2018. szeptember 29., 20:35

Kollektív bűnösség igen! Kollektív jog nem?

Tizenegy éve, 2007. szeptember 20‑án hagyta jóvá a szlovák parlament a Beneš‑dekrétumok érvényességét, érinthetetlenségét. Az indítványozó szerint a parlamenti határozatra azért volt szükség, mert a felvidéki magyarok politikai képviselői és egyes magyarországi szervezetek időnként a dekrétumok felülbírálását szorgalmazzák, és jóvátételi igényeket hangoztatnak.

Beneš

Elöljáróban tisztázni kell egy alapvető tényt: a kollektív bűnösség elve, az emberek vagyonuktól való megfosztása nemzetiségi hovatartozásuk alapján, ellentétes mindennemű demokratikus emberi jogokra alapozó felfogással, és kimeríti a diszkrimináció minden kritériumát. Emellett nem lehet figyelmen kívül hagyni a dekrétumok jogi hátterét, keletkezésük módját sem. A kényes kérdések felvetésekor – főleg a politikusok részéről – gyakran elhangzik az a kijelentés, hogy hagyjuk ezt a történészekre. Ugyanakkor a politikusok és a történészek napjainkig általában elhallgatják, megkerülik azt a tényt, hogy 1945‑ben a kassai kormány az államfővel, Edvard Benešsel egyetemben önjelöltként, nem legitim módon bitorolták a hatalmat Csehszlovákiában, hiszen a nép nem hatalmazta fel őket.

Nem volt legitim államfő

Beneš 1938. október 5‑én lemondott államelnöki tisztségéről, és ezt követően törvényes újraválasztására – szabadon választott parlament által – soha többé nem került sor. Államelnökké való választását az Ideiglenes Nemzetgyűlés által maga is bizonytalannak érezte, mert 1946‑ban a májusi választások után ezt megismételtette. Ez a választás sem volt legitim, mert a Nemzetgyűlésben a Nemzeti Front delegált tagjai ültek, nem a nép által demokratikusan megválasztott képviselők. Az első Csehszlovák Köztársaság alkotmánya szerint – melynek folytonosságára Beneš mindig hivatkozott – a köztársasági elnöknek nem volt jogalkotói hatásköre, csupán a parlament által jóváhagyott tőrvényeket írhatta alá, vagy utasíthatta el az aláírást. Tehát még a hivatalban levő csehszlovák elnöknek sem lett volna joga dekrétumokkal gyakorolni a hatalmat.

Ennek ellenére Beneš londoni emig­rációja idején, 1940‑ben a 2. számú dekrétummal önmagát hatalmazta fel legiszlatív‑jogalkotói hatáskörrel. Kijelentette, hogy ő a Csehszlovák Köztársaság elnöke maradt, ami ellentmondott a jognak. Javaslatait a száműzöttek maroknyi csoportjával hagyatta jóvá, akiket Beneš maga nevezett ki a „kormány” és az „államtanács” tagjai­vá, hiszen a legitim csehszlovák kormány nem ment száműzetésbe. A brit külügyminisztérium is csak fenntartásokkal ismerte el ezt az „alakulatot”. Beneš ezzel a tevékenységével megsértette az alkotmányt, amelyre egykor felesküdött. Jogtalanul hozott rendeletei­nek következtében kezdődött el 1945 után Csehszlovákiában az őslakos németek és magyarok kálváriája, napjainkig tartó következményekkel. A kisebbségek mellett nem kímélte a cseh és a szlovák ellenzéket sem, melynek tagjai közül többeket ezen dekrétumok alapján börtönöztek be és végeztek ki.

2007‑ben szentesítették

Edvard Beneš volt az egyetlen csehszlovák köztársasági elnök, aki kétszer mondott le hivataláról, holott a szabadon választott parlament csak egyszer választotta meg. (Dedinová Sidónia: Edvard Beneš – Likvidator). Elszomorító és számunkra tragikus, hogy a minden jogalapot nélkülöző, törvénytelen – a németeket és a magyarokat diszkrimináló – Beneš‑dekrétumokat a szlovák parlament 2007. szeptemberében, már uniós tagállamként legitimálta. A határozat preambulumában helyet kapott ugyan egy mondat, amely szerint a kollektív bűnösség elvét a parlament elutasítja. De hiába kozmetikázzák, kilóg a lóláb, mert a dokumentumoknak a kollektív bűnösség elve (az érintettek nemzetisége) szolgáltatja az indítóokot. Ezt sugallja a törvény szelleme is. Csak a németeket és minket, magyarokat érint és diszkriminál, nemzeti hovatartozásunk alapján.

A cinizmus, az álszent ellentmondás a harmadik pontban mutatkozik meg igazán. Ott már leszögezik, hogy a dekrétumokból eredő jogi és tulajdonviszonyok érintethetetlenek, megkérdőjelezhetetlenek, megváltoztathatatlanok! Mit tud tenni a megalázott, megfélemlített, az asszimiláció szorításában vészesen fogyó felvidéki magyar nemzetrész megosztva, egységes politikai képviselet nélkül? Szerény véleményem szerint megérdemli sorsát, és önmaga elveszejtését, ha nem tudja megkülönböztetni a konkolyt a búzától! A korábban kormányon lévő kisebbségi pártok sem vet(he)ették fel a dekrétumok kérdését. Bugár Béla 2013‑ban ugyan még ellenzékiként, Robert Fico vitapartnereként azt mondta, hogy le kell zárni a Beneš‑dekrétumok ügyét. (Ebben az ügyben jelenleg az igazságügyi minisztérium járhatna el, hiszen most itt az alkalom. A Most‑Híd képviseletében Gál Gábor áll a tárca élén.)

A kallódó petíció

Persze időközben száznyolcvan fokkal fordult az értékrend. Ma már a kormányon levő vegyespárt legfőbb érdeke a kormányzati pozíció megőrzése, ami persze a szlovák állami és nemzeti érdekek maradéktalan kiszolgálása árán lehetséges. Miközben a kisebbségi magyarok „levágódnak az Úristen háztetejéről“... Az MKP korábban ismételten felvetette a dekrétumok megnyitásának kérdését, s ezzel együtt a meghurcoltak jelképes kártérítésének kérelmét. Az Európai Uniónak benyújtott petíció a bizottságok útvesztőiben landolt. Szerintem ezek mindent elkövetnek majd, hogy egyhamar ne kerüljön a plénum elé. Szlovákia számára a Beneš‑dekrétumok Pandora szelencéjét jelképezik, amelyet nem szabad megnyitni, mert akkor vissza kellene szolgáltatni az elrabolt javakat a kisemmizetteknek és a meghurcoltaknak. A bocsánatkérés szavatossági ideje lejárt, de az isteni igazságszolgáltatást nem lehet lekenyerezni.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2018/21. számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.