Mikor idejöttem, magam sem gondoltam, hogy itt maradok – Gyurkovits Ferenc, a losonci krónikás
Ma, az okostelefonok, a túlburjánzó szelfik világában talán már nehezebben érthető meg, hogyan is lehet egy festőművész egy település, egy korszak krónikása, de gondoljunk bele, a múlt század első negyedében még ugyancsak gyerekcipőben járt a fotózás, a filmről nem is beszélve. Gyurkovits Ferenc nem az Osztrák-Magyar Monarchia egyik peremvidékről került a fővárosba, ahogy az többnyire lenni szokott, hanem fordítva, Budapestről került párizsi és müncheni érintéssel Losoncra, amely akkoriban még jórészt magyarlakta város volt. Otthonra talált, s amikor 92 évesen meghalt, már a nevére is felkerült az ékezet, időközben ugyanis Ferencből František lett. Pedig vele sem történt más, csak végiggázolt rajta a történelem. 150 éve született Losonc krónikása, Gyurkovits Ferenc festőművész.
Kilenc évvel a kiegyezés után született egy budapesti mészáros népes családjában, ahol már kiskorában megmutatkozott kivételes tehetsége. Mégis majdnem az apja mesterségét kénytelen továbbvinni, mert az ragaszkodik a családi szakma folytatásához. Nagy szerencséje, hogy öccsének megtetszik a véres hentesszakma, így apja nem ragaszkodik tovább ahhoz, hogy nagyobbik fia is ezt a tisztes mesterséget válassza. 1894-ben iratkozik be a budapesti iparművészeti iskola (Mintaiskola) díszítő-festő osztályába, ahol olyan mesterei voltak, mint Aggházi Gyula, Hollós Károly vagy Balló Ede, akitől arcképfestészetet tanul, s ezt a tudását majd losonci évei alatt is bőven kamatoztatja, hiszen számos losonci jeles arcképét festi meg, így hagyva őket az utókorra.
Kötelező katonai éveit is a festészet határozta meg, majd rézkarcot és rézmetszést tanult Doby Jenőnél és aktfestést Papp Henriknél, vagyis a képzőművészet számos ágába belekóstolt, amelyeknek később nagyon sok hasznát veszi majd. 1902-ben, ahogy művésztársai többsége, ő is Párizs felé veszi az útját, ahol a híres Julian Akadémiára iratkozik be, ahol Jean Paul Laurens festő- és szobrászművész tanítványa lesz. Itt ismerkedik meg Rudnay Gyulával, Hermély Viktorral, ahogy Hans Kossa cseh festővel is.
Párizs azonban anyagi lehetőségek híján járhatatlannak bizonyul a számára, így egy évvel később már Münchenben találjuk. Ha emlékszünk még Puccini Bohémélet című operájára vagy Kálmán Imre A montmartre-i ibolya című operettjére, nos a két zeneszerző akár Gyurkovitsról is mintázhatta volna valamelyik bohém, folyamatosan éhező figuráját.
Párizzsal ellentétben München élhetőbb városnak tűnt a számára, az ott tanuló és dolgozó magyar kolónia is összetartóbbnak mutatkozott, s ekkor már el tudja adni a festményeit is, amiből úgy-ahogy, de meg is tud élni. Nagy sikert arat a Politikus parasztok című alkotásával, amelyet egy helyi könyvkiadó vásárol meg. 1907-ben Münchenben feleségül veszi Kissel Mária festőművészt is, de házasságuk alig két évig tart, feleségét ugyanis gyógyíthatatlan betegsége a sírba viszi. Ekkoriban már egyre több a megrendelése (főleg csendéletek és arcképek), de szívesen vállalja „világsztárok” (Rubens, Velazquez) festményeinek a másolását is. Gallus Roth német festővel közösen freskókat és oltárképeket is javítanak, nem is sejtve, hogy majd Losoncra költözvén a környékbeli templomok freskói és oltárképei is rá várnak majd az elkövetkezendő évtizedekben.
„Gyere el Losoncra, itt nyugodtan leszel!”
Münchenben találkozik egy losonci ügyvéddel, bizonyos Steinhöber nevezetűvel, aki meghívta őt látogatóba Nógrádba. „Gyere el Losoncra, nézd meg, ez egy helyes, kedves kis város, itt nyugodtan leszel!” – javasolta neki, de ő sem gondolta volna, hogy ez a látogatás egy életre szólóan meghatározza a további életét. Hogy személyes tragédiáját feledje, nemcsak meglátogatta Losoncot, hanem fel is számolta müncheni életét és Losoncra költözött, ahol szép lassacskán beilleszkedett.
A kezdet itt sem volt könnyű, akkoriban csak pár kiváltságos helyzetben lévő művésznek volt biztos a megélhetés, a nagy többség viszont napról-napra tengődött, ahogy ő is.
Szerencséjére tanulmányai során nagyon sok mindent kipróbált, így portrékat, csendéleteket, zsánerképeket festett megrendelésre, de javított freskókat és oltárképeket, Erhardt Zoltánnal közös egyházfestészeti műtermet, majd 1913-ban festőiskolát is nyit. Igaz, ez utóbbit majd csak a nagy háború után tudja igazán kifuttatni. Legkevesebb ideje a saját egyéni művészetére jut, holott a képzőművészeti szakma is jegyzi már a nevét. Ahogy Németh Bozó Andrea művészettörténész írja: „Gyurkovits Ferenc művészete jó példája a a XX. század első felében az avantgárd irányzatok mellett, de azoktól szinte függetlenül létező közép-európai impresszionizmusnak is nevezett festői stílusnak mely a 19. századi elbeszélő realizmusból, a plein-air festészetből, valamint az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus vívmányaiból alakult ki”. De őt ez akkoriban a legkevésbé sem érdekelte, sokkal fontosabb volt számára a mindennapi megélhetés, hisz ahogy a visszaemlékezéseiben írja: „Amikor én kezdtem (…), nagyon nehéz volt a művész élete. Állás, fix kereset nem volt, pénz pedig csak akkor, ha sikerült eladnom valamit. Mit tagadjam, kénytelen voltam házalni, összegöngyölt képeimmel látogatni a hivatalokat, kávéházakat, lakásokat. Sokat, nagyon sokat festettem, de korántsem mindig azt, amit akartam. Sokszor azt kellett festenem, amit a vevő rendelt, ilyenkor már annak is örültem, ha a rendelés nem csendéletre szólt”.
