Hetvenöt éve történt – A Pozsony körüli harcok
A II. ukrán frontnak és a kiegészítő hadtesteknek nem volt sétagalopp eljutnia Pozsonyig. Csak a város elfoglalásáért vívott harcokban 742 szovjet és szövetséges (csehszlovák, román, bolgár) katona adta az életét. A német és magyar hadsereg 420 katonája esett el. A civil áldozatok száma 121 volt. Történelmi visszatekintés következik.
Izsák Lajos (1943) magyarországi történész, akit 1947 szeptemberében a Vág-menti Negyedről telepítettek ki a Mohács közeli Bátaszékre, írja 2001-ben a Forcas nevű – Vágfarkasd ősi neve – helyi újságban Csehszlovákia későbbi elnökével, Edvard Benešsel kapcsolatban:
El kell mondani, hogy Edvard Beneš elnök véleménye 1945. április 4-re, amikor a Vörös Hadsereg II. ukrán frontja befejezte Pozsony és környéke katonai megszállását, már gyökeresen megváltozott, és Beneš egyike volt azoknak, akik megpróbálták a háború utáni zűrzavarban a magyarok fizikai megsemmisítését megvalósítani. Az ukrán fronttal érkező és a Szovjetunióban megalakult, Ludvig Svoboda vezette I. Csehszlovák Légió törzskarában pedig hű követőkre talál. Különösen azután, hogy 1944. október 6-án átlépték az I. Csehszlovák köztársaság határát, és elkezdték a volt ország nem szlovák településeinek bevételét. Különösen akkor kaptak vérszemet, amikor csatlakoztak hozzájuk az addig partizánakciókra, a német és magyar csapatok védelmi vonala mögé szabotázs akciókra ledobott vérszomjas bosszúállók. Ezek a volt partizánok úgy érkeztek meg Pozsonyba, hogy hat hónapos katonai „működésüket” a Felvidéken tömegsírok tucatjai tették „halhatatlanná”. Felsorolni is sok, hol mindenütt gyilkoltak, raboltak ki békés, mit sem sejtő családokat, megbecstelenítve lányaikat, asszonyaikat. Ezek gyilkoltak – zárójelben a halottak száma – például Szomotoron (5), Bolyban (2), a Jászó melletti Lucabánya kimerült bányavájatában körülbelül 50 leventére robbantották rá a bejáratot, Tornán (7), Csucsomban (13), a Tátra alatti Encián szállónál (28), Nagykemencnél (150), Túrócszentmártonban (18), Klenóc mellett, a Szkorisina Pusztán két tömegsír található (56), Zsérén (103) és még sok-sok más településen. Most a német településeket és az áldozataik számát nem soroltam ide. Vagyis az I. Csehszlovák Légió katonái és partizánjai 1945. április 4-én az ártatlan civil lakosok öldöklésben gazdag tapasztalatot szerezve érkeztek meg Pozsonyba.
Azt is el kell mondani viszont, hogy a II. ukrán frontnak és a kiegészítő hadtesteknek nem volt sétagalopp eljutnia Pozsonyig. Csak a város elfoglalásáért vívott harcokban 742 szovjet és szövetséges (csehszlovák, román, bolgár) katona adta az életét. A német és magyar hadsereg 420 katonája esett el. A civil áldozatok száma 121 volt. A harcok után a Vörös Hadsereg áldozatait a Várdombon (Slavín), a német és magyar katonák földi maradványait pedig a Rózsavölgyi temetőben helyezték el, ahol később mindkét harcoló fél elesett katonáinak emlékművet állítottak. A civil áldozatok nem kaptak közös sírhelyet.
Pozsony elfoglalása után egy nappal, 1945. április 5-én Beneš Kassán meghirdette az újra alakuló Csehszlovák kormány programját. Erről Izsák Lajos így ír:
A II. ukrán front 1945. április 5-én és 6-án a Duna jobbpartján harcoló alakulatokkal egyesülve a Pozsonyt megszálló seregekkel, egészen Bécsig szorította vissza a náci csapatokat. Így Ligetfalu is a szovjetek kezére került. Sok magyar katonai alakulat nem akart Magyarország történelmi határain kívül harcolni, ezért megadta magát a szovjeteknek, vagy meghúzódtak a Pozsony környéki erdőkben. Az utóbbi alakulatok jártak jobban, mert ők a szovjet gulagokba kerültek (mintegy 178 ezer katona), és évek múltán legalább néhányuk hazatérhetett. A bujdosó szakasz tagjainak viszont tragikus vége lett. A bekerített és rejtőzködő német és magyar szakaszok felszámolását ugyanis a szovjetek az I. Csehszlovák Légióban harcoló helyismerettel rendelkező volt partizánokra bízták. Két nappal később, hiába adták meg magukat a lábukhoz tett fegyverrel, puszta, feltartott kézzel, a volt partizánok szakaszvezetője, a Szeredről származó Jozef Zaťko összetereltette őket a futóárok előtt, és minden indok nélkül lemészárolták őket. Így keletkeztek a front után legyilkolt katonákkal megtelt első tömegsírok a Károlyfalu feletti erdő tisztásán, ahol 80 magyar, a Dévényújfalu előtt vezető vasúti töltés mellett pedig 49 német hadifoglyot végeztek ki. Zaťko szakaszának ténykedéséhez köthető, annak a négytagú magyar családnak a kiirtása is, akiket vacsorára készülve néhány kilométerrel északabbra, a hidegkúti (Dúbravka, Gustáv Husák szülőfaluja) erdők üdülőházának egyikében fedeztek fel. A volt magyar származású pozsonyi tisztviselő családját a paprikáskrumpli illata árulta el. Az éhes szakasz betörve a házba a házaspárt és a két leánygyermekét kiterelte a pár méterre lévő sűrűbb erdőrészbe, ahol kegyetlenül kivégezték őket, majd visszatértek a házba, és mint akik jól végezték a dolgukat, leültek az asztalhoz, és elfogyasztották a vacsorát. A parancsnok a vacsora végeztével bezárta az üdülőházat, magához vette a kulcsokat, és másnap a hidegkúti városházán bejelentette igényét a telekre, minden berendezésével együtt. Ez a történet is érzékelteti, hogy a harcok befejeztével, a front elvonulása után mi várt a Pozsonyban rekedt magyar és német családokra.
Pozsony és a többi felvidéki város szovjet megszállásáról Izsák Lajos, aki anyai ágon származásában Vágfarkasdhoz is köthető, a következőket írja:
