Az 1919-es felvidéki hadjárat
Száz esztendővel ezelőtt a magyarországi kommün egyetlen népszerű lépése proletár hadseregének felvidéki offenzívája volt. A siker záloga abban rejlett, hogy számtalan, a Nagy Háborút megjárt tiszt – közülük később többen a Horthy-kori honvédség tábornoki karába kerültek – és katona úgy érezte, „hazánk területi épségéért, annak fennmaradása érdekében még az ördöggel is szövetkezni kell. Ördögön értvén akár a kommunistákat is”.
Az Osztrák–Magyar Monarchiát szétrobbantó forradalmi téboly Magyarországon 1919. március 21-én tetőzött, amikor Károlyi Mihály, a „vörös gróf” Kun (Kohn) Bélának és kommunista hitsorsosainak átjátszotta a hatalmat. A proletárdiktatúra a szocializmus eleddig ismeretlen ideáját akarta átültetni a gyakorlatba. A hadigazdálkodás ürügyén felborította az ország társadalmi viszonyait. Az államosítások, a falusi rekvirálások, a munkanélküliséggel párosuló létbizonytalanság, a nemzet- és egyházellenes intézkedések, valamint a kibontakozó vörösterror rövid időn belül az ország teljes lakosságát az új rendszer ellenségévé tette. Magyarország külpolitikai téren teljesen elszigetelődött, amit kihasználva a románok keleten, a csehszlovákok északon a magyar bolsevizmus leverésének ürügyén minél nagyobb darabot akartak elfoglalni Magyarország területéből.
A tanácskommün ekkor súlyos válságba került. Május 3-án a Forradalmi Kormányzótanács elrendelte a munkásság általános mozgósítását, így az újjászervezett Vörös Hadsereg létszáma három hét alatt százezer főre emelkedett. A Vörös Hadsereg Főparancsnokságának élére Böhm Vilmost, vezérkari főnöknek Stromfeld Aurélt nevezték ki. Pollmann Ferenc hadtörténész a magyar Vörös Hadsereg elkövetkező sikereinek okait az alábbiakban vélte meglelni: „Az átszervezett Vörös Hadseregbe tömegesen jelentkező, általában a világháború frontjain edződött, katonaviselt emberek – legénységiek és hivatásos tisztek egyaránt – a haza elvesztésének veszélyét kézzelfogható közelségben érezve tömegesen tettek eleget a mozgósítási parancsnak. A két világháború közötti magyar politikai és katonai elit sok tagja szolgált ebben a Vörös Hadseregben, és ezért magyarázkodni kényszerült. Mindenesetre ez a hadsereg felkínálta a lehetőséget arra, hogy mindazok, akik készek rá, fegyverrel védelmezzék a hazát. A későbbi események tanúsítják, hogy amíg ez volt a hadseregben szolgálatot teljesítők között a valódi erő, addig ez a hadsereg kiválóan helytállt, és harcértékben messze felülmúlta a vele szemben álló és lényegesen jobban felszerelt, de nem a hazájáért harcoló hadseregeket. Legalábbis időlegesen. Mert ha a diplomácia zöld asztala mellől nem kapnak idejében segítséget, akkor minden helytállás értelmetlenné válik.”
A román királyi hadsereg csapatai a Tiszánál álltak lábhoz tett fegyverrel – már csak azért is, mert elérték az általuk vizionált Nagy-Románia nyugati határát –, míg a csehszlovákok május közepén Miskolc–Eger–Rimaszombat–Losonc térségében indítottak támadást, amelyre a magyar hadvezetés válaszként – mivel a párizsi tárgyalások során vita támadt a magyar intervenció ügyében, a francia intervenció ezért elmaradt – a Miskolc felé végrehajtandó ellentámadás tervét dolgozta ki, célként tűzve ki a Felvidék és Kárpátalja magyarlakta területeinek felszabadítását, a csehszlovák és a román hadseregek összeköttetésének átvágását, valamint a szovjet-orosz hadsereggel való kapcsolatfelvételt és a Szlovák Tanácsköztársaság megteremtésének támogatását. A magyar Vörös Hadsereg hatvani III. hadteste 73 zászlóaljjal, 46 üteggel és egy páncélvonattal rendelkezett, a csehszlovákoknak 90 zászlóaljuk, 32 ütegük és egy páncélvonatuk volt. Május 20-án Salgótarján és Eger között feltartóztatták a csehszlovákokat, másnap Miskolcot visszavették, majd május 30-án 250 km-es arcvonalon indult meg a mintaszerűen vezetett offenzíva. A csehszlovákok pedig fejvesztve futottak. Június 10-ig Érsekújvár, Léva, Selmecbánya, Zólyom, Losonc, Rimaszombat, Jolsva, Rozsnyó, Kassa, Eperjes, Bártfa, Tőketerebes és Nagymihály került ismét magyar kézbe.
