Két magyar Trianonban
A trianoni békediktátum kapcsán csak megemlítik annak a két – jobb sorsra méltó – férfinak a nevét, akik arra kényszerültek, hogy kézjegyükkel lássák el a dokumentumot. Sőt időnként akadtak olyanok, akik bűnbaknak igyekeztek őket beállítani, és megvetéssel szóltak róluk. Pedig a kor tiszteletre méltó magyar hősei voltak, akik abban, az ország számára oly megalázó helyzetben megtették, amit a haza megkövetelt tőlük.
Az idősebb kettejük közül a flamand ősöktől származó Drasche‑Lázár Alfréd (1875–1949) volt, aki 1900‑tól a miniszterelnökségen és a külügyminisztériumban dolgozott, és az I. világháború idején ő lett a „főcenzor”, aki a magyarországi lapok és kiadványok tartalmát ellenőrizte, de még az ellenzék is elismerte tisztességes magatartását ebben a nem éppen hálás munkakörben. Érdekes, hogy még a Tanácsköztársaság idején is a külügyminisztériumban szolgált, de a kommün végnapjaiban visszavonult. 1919 szeptemberében viszont államtitkári rangban őt bízták meg a külügyminisztérium vezetésével, és 1922‑ig állt diplomáciai szolgálatban.
A másik aláíró Benárd Ágost (1880–1968) volt, aki a világháború kitöréséig belgyógyászként és sebészorvosként működött. 1914‑ben hadiorvosként szolgált a háború befejezésééig. Számos vakmerő tettét feljegyezték, élete kockáztatásával még az ellenség golyózáporában a harctéren is embereket mentett, nem szólva a tábori kórházban végzett sebészi munkájáról. A frontról hazatérve különböző jobboldali csoportokhoz csatlakozott, emiatt a Tanácsköztársaság hatalomra kerülését követően halálra ítélték, de még idejében sikerült Bécsbe szöknie. Kun Béláék bukása után a népjóléti és munkaügyi minisztérium államtitkára lett, később a Simonyi–Semadam-kormányban, majd Teleki Pál első kormányában is a tárca vezetője volt.
A párizsi béketárgyalásokon tapasztalt megaláztatások és a magyar érvelés semmibevétele miatt a gróf Apponyi Albert vezette magyar küldöttség 1920. március végén távozott Versailles‑ból, de a békediktátumot magyar részről mégis alá kellett írnia valakinek. Így került sor Benárd Ágost és Drasche‑Lázár Alfréd megbízására. Mindkettőjüknek szinte parancsba adták feletteseik ezt a feladatot, számukra csak az maradt, hogy ezt méltósággal tegyék meg. Benárd visszautasította az aláíráshoz felkínált aranytollat, és egy magával hozott rozsdás, fa szárú tollal, állva firkantotta alá a nevét, elutasítva a széket is, amely az asztal mellett állt. Hasonlóan cselekedett Drasche‑Lázár Alfréd is, bár ő leült az asztal mellé.
A két aláíró további pályafutása már nem volt érdekes. Drasche‑Lázár újságíróként és próza‑ és drámaíróként elsősorban az irodalomnak élt, noha a kritika nem fogadta őt a kegyeibe. 1944‑ben Ausztriába emigrált. Benárd az 1920‑as években szembefordult a kormány politikájával, de Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején ismét aktivizálta magát, és 1939‑ig országgyűlési képviselő is volt.
(Megjelent a Magyar 7 c. hetilap 2018/23. számában.)
