Böszörményi Dániel, a hős huszár
1978-ban nagy sikerrel mutatták be Sára Sándor 80 huszár című filmjét, amely az 1848-as magyar forradalom hírére kalandos körülmények között a Galíciából hazatért Lenkey-huszárszázadnak állított emléket. A rendező (és egyben a film operatőre is) más hasonló „huszárszökések” motívumait is beleszőtte a cselekménybe.
1848 októberében többek mellett a 10. Vilmos huszárezred maradék négy százada is a hazatérés mellett döntött. Ezek bukovinai és galíciai garnizonokban állomásoztak, és a nagy távolságot leküzdve, az osztrák csapatokon átvágva magukat – közben vagy kétszázan meg is haltak – megérkeztek Magyarországra. A huszárok között volt Böszörményi Dániel, aki 1822 táján született. Szülei a sárospataki kollégiumba küldték, de ő nem volt szorgalmas tanuló. A három évvel fiatalabb testvére, László viszont a legjobbak közé tartozott, és néhány év múlva „utolérte” bátyját, aki többször is évet ismételt. Dániel végül 1842-ben otthagyta a kollégiumot és huszárnak állt.
1848 őszétől egészen a szabadságharc leveréséig különböző csatákban jeleskedett, ezért „jutalmul” besorozták a császári seregbe és valahol Csehországban közlegényként, majd káplárként szolgált. 1857. december 3-án, tizenöt év után betoppant Borbála húgának apagyi házába, ahol már összesereglett a család, hogy a hölgy névnapját megünnepelje.
Ugyancsak nagy volt a meglepetés és egyben az öröm, hogy Dániel ennyi idő után ismét felbukkant. Persze nagyon megváltozott a külleme. „Kemény, zömök termet, kopaszodó fej, hatalmas bajusz, huszárosan kihúzva. A bajusz a két vállát veri. Semmi szakáll. A másik két Böszörményi-testvér otthon szakállt szokott ereszteni (…)
A jövevény arca fekete a naptól, hidegtől, vihartól, csaták emlékeitől, keserű viszontagságok árnyékától” – írja a krónikás, akitől megtudjuk Böszörményi Dániel „nagy bűnét” is, amelyről a családjának beszélt. „Szomjas voltam, éhség, szomjúság, a pokol tüze égette a torkomat – kezdi Dániel. „Látok a faluban, rongyos ház udvarán egy csúf vén oláh asszonyt. Bementem egy ital vízre. Az asszony egy korsóval elindul hátrafelé a forrásvízre. A pitvarban, falócán valami szakasztóruha félét látok. Meglibbentem, hát uramfia: egész kenyér van alatt. Hej fiaim, hogy mert ez a kenyér a szemem elé vetemedni? Éhes voltam, mint a gazdátlan kutya. Elővettem a csillagos nyelű régi bicskám, melyet még Patakon szereztem egy országos vásáron, meg is őriztem, ez volt az apai-anyai örökségem, hazámból, minden kincsem. A kenyeret bizony két darabra vágtam és a felét magamnak eltettem. Éppen visszajött a vénasszony, a korsójából nagyot húztam és már mentem is. De a kapuban eszembe jutott mit cselekedtem. Ha most meglátja a kenyerét, nyilván tudni fogja, hogy a felét elloptam. Megnéztem minden zsebemet, a tarsolyt, de abban csak az üres pipám volt. Semmi egyéb nem volt nálam, mint a csillagos nyelű bicskám. Visszasompolygok a vén asszonyhoz. Nem szólok semmit, csak neki adom a bicskám. Úgy megörült neki, úgy nevetett, akkora lett a szája, mint egy itató vályú. Hát ez történt fiaim.”
A többiek nem nagyon hitték a dolgot, pedig tanúja is volt az esetnek, az egykori bajtársa, aki a lovát fogta, amíg ő inni bent járt a vénasszonynál. Dániel viszont ekkor tudta meg, hogy László öccse Kossuth híveként 1849-ben börtönben végezte. Nagybetegen került oda, és Viktória húga ápolta. Ha kegyelmet kért volna, alighanem kiengedik és életben marad. Ő azonban nem volt hajlandó erre és barátainak is megtiltotta, hogy kérvényt írjanak. Meg is halt a börtönben.
