Szűklátókörűség és szabad szemhatár - interjú a mindjárt 70 éves Tóth Lászlóval

Közismert a humorérzéked, ezért kezdjük azzal, hogy dunaszerdahelyi, Vámbéry téri otthonodba, pontosabban a lépcsőházba egy zálogház és egy műkörömstúdió között kell belépni. Akárha korunk két jelképe között.

Igen, ez össze is foglalja a mai életünket, meg az enyémet is, azzal, hogy műkörömstúdióra eddig soha nem futotta, viszont hál’ istennek még zálogházba sem kényszerültem, de – különösen az utóbbi esetben – ami késik, még nem biztos, hogy múlik. Jellemző egyébként, hogy a téren, ahol 2008 óta lakunk, két-három évente cserélődnek az üzletek, ám csak ez a kettő tudott megmaradni és bővülni.

Komolyra fordítva, ötvenévnyi alkotás után mi a véleményed a szabaddá vált világunkról? Azt látjuk, hogy körülöttünk folyóiratok, kiadók szűnnek meg, divatok múlnak, jönnek. Csak az alkotás maradandó?

Szilárd elhatározásom, hogy amíg rajtam múlik, én nem kívánok megszűnni. Ez azt is jelzi, hogyan viszonyulok a dolgokhoz, a változásokhoz, illetve az általam állandónak tudott értékekhez, mert véleményem szerint csak ezek tudják megtartani az embert a változásban. És igen, ilyen érték a mű és az alkotás, s ilyen a hagyományos értelemben vett európai kultúra is.  

Ugorjunk vissza az időben. Nemzedékednek, az Egyszemű éjszaka nemzedékének az indulása, majd kibontakozása az 1960-as évek reformmozgalmainak idejére, illetve a hatvannyolcas fordulat utáni konszolidációs évekre esik. Hogyan gondolsz vissza erre?

Nemzedékemnek szerencséje, hogy a hatvanas évek második felének reformszellemmel átitatott Csehszlovákiájában nőhetett fel. Ilyen szempontból még a magyarországi nemzedéktársaimhoz képest is szerencsések voltunk, mert ott a szellemi, irodalmi és kulturális élet még ötvenhat megtorlásának a nyűgeit és utóhatásait nyögte.

Elég összevetni az akkori cseh és szlovák világirodalmi lapokat a Nagyvilággal, szellemi frissességüket illetően rögtön látni köztük a különbséget. De karnyújtásnyira volt tőlünk az ebből a szempontból rendkívül gazdag és inspiratív lengyel s a többi szláv nyelvű kultúra, irodalom avantgardizmusa is. Magam húsz-huszonegy évesen már – ha szótárazva is – eredetiben olvastam a már akkor is európai rangú Tadeusz Różewiczet, Stanisław Grochowiakot meg Zbigniew Herbertet is, míg az utóbbinak például csak 1979-ben jelent meg az első vékonyka magyar nyelvű verseskötete. Erre jött életünkben a konszolidáció sokkja. Nemzedékem azonban – még ha megkötöttük is a magunk kompromisszumait – ennek diktatórikus társadalom- és kultúrafelfogásával szemben akkorra már többé-kevésbé immunisnak bizonyult.

Ehhez képest a nyolcvanas évek közepén átköltöztél szülővárosodba, Budapestre.

Igen, mert akkorra megfordult a helyzet, és Magyarországon kezdett szabadabbá válni a légkör. Az Irodalmi Szemle 1978. évi tíz számából például nyolcat ért különböző okokból pártos támadás, annyira nem feleltünk meg a szocialista kultúrafelfogásnak. De az is bűnünk volt, hogy kezdettől a magyar irodalom egészéhez mértük magunkat, ami különösen az 1980-as években számított már bűnnek, hisz minden gyanús volt, ami túltekintett az ország egyre nehezebben átjárható valóságos és szellemi határain. Elmentem hát, bár csak vissza a szülőhazámba (hisz Budapesten születtem, és ötéves koromig ott éltünk), hogy továbbra is az egészet láthassam egésznek, s ott tehessem, amit idehaza egyre nehezebben lehetett. Így a csehszlovákiai magyar, továbbá a cseh és a szlovák irodalom, kultúra idehaza hivatalosan háttérbe szorított alkotóinak magyarországi képviselete, honosítása terén is. Aztán pontosan húsz évvel később visszahozott az új családom.