Erdeös László A magyar honvédelem egy negyedszázada 1919–1944 című munkájában úgy vélekedett, hogy „a felvidéki hadjárat néhány hete alatt kirobbanáshoz közeledett a kormányzat és a hadsereg között régen lappangó ellentét. A felszabadított lakosság kitörő örömmel fogadta a hivatásos tisztek parancsnoksága alatt bevonuló csapatokat és mindenütt előkerültek a nemzeti zászlók. Kassán valóságos forradalom támadt, amikor a felszabadulás tiszteletére kitűzött »János vitéz« díszelőadásán a nemzeti színek helyett a vörös zászlók használatát követelték. A politikai megbízottak azonban a legbrutálisabb eszközökkel igyekeztek a hangulatot a nekik megfelelő irányba terelni. Június 16-án Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, amely azonnal szövetségre lépett az orosz és a magyar tanácsállamokkal.”
Billnitzer Ernő százados a 10. vörös tüzérezred osztályparancsnokaként volt részese a felvidéki offenzívának: „Miskolc birtokbavétele után folytattuk előnyomulásunkat Sátoraljaújhely felé. Az előnyomulás nagy lendülettel történt, és oly gyorsan, hogy gyakran a tüzérség volt elöl, és húzta, vonta maga után a gyalogságot. (…) Gyakran néhány rövid tűzcsapással további hátrálásra kényszerítettük az ellenséget. Amikor viszont éreztük (...) az ellenség erősebb megkapaszkodását, az egész osztállyal tüzelőállást foglalva, tüzünkkel puhítva az ellenséget, megvártuk saját gyalogságunkat, és azután ezzel együtt folytattuk további előnyomulásunkat. Így érve Sátoraljaújhely területére, itt kivontak bennünket, és Rimaszombat területére irányítottak át. Itt nem nagy harcok árán Pelsőcig nyomulva váratlan parancs érkezett a további előnyomulás beszüntetésére. Amikor ezt a parancsot az ütegek előtt kihirdettem, az emberekre lesújtó hatással volt. Az emberek meg voltak győződve arról, az a lendület, amellyel mindenütt előrejutottunk, lehetővé tenné, hogy minden országbitorlót most kiverhetnénk innen. Érzésük abban jutott kifejezésre, hogy az egyik ember egyszerre csak a himnuszt kezdte el énekelni, amit az összes emberekkel, beleértve a két politikai megbízottat is, feszes vigyázzállásban valamennyien együtt végigénekeltünk. A himnusz befejezésekor Drexler politikai megbízott felszólította az embereket: »No de fiúk, most az Internacionálét is énekeljük el!« Erre elénekeltük, aki tudta, az Internacionálét is. De mindenki nagyon lehangolódott!”
A magyar sikerek hatására júniusban Georges Clemenceau francia miniszterelnök, a párizsi békekonferencia elnöke két jegyzékben követelte a magyar csapatok visszavonását arra a demarkációs vonalra, amelynek északi és keleti határa megegyezett a trianonival. Cserébe a Magyar Tanácsköztársaság elismerését és a békekonferenciára való meghívását ígérte, továbbá azt, hogy a románokat kiparancsolja a Tiszántúlról. A kommün vezetése erre úgy reagált, ha a románok kivonulnak és Bécsben az érintett országok képviselői a fegyverszünetről tárgyalnak, engedelmeskedni fognak.
Bízván a franciákban, Kun tizenkilencre húzott lapot, és június 30-án megkezdődött a visszafoglalt felvidéki területek kiürítése, miközben Clemenceau ígéreteiből semmi sem valósult meg, ugyanis a románok világossá tették, csak akkor adják át az általuk bitorolt területeket, ha a magyar proletár hadsereget leszerelik. „A katonákon valóságos kapitulációs hangulat vett erőt, és senki sem volt hajlandó tovább a vérét ontani a bukott ügyért” – írta Erdeös László, és a magyar Vörös Hadsereg erjedésnek indult. Pozsonyban fegyverszüneti szerződést kötöttek, Stromfeld és Böhm leköszönt, aztán a tisztikar és a legénység többsége is otthagyta a vörös zászlót a politikai hazárdjáték következményeként. A kommün ezen lépésével saját kimúlását gyorsította fel. A demoralizálódott Vörös Hadsereg július 20-án Tokajnál, Szolnoknál és Csongrádnál átkelt a Tiszán, ám az offenzíva összeomlott, a hadsereg morálja a mélypontra zuhant, és a románok ellentámadása augusztus 1-jén a kommün bukását eredményezte.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/21. számában.
