2020. szeptember 16., 09:13

Hetvenöt éve történt: Adatok a veszteségeinkről

Az áldozatok számának megállapítására legegyszerűbb lenne a kivégzések helyszíneinek átkutatása, a még fel nem tárt tömegsírok kihantolása és az áldozatok újratemetése. Ugyanúgy, mint ahogy ez Přerov esetében megtörtént. Addig is, amíg ez meg nem valósul több jel mutat arra, hogy a számuk több, mint a Jamnický ügyvéd által becsült 534 fő. Hetvenöt éve történt című történelmi sorozatunk befejező része következik.

Galéria
+7 kép a galériában

Az általam kis Katynoknak nevezett háború alatti és utáni kivégzésekről nyert számadatok összegzése nem könnyű feladat. Nincs minden eseményről jegyzőkönyv vagy egyéb pontos hírforrás, ami után a kivégzett személyek számát össze lehetne adni és mind, a regisztrált 211 tömegsír áldozatainak végső számát összegezni.

A felvidéki magyar áldozatok számát pedig halmozottan gond kiszedni a kivégzett kárpáti német áldozatok közül. Példa erre a přerovi vérengzés, ahol csak az utódok jelzése alapján, a Batáry család leszármazottjaitól nyert információkból sikerült megállapítani, hogy a 267 dobsinai és környékbeli áldozat közül 20 család 77 tagja tartotta magát magyar származású személynek.

Szerencsére tőlem alaposabb ismeretekkel és nagyobb szorgalommal rendelkező történészek ezt a sziszifuszi munkát már elvégezték. Közülük két szerző munkáját említeném, az egyik volt pedagógus kollégám, a Buzitán és Szepsiben is tanító Papp Zoltán Vértelen genocídium a Felvidéken című munkája. Papp az 1910-es és a 2011-es népszámlálás eredményeit hasonlította össze Szlovákia valamennyi 1910-ben már létező településének nemzetiségi arányaira kivetítve.

csehszlovakia-nemzetisegi-osszetetele-1930.jpg

Hogy megértsük Papp számítási módszerét, mondok egy példát. Pozsony lakosainak száma 1910-ben 78 ezer fő volt. Nemzetiségi összetételének aránya egész számokra kerekítve pedig 31% német, 30% magyar, 17% szlovák és 5% cseh nemzetiségű, a maradék 18% az egyéb (zsidó, bolgár, ruszin, lengyel, roma, stb.) nemzetiségű polgárok közé tartozott. Ha ezt kivetítjük Pozsony 2011-es 420 ezres lakosainak arányára, kijön, hogy Pozsonyban cca. 130 ezer németnek, 126 ezer magyarnak, 71 ezer szlováknak, 21 ezer cseh nemzetiségű polgárnak kellene élnie, mert étkezési szokásaink, az életkörülményeink – nem számítva bele a birodalomváltást, a háborúkat és az elkövetett népirtásokat – azonosak voltak évszázadokon keresztül. Most, ha ezt az adatokat összevetjük a valósággal kiderül az egyes nemzetrészek vesztessége Trianon óta.

Így jött rá Papp Zoltán, hogy 1920 óta Szlovákiában a vértelen genocídium magyar áldozatainak száma 1 650 000 személy.

Az 1945 és 1991 közötti időszakról Kocsis Károly A népesség változó etnikai arculata a mai Szlovákia területén című tanulmányában írt átfogó és nagyon alapos elemzést. Idézem:

Az 1945-ös hatalomváltást követően azonnal megkezdődött a csehszlovák nemzetállam megteremtését szolgáló etnikai tisztogatás, a háborús bűnbakként, Csehszlovákia felbomlasztóiként kezelt németek és magyarok teljes jogfosztása, gazdasági tönkretétele. A németek és magyarok teljes kitelepítését végső célként kitűző csehszlovák hatóságok 1945. július 1-ig 31.780 olyan magyart utasítottak ki, akik 1938 november 2. után települtek a "belvederi Dél-Szlovákia" területére. A potsdami konferencia elsősorban az USA-nak köszönhetően 1945. augusztus 2-án elutasította a csehszlovák kormány kérését a magyaroknak a Csehszlovákiához került területekről való egyoldalú kényszer-kitelepítésére. A csehszlovák diplomáciai erőfeszítésekkel párhuzamosan az 1945-ös agrárreform keretén belül a Szlovák Telepítési Hivatal irányításával, karhatalmi közreműködéssel a déli "betelepítési övezetbe" (az 1938-1945 között Magyarországhoz visszacsatolt területekre) nagy ütemben folyt a szlovákok betelepítése. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyomására Magyarország 1946. február 27-én aláírta Csehszlovákiával a paritás elvén nyugvó „lakosságcsere” egyezményt, melynek értelmében annyi felvidéki magyar erőszakos kitelepítésére nyílt mód, amennyi magát szlováknak valló magyar állampolgárt tudnak szociális ígéreteikkel a Csehszlovák Áttelepítési Bizottságok Magyarországon áttelepülésre csábítani. A csehszlovák hatóságok — a tervszerű és irányított tömegmanipuláció eredményeként létrejött magyarellenes soviniszta légkörben — 1946.10.19. és 1947.02.26. között 393 magyar településből 43.546 magyart (ebből 5.422 hat évnél fiatalabb gyermeket) deportáltak embertelen körülmények között a cseh országrészekbe. Még folyt a magyarok csehországi szétszórása mikor Párizsban a Szövetséges Nagyhatalmak aláírták a békét Magyarországgal (1947.02.10.), melynek értelmében visszaállították az 1938. január 1-i határokat annyi eltéréssel, hogy további három magyarországi falut (Oroszvár, Dunacsún, Horvátjárfalu) Csehszlovákiához csatoltak. A vontatottan haladó lakosságcsere 1947.04.12. - 1948.06.12. és 1948.09.01. - 1948.12.20. között került lebonyolításra, melynek során Szlovákiából 68.407 magyart erőszakkal, 6.000-t pedig "önként", saját kérésére telepítettek át Magyarország új területére és 73.273 magát szlováknak valló, többnyire szlovák etnikai öntudat nélküli, sokszor szlovákul alig tudó, csupán jobb életkörülményekre és a kitelepített magyarok ingatlanjaira vágyó személyt költöztettek a Dél-Szlovákiának nevezett területre. A vizsgált szlovákiai határvidéki járásokba 1945-1950 között számításaink szerint 236.000 bel- és külföldi szlovákot telepítettek. A magyar etnikai területen a szlovák kolonizáció (és a magyarok deportálásának) súlypontját a nyelvhatár menti városok, a fő forgalmi (közúti, vasúti) övezetek és a mezőgazdasági termelés szempontjából legértékesebb falusi régiók képezték.

deportalt_emberek-620x330.jpg

A dél-szlovákiai népesség etnikai összetételére, pontosabban annak statisztikai számbavételére nemcsak az említett migrációk, hanem a szlovák mesterséges etnikai expanzió másik formája, az 1946-47-ben lefolytatott, ún. "reszlovakizáció" is rendkívüli hatást gyakorolt. A jogfosztott, megrettent magyarságnak több mint fele (1948. január 1-ig 381.995 fő), főként a városokban, szórványokban, vagy vegyes etnikumú falvakban élők kérték az állampolgári jogot és a szülőföldön való maradást jelentő szlovákká minősítést, de nyilvánvaló nyelvtudási és "faji hiányosságok" miatt csupán 282.594 magyar „reszlovakizálását” engedélyezték.

Ilyen előzmények után a belvederi Dél-Szlovákia etnikai összetétele az 1941 és 1950-es népszámlálások közötti időszakban alapvetően átformálódott. Az 1941-beli magyar anyanyelvűek 729 ezer fős lélekszáma, 85%-os aránya 1950-re becsléseink szerint 451 ezerre (55), aránya 52,6%-ra (1950) csökkent. A hirtelen "szlovákká vált" magyarokkal és a 142 ezer telepessel az említett területen a szlovákok száma 370 ezerre, aránya 13,3%-ról 43,2%-ra nőtt. A telepítések legfőbb célpontjait az 1945-ig magyar többségű, nyelvhatár menti városokat az etnikai tisztogatások szervezőinek sikerült becsléseink szerint is szlovák többségűvé változtatniuk. A magyar-szlovák nyelvhatárt falusi térségekben leginkább Léva, Kassa és Tőketerebes térségében sikerült messze délre szorítaniuk.