Helyszűke miatt ugorjunk a mába: szerinted természetes folyamat-e, ami most játszódik le az SZMÍT háza táján? Kilépések, marakodások, ideológiák mentén történő szakadások verik szét azt a sokszínű társaságot, amit a felvidéki írószervezet jelentett évtizedekig.

Az 1989-es fordulattal és az utána következő időkkel kapcsolatban volt egy nagy illúzióm. Azt hittem, hogy az előző korszak ideológiai telítettségének, ideológiai szemellenzők közé zártságának és szűklátókörűségének egyszer s mindenkorra vége, és a szabad szemhatár, főleg az értelmiségi számára, egy mindenfelé nyitott horizontot enged, sőt nemcsak enged, de tesz is kötelezővé látni. S ez a minden irányban nyitott horizont mindenféle értéket is látni enged majd mindenki számára.

Mert mindenütt újra virágzik a dogma, a demagógia, s a szemléleti sematizmusok ismét burjánzanak, amerre csak nézek. S már a rendszerváltás után felnőttek, illetve születettek körében is. Egymás megértése helyett egymás tagadására és kizárására összpontosítunk. 

Mióta van ez így?

Még akkor is élt bennem némi illúzió az előbb említettekkel kapcsolatban, amikor a kilencvenes évek közepére már kezdett egyre nyilvánvalóbbá válni ezeknek a független értelmiségi magatartásoknak a lehetetlensége. S mivel szemléletileg én a diktatúrában is minden érték felé nyitott tudtam maradni, magyarországi lapszerkesztőként, könyvkiadóként még akkor is ragaszkodtam ehhez a konstans értékszemléletemhez, amikor egyre kétosztatúbbá kezdett válni a világ. Maradandó élményem, hogy amikor 1994-ben a József Attila-díjam utáni könyvbemutatómra, de még az ötvenedik születésnapomra rendezettre is többen eljöttek az Írószövetségbe olyanok, akik egymással már nem ültek volna le egy asztalhoz, vagy akik akkor már évek óta nem tették be a lábukat annak Bajza utcai székházába. Most meg? Pedig nem én változtam, hisz ma is ugyanazt teszem, írom és vallom, amit korábban is mindig. De ezzel már nem nekem kell elszámolnom.

Pedig régebben alig lehetett olyan írót, költőt találni, aki Tóth Lászlóval ne lett volna jó viszonyban, lévén szó integráló személyiségről.

Mindent és mindenkit beleszámítva, a kétezres években jelentkezőkig szinte mindegyik szlovákiai magyar írót, indulót szerkesztettem, sokuk számos írásához ötletet és ösztönzést adva, illetve sok esetben első folyóirat- vagy könyvbéli megjelenésükhöz is hozzásegítettem őket. De nagyon sokukról írtam is, illetve Magyarországon is én mutattam be őket először, amikor ott még nem ismerte őket senki. Sosem azt néztem, kiféle-miféle az illető, s miről mi a véleménye, hanem azt, hogyan ír. S ami ma már szinte elő sem fordul, sokszor a barátaimhoz voltam a legszigorúbb. Mindezen a hátralevőben miért kellene változtatnom? 

Nem hiszem, hogy te változtál volna meg, hiszen életpályád a következetes építkezésről és az értékközpontúságról szól.

