2021. március 13., 13:12

Aki dudás akar lenni…

Nagy Iván etnológus, a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum igazgatója nemrég ünnepelte a 60. születésnapját. A fiatalos, fürge, kreativitással és tervekkel teli ember, mint mondja, szerencsésnek érzi magát, mert egész életében azt csinálhatja, amit szeret.

Fotó: B. Vida Júlia

Kutatja a múlt feneketlen, mély kútját, és mindig talál valamit, ami érdekes lehet. Intézményt igazgat, de a néptáncmozgalomban is letette a névjegyét. Több hangszeren játszik, de a szíve csücske mégis a duda. Erről a varázslatos hangszerről hosszú percekig a legnagyobb átéléssel képes beszélni. Mint ahogy arról is, milyen csodálatos hiedelemvilága van a Csallóköznek, és mennyit tanulhatnánk a nagyszüleink örökségéből. Azokból az időkből, amikor még rend uralkodott a világban, és mindennek megvolt a maga ideje. A munkának, az ünnepnek, vagy akár a böjtnek is.

Hogyan lesz valakiből néprajzos?

Szerintem erre fogékonynak kell lenni. Éppen a napokban írtam be a naplómba egy kora gyermekkori emléket: a nagyszüleim háza előtt ültem, amivel szemben volt a paplak. Szépen kelepeltek a gólyák. Estefele járt, ballagott haza a csorda, miközben megszólalt az esti harangszó. A csordával együtt jött az a pásztor, aki reggelente nekem mindig körtét szokott hozni. Ez a falusi miliő vagy csendélet nekem már akkor is nagyon tetszett, és megmaradt felnőtt koromra is.

Mindig is érdekelt, hogy éltek nagyapáink, milyen szokásaik voltak. Amit lehetséges, azt pedig átültetek a saját életembe is. Nem véletlen, hogy a házam is L alakú parasztház. Olyan, aminek a hosszabbik része párhuzamos az utcával és aztán fordul befelé az udvarba. Ebben a részben kaptak helyet valaha a kamrák, az állatok, itt voltak az istállók. Az L alakú ház sok lehetőséget rejt(ett) magában. Még gyermekkoromból emlékszem rá, hogy az asszonyok, akik a kisgyermekek előtt nem szégyellték magukat, fedetlen keblekkel mosakodtak az udvaron, mert takarásban voltak. Ezért építettem én is ilyen intimitást nyújtó otthont. És tartozik hozzá egy kert is, amit igyekszünk megművelni.

A néprajz iránti szereteted egyenes következménye lett a néptánc, a népzene iránti rajongásod, hogy a dudálásról még ne is beszéljünk.

Ez valahogy természetesen alakult, szinte magától jött. Nem itt, Dunaszerdahelyen, hanem Pozsonyban kezdődött, ahol programozást tanultam. Balla Igor volt az osztálytársam, aki az Ifjú Szivekben táncolt. Oda kerültem én is, de kis idő múlva felkerestem a Csallóközi Néptáncegyüttest, és inkább ott folytattam. A katonaságon az egyik katonatársam, aki különben bűvészkedett, hozott egy furulyát, vagyis blockflötét. Egy másik roma fiú pedig igencsak jól gitározott. Rendelt egy könyvet a Prágai Magyar Kultúrából, aminek 150 magyar népdal volt a címe. Amikor a könyv megérkezett, kiderült, hogy abban nem nóták vannak, amire számított, hanem valódi népdalok. A kötet hozzám került, s elkezdtem gyakorolgatni a blocflötén. Úgy megszerettem, hogy mire leszereltem, már elég tűrhetően tudtam rajta játszani.

Megvettem Kodály Zoltán magyar népzenéről szóló könyvét, amely elbűvölt. Hazatértem után nem sokkal pedig népdalgyűjtésbe kezdtem. Mit ad isten, éppen olyan régi csallóközi emberekre akadtam, akik még éltették a régi dudáshagyományt. Ráébredtem, hogy ez hatalmas értéke a régiónknak.

A duda más európai népekre is jellemző, ami nem véletlen, hiszen ez az egyik legarchaikusabb, legrégibb hangszer. Az is izgatott, hogy rendkívül sok hiedelem, hagyomány kötődik hozzá. Nem is volt kérdés, hogy megtanulok rajta játszani, és ha módomban áll, még ma is megfújom.

Miközben programozóként is dolgoztál, a napjaid egyre nagyobb részét éppen a gyűjtésre, a népzenére fordítottad. Hogyan fért össze ez a két szakma, amelyek látszólag távol állnak egymástól?

Ez csak elsőre tűnik így. A mai napig nagyon sokat segít a munkámban, hogy saját programokat tudok írni, akár a múzeum számára is. Abban, hogy a néprajz mellett kötöttem ki, sokat köszönhetek a nemrég elhunyt Huszár Lászlónak, aki beajánlott Papp Sándorhoz, a szlovák rádió magyar adásának akkori főszerkesztőjéhez, hogy van itt egy néprajz iránt rajongó fiatalember. Ennek eredményeként 3 évig készíthettem a Hazai tájakon című néprajzi műsort. Ott jöttem rá, hogy nekem most már érdemes volna főiskolai végzettséget is szereznem, ha komolyabban szeretnék foglalkozni ezzel a területtel. Sokáig egymás mellett csináltam a programozást és a néprajzot. Emellett akkori feleségemmel együtt létrehoztuk a Dunaágat, évtizedekig játszottam a Pántlika zenekarban, és tanítottam a helyi művészeti iskola tánctagozatán. Közben évekig félállásban dolgoztam a Csallóközi Múzeumban is.

