinyei Merse Pál, Károlyi Sándor és sok más, mára leginkább már „csak szoborként” ismert egykori nagyságokat. 1900-ban a párizsi világkiállításon Anyánk című, életnagyságú, fehér márványból készült szobrát grand prix-díjjal jutalmazták. Műterme az ún. Epreskertben volt, ahol például a Besztercebányáról származó Huszár Adolfnak is. Ferenc József nemességet (liptóújvári címmel) adományozott neki, s még egy kisbolygót (589841) is elneveztek róla. Viszonylag későn, ötvenéves korában született Mihály nevű fia, aki neves gépészmérnök lett, ahogy annak ma is élő fia, aki szintén az Alajos nevet viseli, s gépészmérnökként a rendszerváltozás utáni magyar energiastratégia egyik meghatározó alakja, aki nem egy erőművet tervezett Svédországban és Németországban is. 

Liptóújvár szülöttje, sőt Strobl Alajos tanítványa egy másik jeles, Kossuth-díjas (az elsők között, 1950-ben kapta meg, később érdemes és i8iváló művész is lett) szobrász, Csorba Géza is, akit Donner Géza néven anyakönyveztek 1892-ben. 20 évesen kerül Budapestre, ahol Strobl mellett a pozsonyi származású Radnai Béla tanítványa lesz a Képzőművészeti Főiskolán, amelyet nem fejez be. Egy ideig Fischer Antal szobrászműhelyében dolgozik, majd jár párizsi tanulmányúton is. Kisplasztikákat, síremlékeket, emlékműveket és emlékszobrokat egyaránt készített. 1913-ban szerepelt először kiállításon. 1916-tól csatlakozott a Hetek csoportjához. 1917-ben, 1923-ban, 1928-ban és 1931-ben egyéni kiállításon mutatta be műveit Budapesten.

Ezekben az években részt vett szinte minden külföldi magyar csoportos kiállításon. A tízes években Ady Endre egyik legjobb barátja volt, s ő készítette el a költő halotti maszkját, ahogy a Kerepesi temetőben található síremlékét is, valamint a Liszt Ferenc téren álló szobrát is. De Ady mellett nagyon szoros barátságban állt Babits Mihállyal, Móricz Zsigmonddal és József Attilával is.  Művészete enyhén klasszicizáló és enyhén stilizáló, a személyiségek megörökítésén túl egyedi vonásaikat is sikerült áthagyományozni az utókorra. Monumentális szobraihoz kiváló előtanulmányokat, rajzokat készített. Negyven szoborból álló Magyar Pantheont tervezett, de a kész anyag 1944-ben történt pusztulása miatt terve nem valósult meg. Buddha szobrát a tokiói Császári Múzeum mondhatja a magáénak. 50 éve hunyt el, 82 éves korában.

165 éve Liptószentmiklóson született Balló Ede József (akit a szlovákok Eduard Ballo néven tartanak számon), aki 18 évesen a budapesti Mintarajziskolában kezdi művészi tanulmányait, hogy Bécset és Münchent is megjárva visszatérjen a magyar fővárosba, ahol Benczúr Gyula mesteriskolájában folytatta a tanulmányait.

A szünidőket rendszeresen Párizsban töltötte, ahol 1891-ben William-Adolphe Bouguereau és Jean-Paul Laurens tanítványaként a híres Julian Akadémián aktfestészetben képezi tovább magát, de megjárta Spanyolországot és Rómát is. Innen hazatérve egészen nyugdíjaztatásáig maga is a Mintarajziskola (későbbi nevén Képzőművészeti Főiskola) tanára volt, s olyan neves tanítványai voltak, mint Gulácsy Lajos, Borszéky Frigyes vagy Hosszú Márton. Festészete anyagilag is jövedelmezett, jelentős vagyonra tett szert, melyből egy 1917-ben létrehozott alapítványon keresztül fiatal festők tanulmányait és külföldi útjait támogatta. 1929-ben a Magyar Arcképfestők Társasága elnökévé választották, rá egy évre Corvin-koszorút kapott. 

Sok-sok csoportos és egyéni kiállításon vett részt (halála után, 1952-ben Prágában is kiállították a műveit). Arcképei közül nagyon ismert az Apponyi Albertet, Jókai Mórt, Tisza Kálmánt és a híres szepeshelyi állatorvost, Hutÿra Ferencet ábrázoló arcképe.

Régi mesterek festményei után készített másolataiból 2004-ben rendeztek kiállítást a Képzőművészeti Egyetem Barcsay-termében. 1917-ben jelent meg művészetpedagógiai szempontból is jelentős munkája Az olajfestés mestersége címmel, melyet 1935-ben Lipcsében németül is kiadtak.  76 léves korában, 1936-ban hunyt el Budapesten.

Hónapokig nyomoztak utána, míg rátaláltak a tetemére a 37 éves korában eltűnt Palugyay Zoltánra, aki a hegyekbe indult, de a Ďumbier (Gyömbér) alatt eltűnt, s csak hónapokkal később bukkantak rá a holttestére egy szakadékban. Bodafalun (Bodice) született - amely ma már Liptószentmiklós városrésze –, felvidéki evangélikus magyar nemesi családban. A szlovák képzőművészet a szlovák modernizmus egyik megalapítójaként tartja számon Zolo Palugyayként.

