Akikért a harang szól! – Ma van a nándorfehérvári diadal évfordulója
Valamivel több mint fél évezreddel ezelőtt őseink világraszóló győzelmet arattak a feltartóztathatatlannak gondolt török seregek ellen. Az 1456. július 4 és 22.-e között lezajlott nándorfehérvári ostrom során a keresztény várvédők elkeseredett küzdelemben állították meg az Európára támadó Oszmán birodalmat.
Kevésbé ismert történelmi tény, hogy nem ez volt az első próbálkozás a Magyar Királyság déli kapujának számító vár elfoglalására. II. Murád szultán már 1440-ben megpróbálta bevenni a mai Belgrádot, de nem járt sikerrel. Az ostrom ténye szélesebb körben nem nagyon ismert, pedig az egy szokatlanul hosszú, több hónapig elhúzódó ostrom volt, melynek végén a Tallóci Jován (János) vezette magyar és rác várvédők győzedelmeskedtek.
II. Murád halála után a fia Mohamed lépett a trónra, aki folytatta apja agresszív politikáját, 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, majd a következő évben megszállta Szerbia nagy részét. A szultán önbizalomtól fűtve kijelentette, étkezési szokásai a következő háborúja után megváltoznak majd: reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pediglen Bécsben fogja ezentúl elkölteni. A keresztény Európa nagy szerencséjére rögtön a következő falat már a torkán is akadt.
A Magyar Királyságban ekkor V. László uralkodott, de az igazi hős, a török elleni harc bajnoka Hunyadi János volt. Nevét a törökök rettegték, a hagyomány szerint a török anyák még századokkal később is az ő nevével ijesztgették renitens gyermekeiket. Hunyadi azonban nem élvezte a főurak bizalmát, a Garai és Cillei család rendre igyekezett keresztbe tenni az általuk lenézett Hunyadinak. A fenyegető veszélyt a korabeli Európa uralkodói sem vették komolyan. Hol volt már a keresztes eszmék kora?! Egyedül az egy évvel az ostrom előtt Magyarországra érkezett ferences szerzetes, Kapisztrán János volt az, aki érdemi segítséget nyújtott a magyaroknak. Az általa toborzott mintegy 20-30 ezer fős keresztes had alaposan kivette részét a nándorfehérvári diadalból.
A török hadak megindulásának híre 1456-ban ért el Magyarországra, de László király segélykérő üzeneteire alig érkezett reakció, VII. Károly francia király még a pápai tized beszedését is megtiltotta, amit a török elleni harcra használhattak volna. Jöttek azonban népfelkelők Lengyelországból, a Cseh Királyságból és az osztrák tartományokból is.
II. Mehmed (Mohamed) csapatai július elején érték el a Duna és a Száva folyók találkozásánál fekvő erősséget. A várkapitány Szilágyi Mihály Hunyadi sógora volt, és mintegy 6-7 ezer katonával rendelkezett. Ehhez jött még Hunyadi saját költségén felállított 10-12 ezer fős tapasztalt serege, és a Kapisztrán által toborzott bizonytalan harcértékű keresztesek. A török csapatok minimum kétszeres túlerőben voltak.
A török ostrom július 4-én kezdődött, ágyúkkal és kőhajító gépekkel lőtték a falakat. A szultán nagyon bízott korszerű tüzérségében, ráadásul a vár vékony falai és magas tornyai különösen kedveztek az ostromlóknak. Érdekes ellentmondás, hogy a korabeli török és itáliai források szerint alig maradt valami a falakból, bár a döntő ostromkor létrákat is vittek magukkal a támadók. Az ostrom első szakaszában a védők legnagyobb gondja az élelmezés volt, a készleteik rohamosan fogytak. Hunyadi tisztában volt vele, hogy utánpótlást kell a várba bejuttatnia. Ennek legegyszerűbb módja a vízi út volt, de a Dunát a török flotta lezárta. Július 14-én a magyar hajók ötórás öldöklő küzdelem után áttörték az iszlám hajók vonalát. A szabaddá vált vízi úton Hunyadi élelmet küldött a várba, és ő maga is mintegy 12 ezer katonájával csatlakozott a várvédőkhöz. Kapisztrán és keresztesei a váron kívül, a Száva túlpartján ütöttek tábort.
A törökök egyre nehezebb helyzetbe kerültek, táborukban járványok törtek ki, a várba erősítés került és a keresztesek száma is gyarapodott, az idő ellenük dolgozott. Július 21-én a szultán parancsot adott a falak megrohanására. A júliusi kánikulában végül délután indult meg a muszlim támadás, a törökök több órányi öldöklés után jutottak el a fellegvár kapujáig, de hajnalra a védőknek sikerült kiverni őket a várból.
Hunyadi a győzelem után szigorúan megtiltotta a további hadmozdulatokat, de Kapisztrán fegyelmezetlen csapatai nekiindultak a Szávának, és azon átkelve megtámadták a török tábort. A szultán az eddig pihent ruméliai (a török birodalom európai részét nevezték Ruméliának) lovasságot küldte ellenük. Ezt kihasználva Hunyadi kitört a várból lovasaival, és a törökök saját tüzérségét elfoglalva megtámadta az ellenséget. A teljes összeomlástól csak az est beállta mentette meg a hódítókat, az éjszaka sötétjét kihasználva Szófia felé vonultak el a vár alól. A szultánt állítólag annyira megviselte a kudarc, hogy önkezével akart véget vetni életének.
A nándorfehérvári diadalhoz tartozik a déli harangszó bevezetése. Az igazság az, hogy a harangszóról még az ostrom előtt, júniusban rendelkezett a pápa, de a rendelet és a győzelem híre szinte egyszerre érkezett meg Európa udvaraiba, így azok összemosódtak. A diadal legfájóbb következménye, hogy augusztus 11-én meghalt Hunyadi János is, az ostrom után kitörő pestisjárvány vette el a legendás magyar hős életét.
A törököt zászlóstul a mélybe rántó, önfeláldozó magyar katona alakja egy kortárs itáliai történetíró művében bukkan fel először, még név nélkül. A hazáért életét feláldozó katona a reformkor környékén kapott nevet is, akkor iratokkal igazolták, hogy egy Dugovics nevű nemesi sarj harcolt és elesett Nándorfehérvár alatt. Történészek ma úgy tartják, az akkori iratok hamisak, Dugovics létezése nem bizonyítható, az önfeláldozó, ráadásul a magát mélybe vető várvédő motívuma sok korabeli várostrom történetében felbukkan. Ugyanakkor fontos leszögezni, lényegi szempontból teljesen mindegy, hogy valójában megtörtént-e mindez, és azt Dugovics Titusz követte-e el. Az üzenet attól még ugyanaz marad.