Gondolom, ez vezetett aztán oda, hogy végül megpályáztad az igazgatói tisztséget?

Előtte még főállásba kerültem, és amikor az akkori igazgató, Zsigmond Tibor nem jelöltette magát újra, akkor döntöttem úgy, hogy jelentkezem a megüresedő helyre. Eredetileg nem állt szándékomban, de a kollégákkal arra jutottunk, hogy jó lenne, ha közülünk kerülne ki az új igazgató.

Első dolgaim egyike volt, hogy a múzeum belső információs rendszerét kidolgoztam, de korkövetelmény az is, hogy elmozduljunk az interaktivitás felé. Az online tárlatlátogatások korát éljük, amit a járvány meglehetősen felgyorsított. Ennek a technikai hátterét is meg kell teremtenünk, s ez már folyamatban van. Vannak a világban olyan múzeumok, amelyek már több online jegyet adnak el, mint valódi belépőt.

Mi magunk is filmeket forgatunk, bemutatjuk a tárlatokat, ezek pedig online elérhetők. Modern múzeumot szeretnénk létrehozni, mert napjainkban világszerte válságban vannak ezek az intézmények. Sokkal élőbb, tapinthatóbb, technikai bravúrokat is kínáló intézményekre van szükség. A jövőben múzeumpedagógust is szeretnénk alkalmazni, mert szeretnénk nyitni a diákok, a fiatalság felé, kreatívabb és játékosabb hellyé szeretnénk válni. A Csallóköz hiedelemvilága nagyon gazdag, s ezzel meg szeretnénk ismertetni az utánunk jövő generációkat. Nem véletlen, hogy Ipolyi Arnold rengeteget kutatott a tájainkon, például a táltos fogalmát is innen vette. Nagy örömömre szolgál, hogy egy régészt már fel tudtam venni, igaz csak félállásban. Ezzel az volt a cél, hogy ha a Csallóközben találnak valamilyen leletet, akkor oda bennünket, a régészünket kihívhassák. Eddig ez nem volt jellemző, sokszor csak véletlenül szereztünk tudomást arról, hogy valamelyik faluban valami értékes előkerült a föld alól. Múzeumként természetesen a régit is meg kell őriznünk. S ezen a téren nekünk itt még nagyon sok feladatunk van, hiszen a legtöbb csallóközi ember nem ismeri a szűkebb pátriája történelmét, néprajzát.

nagy_ivan4_1.jpg
Fotó: B. Vida Júlia

Miért van az, hogy a saját szűkebb régiónk történelmét nem ismerjük?

Sajnos általános jelenség, hogy a legtöbben még a saját településük történelmével sincsenek tisztában. Például igen kevesen tudják, hogy a csallóközi településnevek 90 százaléka személynév. Csak egy példát említve, Hodos nem a hóddal van összefüggésben, hanem a hados szóval. Patony is személynév, Gelle pedig a Gál szóból származik. Amit talán még tudnak, hogy Vajka is ilyen, hiszen itt könnyen felismerhető a Vajk személynév. Megyer, Kürt, Nyék és Keszi pedig magyar törzsi nevek.

Ilyenekre gondolok, amikor a megőrzésre való értékekről beszélek, de ilyen a már említett hiedelemvilágunk is, és újra fel kellene élesztenünk a régi megélhetési módokat is. Az ártéri állattartartást, a hagyományos halászatot, a malomipart. Intézményünk most csatlakozik a Natúrpark kezdeményezéshez. Talán sikerül kialakítani a turizmusnak egy olyan fajtáját is, ami nem nagy tömegeket vonz, hanem az egyes településekre érkezők például részt vehetnek valamelyik gyümölcs szüretelésében, amiből az ottani asszonyok befőttet, lekvárt készítenek. Vannak országok, ahol ez már működik.

Jó lenne, ha a Duna szigeteit, vagy azok egy részét úgy hoznák rendbe, hogy vissza lehetne állítani rajtuk a régi ártéri állattartást. Valaha azért voltak ott olyan gyönyörű erdők, mert szürkemarhát legeltettek bennük. Vagy említhetném a régi magyar gyümölcsfajták visszatelepítését falvainkba. Egyébként múzeumunk egyik küldetése éppen a természeti környezet dokumentálása is.

Ejtsünk néhány szót arról, hogy elindultál Vámbéry nyomában, eljutottál Mongóliáig. Mit kutattál tulajdonképpen?

Ezt egy vállalkozó barátomnak köszönhetem, aki hívott, hogy tartsak velük. (…)

A teljes írás megjelent a Magyar7 2021/10. számában.

Köszönjük, ha megvásárolja vagy előfizeti a Felvidék egyetlen közéleti hetilapját. A Magyar7-et hétről hétre megtalálja a trafikokban és a postán.  

Megosztás
Címkék