Komolyan vettem, hogy igazat lehet mondani

A főváros egyik leghírhedtebb utcájában, a Hős utca környékén nőtt fel, Kőbányán. Hogy lesz valakiből színész a Hős utcából indulva?

Nem a környékén, konkrétan a Hős utcában nőttem fel. Nagyanyámék voltak azoknak a bérházaknak az első lakói. Orvosnak készültem, de ellinkeskedtem a gimi utolsó két évét. Így utólag nem bánom, nagyon élvezetes két év volt. Csajoztunk, fociztunk, súlyt emeltünk. Remek, eseménydús évek voltak. Sokat jártunk moziba, érdekes módon, színházba nem is. Első szerepem is egy filmben volt, kisdiákként a Csicsóka és a moszkitókban. Ifjúsági film volt, akkor jártam először a Balatonnál. Nem nagyon volt rá pénzünk korábban, de nem is kellett.

Ott fertőződött meg?

Nem, nem. Mindig szerettem, ha figyelnek rám. Előfordult, hogy törekedtem is rá, volt, hogy csak meséltem valamit, azon nevettek. Erre minden lehetőség megvolt. Ratkó-gyerekek voltunk, egy lakótelepen nem nyolc egyívású gyerek lézengett, hanem nyolcszáz. Ott nem volt közönség nélkül egyetlen köszönés sem. El nem lehetett focizó gyerekek nélkül képzelni Budapestet. Színházi emberként is sok évig fociztam, ma már ez alábbhagyott. Olyan szellemi fáradtsággal érek haza, hogy már nincs rá módom. Aludni van kedvem sokszor. Lehet, én inkább ilyen mediterrán gyerek vagyok, aki szeret sziesztázni (nevet).

Sokat olvas?

Igen, elsősorban hivatalból.

Az nem rosszabb egy kicsit?

Nem. Azt azért így is én döntöm el, mit olvasok. Igaz, hogy befutnak hozzám önjelölt drámaírók művei is. Vannak köztük egészen kiválóak, amelyek színpadra termettek. Tervben van, hogy játszunk majd ilyet. Vannak remek, szinte ismeretlen drámaíróink, van miből meríteni.

Gazdasági szempontból kifizetődő lenne? Színházigazgatóként olyan műveket kell a repertoárba venni, amelyek bevonzzák a közönséget, amelyeknek híre van. Ha sem a szerzőt, sem a művét nem ismeri senki, sikeres lehet a darab?

Erre valók például a színészek. A közönség egy gyönyörű színésznőért vagy egy szép színészért megy be a színházba. Minden más csak ezután következik. Sajnos azt kell mondanom, a színészet ázsiója csökkent az utóbbi években. Egy színészt, ha tévében is szerepel, jobban megismernek, mint egy átütő erejű valakit, aki csak itt, a Paulay Ede utca környékén mozog. Ezt nem én okoztam, én csak szenvedek miatta. Persze számít az is, milyen darabokat játszunk. A nagyszerű szerzők, Wass Albert, Jókai Mór, Móricz Zsigmond szintén bevonzzák az embereket.

Erre nem kellett kinevelni egy fogékony közönséget? Nem ezek az uralkodó szerzők a mai színházi életben.

Nem, nem kellett. A közönséget nem kell a magyar darabokra nevelni. Ezek magyarul írt magyar történetek magyaroknak. Ehhez nem kell közvetítő. Nem kell, hogy a szereplőt Jacques-nak hívják, nyugodtan lehet Jóska is, bár az igaz, hogy ennek megvan a maga hátránya is.

Mire gondol?

Németh Lászlónak van egy gyönyörű drámája, a Bodnárné. Zseniális mű, de nem volt iránta érdeklődés, le kellett vennünk a műsorról.

Ilyenkor ez fáj önnek? Tudja, hogy a dráma jó, az előadás jó, és mégsem találkozik a közönség érdeklődésével.

Igen, az ilyesmi nagyon tud fájni. Rettenetesen. Lassan kilencvenéves a darab, élő, mai üzenete van. Magyar nevekkel, egy sáros kis magyar faluban játszódik. Ha most ez nem Bodnár, hanem mondjuk, Doherty, és nem Magyarországon, hanem tudom is én, Nebraskában játszódik, biztos vagyok benne, hogy nagyobb érdeklődésre tartott volna számot. Persze ez valakinek a bűne, egy folyamatos kulturális elnyomás következménye.

{P2}

Sokszor tűnik úgy, hogy Németh László helyett nagyobb tér jut a polgárpukkasztásra épülő alternatív daraboknak, ezek egyre gyakrabban a kőszínházak falai közé is benyomulnak.

A polgárpukkasztás bájos dolog is lehet. Pukkasszuk a polgárt persze, a polgár meg pukkassza a prolit, oda-vissza pukkasszuk egymást! Nincs ezzel gond. A probléma ott kezdődik, hogy csak egyfajta pukkasztás lehet, és aki nem azt pukkasztja, akit kell, azt szépen kizárjuk a körből.

Lát ebből kiutat?