Az 1945-48 közötti megrázó élmények halványulásával egyre több megfélemlített, „reszlovakizált” magyar tért vissza a későbbi nemzetiségi statisztikákban eredeti magyar gyökereihez. Az 1970-es népszámlálás időpontjában már 552.006 lakos merte magát magyar nemzetiségűnek, 600.249 magyar anyanyelvűnek vallani." (Forrás: Kocsis Károly A népesség változó etnikai arculata a mai Szlovákia területén)

Külön kell szólni a Pozsonyligetfalu határában kivégzett személyek (németek, magyarok, szlovákok, ukránok) becsült számával kapcsolatban, mert ezért állandó támadás ér nemcsak engem, hanem a kutatásban előttem járt Janics Kálmánt, Szabó Józsefet és másokat. Nem vagyunk könnyű helyzetben, mert azokat a dokumentumokat sem kaptuk meg vagy csak hiányosan, amiknek a létezéséről tudtunk, amik még a kutatásunk elején (2012) meg voltak, és én még a saját szememmel láttam. Pl. a ligetfalui temető halottas könyvét, ahová halott személyek adatait és a temetkezés idejét bejegyezték. 

A további bizonyítékok beszerzése érdekében ezért megszűntem adatokat és bizonyítékokat kiadni vagy beszélni róla, mert még ma is megsemmisítik őket vagy a számunkra fontos információkat törlik belőle. Szabó József barátom a közeljövőben megjelenő könyvében ezeket a dokumentumokat bemutatja, a rajta található csonkításokkal együtt.

akiknek-koszonhetjuk.jpg

Az áldozatok számának megállapítására legegyszerűbb lenne a kivégzések helyszíneinek átkutatása, a még fel nem tárt tömegsírok kihantolása és az áldozatok újratemetése. Ugyanúgy, mint ahogy ez Přerov esetében megtörtént. Addig is, amíg ez meg nem valósul több jel mutat arra, hogy a számuk több, mint a Jamnický ügyvéd által becsült 534 fő.

Ezt a következő tényekből lehet sejteni: 1/Az 1947-es áthantolás tömegsírjának és a még kihantolatlan további tömegsírok méreteiből. 2/ Hogy az 1947-es kihantolás 1947. április 28-tól 1947. augusztus közepéig tartott, tehát több hónapig. 3/ A kirendelt törvényszéki orvos és halottkém jelentését, valamint a 22-tagú parlamenti bizottság jegyzőkönyvét titkosították, majd a további munkájához a bizottság létszámát 5-re csökkentették, és csak (CSKP) párttagok kaptak benne helyet.

Továbbá, hogy jóval ezren felül lehet az áldozatok száma azt két korabeli levél, és Branislav Bukovan körzeti orvos jelentése, valamint a Bakušan-perben mondott tanúvallomása támasztja alá. Ez utóbbi arról szól, hogy 1945 júliusában már 2900 volt a ligetfalui Köpcsényi úti táborban a foglyok száma és az amerikai zónából naponta százszámra érkeztek haza a katonák, de főleg leventék. P. László volt fogoly vallomása szerint 1945. július 14-én több, mint 600 személy érkezett Köpcsény felől, akiket a táborban feltartóztattak. Lásd a fenti idézeteket. A táborban már július 15-én több, mint 10 fő volt a kiütéses tífuszban naponta elhunyt foglyok száma. A járvány már akkor tömeges méretű volt. Miközben senkit nem engedtek el, a járvány miatt sem, és állandóan jöttek, tértek haza a nyugati frontról az újabb és újabb volt hadifoglyok. Tehát tovább nőtt, szaporodott a táborban „lakók” száma. Ennek ellenére, 1945. augusztus végén a Köpcsényi úti táborban már csak 1 100 rabot tartottak nyilván. Hová tűnt akkor több, mint 1 800 fogoly? A gyanút, hogy az árokrendszerbe, a többi kivégzett áldozat mellé, két levél tartalma is nagyban megerősíti.