Ma sem írok mást és másképp, mint korábban. Legújabb verseskötetemről, a Wittgenstein szóvivőjéről is vagy másfél tucatnyi elismerő vélemény jelent meg Győrtől Kolozsvárig. Csak a hazai irodalmi lapok nem vettek róla tudomást. Sem a Kalligram, sem az Irodalmi Szemle, sem az Opus. De hadd legyen ez az ő gondjuk. S ha a világ időközben kétosztatú, kétsarkú is lett (újra), s gyakran már a barátságok is aszerint alakulnak, hogy ki hol áll, ma is ugyanazokhoz az értékekhez és emberekhez vonzódom, mint bármikor korábban, még akkor is, ha néhányan legszívesebben már nem állnának – és nem is állnak – szóba velem. Ha pedig valaki olyasmit ír, ami hozzám (is) szól, írok róla, olyanokról is, akik (bár korábban elismerően szóltak rólam) ma már nem foglalkoznak velem. Vagy akikről ebben a mai, mindenestül átideologizált világban, egyik vagy másik oldal szerint nem ildomos megnyilatkozni.

És ebből az avítt, ósdi független értelmiségi magatartásomból már nemigen tud kimozdítani senki, semmi. Így tudok ebben a mai szilárd identitásokat támadó világban önazonos lenni magammal.  

Ha már az identitást említed, hol helyeznéd el magad ebben a fogalomkörben?

Én majd’ kétszáz évre visszamenőleg, az 1800-as évek közepéig nevükön tudom nevezni a felmenőimet. A szépszüleimig. Van két, negyvenes évei elején levő gyermekem, akiktől van négy unokám. Ők tíz éven belül családalapításra éretté válnak, tőlük még megérhetem az első dédunokámat. De van egy tizenhárom éves lányom is, akitől már az unokámat sem valószínű, hogy megérhetem. De az unokáim és a dédunokáim valamikor a 2050-es évek derekán még kézbe vehetik a nagyapám által vezetni kezdett családfát – mert rájuk fogom hagyni –, és megismerhetik azon felmenőik nevét is, akiket ők már fogalmilag sem fognak tudni megnevezni, mivel a magyar nyelv is csak a szépszülőkig tartja számon elődeinket. Ám ezáltal mégis összekötődik kétszáz év.

Mintha magával Kazinczy Ferenccel, Batsányi Jánossal, Baróti Szabó Dáviddal vagy Péczeli Józseffel is kezet fogtam volna. Hát nem csodálatos? Nagy valószínűséggel az időnek épp ez az íve, ennek a tudatosítása adja az én identitásomat. 

Mi a véleményed a kultúra és az irodalom mai állapotáról?

Sír a lelkem – mi mást mondjak erről. Ha visszagondolok arra, hogy a rendszerváltás a szlovákiai magyar irodalmat, írott kultúrát és szellemi életet is milyen gazdagon rétegzett állapotban, milyen pezsgésben-mozgásban találta, s annak mennyi színe és esélye volt…

S hol az annyira vágyott részvételünk, jelenlétünk az összmagyar, illetve magyarországi irodalmi életben, működnek-e a magyar–magyar irodalmi kapcsolatok? A magyarországi szellemi és közélet kétosztatúságát a politikai és a közszféra mellett most már a szlovákiai magyar irodalmi élet is leképezte. Kár ezen sajnálkozni, de hogy az idei könyvhéten az összes határon túli magyar irodalomrésszel szemben a felvidéki magyar irodalom „kínálata” volt a legszegényebb, azon már mindannyiunknak el lehetne gondolkodnunk.

Ha pedig az irodalom identitásképző szerepét nézzük, akár a költői kérdést is feltehetnénk magunknak: nem lehet-e közvetlen összefüggés irodalmunk jelenlegi állapota és a felvidéki magyar ideintitás meggyengülése, horribile dictu: a felvidéki magyarság rohamos fogyása között?

Az interjú megjelent a magyar7 hetilap 38. heti számában.