Én magam csinálom. Aztán hogy ez az út mennyire széles, az majd kiderül. Nagyon keskeny mezsgyén kezdtem, de megvan az érdeklődés, szélesedünk. Az idei, hatodik keresztény színházi fesztivál előadásainak túlnyomó része teljes telt ház előtt ment. Bizakodom. Ha a Jóisten is úgy akarja, jövőre megrendezzük a hetediket. Szükség van rá. Az a baj, hogy hasonló szellemiségű európai társulatoknak, mint amilyen a miénk, nagyon nehéz a közelébe jutni, szegény színházak ezek. Néhányat ismerünk Olaszországban, Lengyelországban, de nehéz őket fellelni. Ugyanakkor nálunk, és ebbe beleértem a határon túli magyar vidékeket is, egyre több szakrális, keresztény darab készül, aminek nagyon örülök. Meg tudunk csinálni egy teljes fesztivált, csak magyar színházakkal.

Ez egyre több színtársulatot ösztönöz majd az útépítésre?

Igen, ha látják, hogy az út egyre szélesebb, többen járnak majd rajta. Bár az is igaz, volt színház, amelyik visszamondta a szereplését a fesztiválon, éppen a Felvidékről, Kassáról. Nagyon sajnáltam, egy Márai darabot hoztak volna, hiányoztak innen. De hiányzott a kolozsvári társulat is, ők is visszamondták. Szomorú dolgok ezek.

Mit gondol a mai magyar fősodorról, a mértékadó színházi szakmáról?

Na ezt akkor gyorsan tisztázzuk. Nincs olyan, hogy fősodratú, meg mértékadó. Ráadásul azt látom, gyakran nem magát a darabot rendezik, hanem Ibsen kapcsán, Csehov kapcsán, Shakespeare kapcsán állítanak színpadra darabokat. A közönség meg nem ismer mást, ezek egyeduralkodók. Ezért van például nekünk is oly nehéz dolgunk, dehát úgy szép az élet, ha zajlik, mondogatta egy jóbarátom, akivel aztán soha nem történt semmi.

Tudatos vállalás az Új Színháznál, hogy kizárólag magyar darabokat játszanak. Nem érzi úgy, hogy ezzel lemaradnak remek, de nem magyar darabokról?

Mindenhol a világon vannak olyan színházak, ahol mondjuk csak Shakespeare-t játszanak, vagy csak Brechtet. Magyarországon teremnek a legjobb drámaírók, hét és fél év alatt 47 magyar darabot mutattunk be, de ez még mindig csak töredéke a magyar drámairodalomnak.

Csurka-darab van köztük?

Volt, kettő is. A Deficit és a Döglött aknák, csak aztán le kellett vennünk őket, nem tudtunk megegyezni a jogtulajdonosokkal.

Közismert a barátsága Csurka Istvánnal, aki sok tekintetben befolyásolta a későbbi pályáját.

Csurka ünnepelt drámaíró volt, amikor én a főiskolára jártam, az egész ország az ő színdarabjait játszotta. A Vígszínház akkori főrendezője, Horvai István volt a tanárom, ő rengeteg Csurka-darabot vitt színpadra, én meg diákként gyakran eljártam a próbákra, ott találkoztam először Csurkával személyesen.  Akkoriban természetes dolog volt, hogy egy színész egy drámaíróval haverkodik. Óriási élmény volt, egy reveláció.

Melyik Csurka-darabban játszott?

Látja, ez nagyon érdekes. Egyikben sem. (nevet)

Nem bánja?

Hát dehogynem. Valahogy úgy hozta az élet, hogy nem volt rá lehetőségem. Nem tudom, lesz-e még, kilencven óta alig játszanak Csurkától valamit.

Ön a karrierje kezdetétől egészen úgy a kilencvenes évek közepéig elképesztő jó értékeléseket kapott mind a filmes, mind a színházi teljesítményére. Aztán mintha ezeket egyszerre elvágták volna, előbb közöny, majd kifejezett rosszindulat jelent meg a kritikákban. Tudom, álnaiv a kérdés, de mégis, mi történt? Elfelejtett játszani?

Az történt, hogy komolyan vettem azt, hogy tényleg változik a rendszer. Komolyan vettem, hogy igazat lehet mondani, hogy elmondhatom, amit valóban gondolok. Rólam annak idején nyilván nem azt gondolták, ami valójában vagyok, hiszen én elsősorban Budapesten, egy belterjes színházi körben éltem az életem. Nem volt tere a nemzeti gondolatnak, minden egy rossz, szürke szósszal volt leöntve, mindenki hazudott mindenkinek, én meg azt hittem, ennek vége van. Persze ha akkor megtagadom Csurkát, valószínűleg más elbírálás alá esek, maradtak volna a ’70-es, ’80-as évek kritikái. De egy-egy jó kritika miatt nem fogom megtagadni a barátomat, aki a huszadik század egyik legnagyobb magyar gondolkodója, először, másodszor pedig egy zseniális drámaíró. Büszke vagyok rá, hogy a barátja lehettem.

{P3}

(Megjelent hetilapunk, a Magyar7 2019/47. számában)