Rózsahegyen, Iglón és Liptószentmiklóson végzi a középiskolai tanulmányait, ahol kitűnt a vívásban, szavalt és részt vett a színielőadásokban. 1915-ben alapító tagja volt a gimnázium Mikszáth Kálmán önképzőkörének, amelyben pénztáros lett.

Tizennyolc évesen, az első világháborúban az olasz frontra hívták be. Ott indult festői pályafutása az osztrák–magyar hadsereg katonájaként. Ő ott kezdte, ahol Mednyánszky László bevégezte. A háború végeztével a budapesti Képzőművészetin Balló Ede tanítványa volt (ugyan milyen nyelven beszélgettek?), de ahogy a kor összes jeles festője, megjárta Krakkót, Berlint, Hamburgot, Münchent, majd a húszas évek elején Erdélyben, mégpedig Kézdivásárhelyen telepedett le, ahol meg is nősült. Itt rendezte első gyűjteményes kiállítását, sőt íróként is bemutatkozott.

A Székely Újság több mint egy évig folytatásokban közli a Tatárok című regényét, amely könyv alakban is megjelent. Zárójelben egy újabb kérdés: a regény a román, az erdélyi, a szlovák vagy a szlovenszkói magyar irodalom hoz tartozik-e?

Valószínűleg egyikhez sem, mert egész egyszerűen törölte az ilyen-olyan kollektív nemzeti emlékezet. Ekkoriban a Gödöllői Művésztelepen is dolgozott, majd újabb váratlan lépésre szánta el magát, hazatért a bodafalvi családi kúriába, s bekapcsolódott a Szlovák Képzőművészek Társaságának tevékenységébe.

1927-ben egy nagyobb kollekcióval vett részt a XIII. zsolnai kiállításon. Janko Alexy és Miloš Alexander Bazovský  festőművészekkel a szlovák művészet megújítására olyan művek létrehozását határozták el, amelyek témája Közép-Szlovákia legjellegzetesebb régióiból származik.

A népi zsánerképfestészet helyett a modernizmus elemeinek a festészetben történő megvalósításával képzelték el a szlovák megújulást.  „az expresszionizmussal kevert Art nouveau és szimbolizmus […] Palugyayra hatott leginkább. Természeti motívumokat feldolgozó akvarelljei, pasztell- és monotípia alkotásai – tájképek falusi házzal és csűrrel, csendéletek – egyfajta transzcendentális fatalizmus bélyegét viselik magukon. Bazovskýval közös, 1930-as útja hatással volt későbbi munkásságára. A kerek és lágy, stilizált formák hegyesszögű, geometrikus, tört vonalakkal egészülnek ki. Rajzai és pasztelljei erős dinamikus hangsúllyal bírnak” – írja festészetéről Eva Trojanová művészettörténész.

1935. szeptember 18-án egy tátrai kirándulás alkalmával a Gyömbér hegyi (Ďumbier) menedékházból festőfelszerelésével és csomagjaival elindult, s eltűnt. A napilapok (köztük a Prágai Magyar Hírlap: Örök rejtély marad Palugyay Zoltán tragikus halála) eltérő híradásai szerint vagy egy szakadékba zuhant és halálát lelte, vagy bűntény áldozata lett. Maradványait 1936-ban lelték fel, de csak tíz hónap elteltével, 1937. július 17-én temették el a művészt szülőfalujában, Bodafaluban, a Palugyay család sírboltjába. Lánya Éva szintén festőművész és restaurátor lett, évtizedekig dolgozott a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériában.

A végére hagytuk Stetka Gyulát, aki 1855-ben született Királylehotán, s bár nem futott be akkora karriert, mint feljebb említett liptói társai, 70 éves korában bekövetkezett haláláig ismert alakja volt a magyar képzőművészeti életnek, halálakor Elek Artúr búcsúztatta a Nyugatban. Ő is a budapesti Mintarajztanodában kezdte, majd Bécsben és Münchenben folytatta, s ahogy Balló Ede, hazatérve, ő is Benczúr Gyula tanítványa, majd segédje lett. Egyházi tárgyú kompozíciókat, arcképeket és zsánerképeket festett a müncheni akadémizmus stílusában. Művészetére nagymértékben hatott Benczúr Gyula munkássága.

Rendszeresen részt vett a fővárosi tárlatokon. Volt képe (Kíváncsiak), amelyet maga Ferenc József vásárolt meg, Krisztus a keresztfán című műve a Szent István-bazilika egyik oltárképe. 1916-ban Önarcképével elnyerte az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat nagydíját.

Élete utolsó éveiben számos közéleti személyiség arcképét megörökítve túlnyomórészt portrékat festett. Elek Artúr írja róla a nekrológjában: „Benczúr Gyula leghűségesebb híve távozott el Stetka Gyulával a magyar művészeti életből. Benczúr neve és a köréje csoportosult művészeké valamikor az ifjú művészet iránt való megértetlenséget jelentett; sőt ennél is többet: fölsorakozást ellene és a hivatalos hatalom eszközeivel való üldözését. Jelentette a Műcsarnokot, annak megingathatatlan tulajdonát és a más irányúaknak belőle való kirekesztésének jogát. Az állam, a vármegyék, a városok hivatalos megbízásaiból is csak az ehhez a körhöz tartozó művészek kaptak. Ennek a körnek volt csöndes, félrehúzódott, minden társánál rokonszenvesebb tagja Stetka Gyula. Mint Benczúr tanítványa indult el és mint segédje, végül mint talán utolsó követője fejezte be pályáját”.