1913-ban megismerkedett Hermann László városi gazda leányával, Irmával, akivel még abban az évben össze is házasodott. Három gyerekük született, de csak egy élte meg a felnőttkort, a másik kettő alig pár napot élt. Mire némileg révbe érhettek volna, kitört a nagy háború, s neki is be kellett vonulnia.
Igaz, csak Besztercebányára, de zöld hályogja miatt nem kellett kivonulnia a frontra, sőt 1917-ben rokkantnak nyilvánították. Élete utolsó éveiben szinte már teljesen vakon festett. Hazatérése után indult be a festőiskolája is, olyan tanítványok kerültek ki a keze alól, mint Szabó Gyula, Winkler Oszkár, Fischer Ernő, Reiner István, Chriszt Vilmos és Gandl László. Fokozatosan bekapcsolódik a város és a Felvidék társadalmi életébe is, Csehszlovákia létrehozása és az új társadalmi struktúrák kialakulása után több helyi és országos szervezetben is aktív szerepet vállal, így alelnöke lesz a Szlovenszkói Képzőművészetek Egyesületének, s olyan barátokra tesz szert, mint Flache Gyula, Gwerk Ödön vagy Gerő Gusztáv. 1921 áprilisában a Városi Kultúregyesület szervezi meg a második önálló kiállítását (az elsőt szintén Losoncon még 1913-ban tartja) is, amelyen 150 festménye és 40 tanulmányrajza lett kiállítva.
A szakemberek a Tollfosztás és a Kukoricafosztás című zsánerképeit és Rubens Oroszlánvadászat című festményének a másolatát emelik ki.
„Rajztudása, hatalmasan fejlett technikája szinte fölényesen mosolyog le minden képéről” – írja a Losonci Hírlap újságírója, majd így folytatja: „erőteljes, komoly tehetségű festőművész, művészi felfogása, ecsetkezelése régi klasszikus mesterek nagy tisztelőjére vall, azonban nem idegenkedik a modern festészeti irányoktól sem”. Losonc ugyan befogadta, 1922-ben megkapta a csehszlovák állampolgárságot is, de biztos megélhetést az első köztársaság sem adott, így minden adódó munkát kénytelen volt elvállalni. Így készült el az első köztársasági elnök, T. G. Masaryk portréja is, de számos losonci jeles egyéniség (Szilassy Aladár, Wagner Sándor, Sternlicht házaspár, Havas Gyula, Búsbak Ádám, Kohn Ignác, Rakottyay György, Schenk Károlyné, Hajós Alice, Telgárszky Iván) arcképét ő örökítette meg az utókornak. Több helyi és környékbeli templom is őrzi egy-egy oltárképét, Cirill és Metód című kompozíciója Nyitrán látható. A város megünnepli pályafutása 25 éves jubileumát, de anyagi helyzete sem a harmincas évek Csehszlovákiájában, sem a Magyar Királysághoz való visszatérés után sem javult. Igazából csak a második világháború és főleg a kommunista hatalomátvétel után lr véglegesen révbe, amikor már biztos megélhetést nyújtó nyugdíjat kap. Egyre romló látása miatt megszünteti a festőiskoláját, de a festést nem hagyja abba. 1951-ben tagja lesz a Szlovák Képzőművészek Szövetségének is.
Losonc nem feledkezett meg róla
Nyolcvanadik születésnapja alkalmából Losonc városa harmadik önálló kiállításával köszönti, amelyen 70 alkotását teszik közszemlére, s a tárlathoz készült brosúra előszavát Marián Váross művészettörténész írja. A festés mellett hódol kedves szenvedélyének, a zenének (gitáron és trombitán is játszik). 92 évesen hagyja itt e földi világot, s korában elhunyt feleségével együtt a losonci köztemetőben nyugossza örök álmát. „A művész jellegzetes alakja volt a régi Losoncnak, ahol 1910 óta dolgozott. Ötvennyolc évet töltött a város falai között, s élete és művészete összeforrt a várossal” – írta róla Sólyom László az Új Szóban megjelent nekrológjában.
Halála óta immár 58 év telt el, de Losonc városa nem feledkezett meg róla, nem is tehette.
Ahogy a már említett Németh Bozó Andrea is megjegyezte: „Gyurkovits Ferencet méltán nevezték Losonc és Nógrád krónikásának, életműve elválaszthatatlan ettől a vidéktől”. Losoncon születésének kerek évfordulóin (1976, 1986, 1996, 2016 – ekkor készült Puntigán József és Németh Bozó Andrea remek brosúrája is) önálló kiállítással tisztelegnek előtte, s nincs ez másképp az idén sem. Születésének 150. évfordulója előtt tisztelegve a napokban nyílt meg a Nógrádi Múzeum és Galériában (Kubinyi tér 38/3) újabb egyéni tárlata (Festőnk, Gyurkovits), amely november 15-ig várja az érdeklődőket.