Kollektív bűnösség igen! Kollektív jog nem?
Tizenegy éve, 2007. szeptember 20‑án hagyta jóvá a szlovák parlament a Beneš‑dekrétumok érvényességét, érinthetetlenségét. Az indítványozó szerint a parlamenti határozatra azért volt szükség, mert a felvidéki magyarok politikai képviselői és egyes magyarországi szervezetek időnként a dekrétumok felülbírálását szorgalmazzák, és jóvátételi igényeket hangoztatnak.
Elöljáróban tisztázni kell egy alapvető tényt: a kollektív bűnösség elve, az emberek vagyonuktól való megfosztása nemzetiségi hovatartozásuk alapján, ellentétes mindennemű demokratikus emberi jogokra alapozó felfogással, és kimeríti a diszkrimináció minden kritériumát. Emellett nem lehet figyelmen kívül hagyni a dekrétumok jogi hátterét, keletkezésük módját sem. A kényes kérdések felvetésekor – főleg a politikusok részéről – gyakran elhangzik az a kijelentés, hogy hagyjuk ezt a történészekre. Ugyanakkor a politikusok és a történészek napjainkig általában elhallgatják, megkerülik azt a tényt, hogy 1945‑ben a kassai kormány az államfővel, Edvard Benešsel egyetemben önjelöltként, nem legitim módon bitorolták a hatalmat Csehszlovákiában, hiszen a nép nem hatalmazta fel őket.
Beneš 1938. október 5‑én lemondott államelnöki tisztségéről, és ezt követően törvényes újraválasztására – szabadon választott parlament által – soha többé nem került sor. Államelnökké való választását az Ideiglenes Nemzetgyűlés által maga is bizonytalannak érezte, mert 1946‑ban a májusi választások után ezt megismételtette. Ez a választás sem volt legitim, mert a Nemzetgyűlésben a Nemzeti Front delegált tagjai ültek, nem a nép által demokratikusan megválasztott képviselők. Az első Csehszlovák Köztársaság alkotmánya szerint – melynek folytonosságára Beneš mindig hivatkozott – a köztársasági elnöknek nem volt jogalkotói hatásköre, csupán a parlament által jóváhagyott tőrvényeket írhatta alá, vagy utasíthatta el az aláírást. Tehát még a hivatalban levő csehszlovák elnöknek sem lett volna joga dekrétumokkal gyakorolni a hatalmat.
Ennek ellenére Beneš londoni emigrációja idején, 1940‑ben a 2. számú dekrétummal önmagát hatalmazta fel legiszlatív‑jogalkotói hatáskörrel. Kijelentette, hogy ő a Csehszlovák Köztársaság elnöke maradt, ami ellentmondott a jognak. Javaslatait a száműzöttek maroknyi csoportjával hagyatta jóvá, akiket Beneš maga nevezett ki a „kormány” és az „államtanács” tagjaivá, hiszen a legitim csehszlovák kormány nem ment száműzetésbe. A brit külügyminisztérium is csak fenntartásokkal ismerte el ezt az „alakulatot”. Beneš ezzel a tevékenységével megsértette az alkotmányt, amelyre egykor felesküdött. Jogtalanul hozott rendeleteinek következtében kezdődött el 1945 után Csehszlovákiában az őslakos németek és magyarok kálváriája, napjainkig tartó következményekkel. A kisebbségek mellett nem kímélte a cseh és a szlovák ellenzéket sem, melynek tagjai közül többeket ezen dekrétumok alapján börtönöztek be és végeztek ki.
Edvard Beneš volt az egyetlen csehszlovák köztársasági elnök, aki kétszer mondott le hivataláról, holott a szabadon választott parlament csak egyszer választotta meg. (Dedinová Sidónia: Edvard Beneš – Likvidator). Elszomorító és számunkra tragikus, hogy a minden jogalapot nélkülöző, törvénytelen – a németeket és a magyarokat diszkrimináló – Beneš‑dekrétumokat a szlovák parlament 2007. szeptemberében, már uniós tagállamként legitimálta. A határozat preambulumában helyet kapott ugyan egy mondat, amely szerint a kollektív bűnösség elvét a parlament elutasítja. De hiába kozmetikázzák, kilóg a lóláb, mert a dokumentumoknak a kollektív bűnösség elve (az érintettek nemzetisége) szolgáltatja az indítóokot. Ezt sugallja a törvény szelleme is. Csak a németeket és minket, magyarokat érint és diszkriminál, nemzeti hovatartozásunk alapján.
A cinizmus, az álszent ellentmondás a harmadik pontban mutatkozik meg igazán. Ott már leszögezik, hogy a dekrétumokból eredő jogi és tulajdonviszonyok érintethetetlenek, megkérdőjelezhetetlenek, megváltoztathatatlanok! Mit tud tenni a megalázott, megfélemlített, az asszimiláció szorításában vészesen fogyó felvidéki magyar nemzetrész megosztva, egységes politikai képviselet nélkül? Szerény véleményem szerint megérdemli sorsát, és önmaga elveszejtését, ha nem tudja megkülönböztetni a konkolyt a búzától! A korábban kormányon lévő kisebbségi pártok sem vet(he)ették fel a dekrétumok kérdését. Bugár Béla 2013‑ban ugyan még ellenzékiként, Robert Fico vitapartnereként azt mondta, hogy le kell zárni a Beneš‑dekrétumok ügyét. (Ebben az ügyben jelenleg az igazságügyi minisztérium járhatna el, hiszen most itt az alkalom. A Most‑Híd képviseletében Gál Gábor áll a tárca élén.)
Persze időközben száznyolcvan fokkal fordult az értékrend. Ma már a kormányon levő vegyespárt legfőbb érdeke a kormányzati pozíció megőrzése, ami persze a szlovák állami és nemzeti érdekek maradéktalan kiszolgálása árán lehetséges. Miközben a kisebbségi magyarok „levágódnak az Úristen háztetejéről“... Az MKP korábban ismételten felvetette a dekrétumok megnyitásának kérdését, s ezzel együtt a meghurcoltak jelképes kártérítésének kérelmét. Az Európai Uniónak benyújtott petíció a bizottságok útvesztőiben landolt. Szerintem ezek mindent elkövetnek majd, hogy egyhamar ne kerüljön a plénum elé. Szlovákia számára a Beneš‑dekrétumok Pandora szelencéjét jelképezik, amelyet nem szabad megnyitni, mert akkor vissza kellene szolgáltatni az elrabolt javakat a kisemmizetteknek és a meghurcoltaknak. A bocsánatkérés szavatossági ideje lejárt, de az isteni igazságszolgáltatást nem lehet lekenyerezni.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2018/21. számában.