A levelek közül az egyik magától Beneštől érkezett depes[1] formájában 1945. július elején, amelyben elégedetlenségét fejezte ki a ligetfalui táborban folyó „ellenségeinkkel szembeni likvidációs tevékenységükkel” kapcsolatban, ezért nagyobb „teljesítményt” és a járvány felszámolását adta parancsba. A hadügyminiszter, Ludvig Svoboda közvetítésével Beneš az 1945. május 16-án Prágában elhangzott beszédéből lényegében a Csehszlovák Hadseregre vonatkozó titkos parancsát küldte el nekik. Erre utalt a kísérő levélben a figyelmeztetés: „a parancs elolvasás után a levél megsemmisítendő!"

A másik levél, 1945. szeptemberében a Ligetfalui Nemzeti Bizottság a Szlovák Nemzeti Tanács pozsonyi Elnökségének memorandumot juttatott el, amelyben a következőket írják: „A ligetfalui német tábor higiéniai szempontokból hiányosan ellátott, amely miatt tömeges fertőzésre került sor. Az orvosi ellátás és fertőtlenítőszerek hiánya következtében az epidémia nem csak a táborban, de a községben is rohamosan terjed. (Ezért eresztették el a magyar internálótáborba zárt pozsonyiakat Zabosról 1945 augusztusában. A szerző megjegyzése.) Az utóbbi napokban a táborban a járvány 92 áldozatot követelt, amely a kiütéses tífusz fertőzéshez köthető. Tekintettel arra, hogy a helyzet napról-napra rosszabb és a táborból a vezetők újabb tömeges megbetegedést jelentenek, kérjük a ragályos betegség gócának számító koncentrációs tábor azonnali felszámolását.“ A tábort viszont nem számolták fel csak, a csehszlovák Nemzetgyűlés által közben elfogadott törvények szerint 1946. január 9-től munkatáborrá alakították. Lásd Jergus Sívoš Ítélet nélkül (Bez rozsúdku) című könyvét.

kitoloncolas.jpg

Még ebben sem bíztak meg a volt partizánok, mert 1948. február 25. után már a Bakusan-per anyagaiból is törölték a vérengzésre és az áldozatok számára utaló tanúvallomásokat, majd 1964-ben Jozef Lénárt utasítására, a per teljes anyagának bezúzását rendelték el. Az elkövetők részéről a szocializmus 40 éve alatt túl nagy volt a nyomás – gondolunk itt a Janics Kálmánt ért fenyegetésekre, nem csak 1980-ban, de még 1992-ben is – és mi szintén úgy érezzük, máig tart a félelem, nehogy a ligetfalui vérengzés áldozatainak valós száma egyszer kiderüljön. A jelenlegi ködösítés szintén az áldozatok magas száma miatt van. Én a pozsonyligetfalui tömegmészárlások áldozatainak számát illetően maradok az eddig megismert adatok alapján elvégzett valószínűségszámításom szintjén, és a kivégzett személyek számát öt-hatezer között tartom valószínűnek. Természetesen ebbe – nemzetiségre való tekintett nélkül – minden itt kivégzett és más módon elhunyt áldozat beletartozik, nem csak a magyar nemzetiségű személyek!

Bízom a döntéshozók erkölcsi felelősségében és abban, hogy a múltat az igazságnak megfelelően kell mindkét nemzet jövője érdekében lezárni. Csak így élhetünk tovább békében, mint elődeink tették több mint ezer évig. Kár volna ezt a lehetőséget önös érdekből feláldozni. Ehhez viszont mementóként szükség van az áldozatok emlékművére is, ahol kegyelettel fejet hajthatunk és időt áldozhatunk az ártatlanul kivégzett emberek emlékének.

Béke poraikra!

 

[1] Katonai távirat, parancs

Galéria
+7 kép a galériában

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.