Ahogy az élet s a történelem haladt...
Dunajszky Géza, a (cseh)szlovákiai magyar szellemi és közélet sokoldalúságáról, hangyaszorgalommal végzett, fáradhatatlan munkájáról (is) ismert szereplője és alkotója idén is újabb könyvet tett le az asztalra, újabb alkalmat kínált fel az olvasóknak a múltunkkal való szembesülésre, a múlt elmélyültebb, pontosabb s mi tagadás, még fájdalmasabb megismerésére s természetesen a kötet általi személyes találkozásra. A cím, az Egy életút mérföldkövei önéletrajzi műre utal, a szerző életútja és munkássága azonban olyan szorosan összefonódott a történelemmel, hogy aki belefog az olvasásba, a huszadik század és a közelmúlt számos eseményéről, történéséről, folyamatáról szerez(het) tudomást, illetve felelevenítheti, kiegészítheti az ismereteit.
Dunajszky Géza egy mottóval már könyve legelején világossá teszi, mire törekedett, milyen szándék motiválta. József Attila önmagát köszöntő, harminckettedik életévének betöltése alkalmából papírra vetett, Születésnapomra című költeményének zárósorait idézi: Én egész népemet fogom,/nem középiskolás fokon/taní-/tani!
S valóban, a mű tanít is: arra, hogy a múlt megismerése óhatatlan, végzetszerűen elkerülhetetlen; hogy értékeit nemzedékről nemzedékre át kell örökíteni, mert különben az egyén és a közösség is gyökértelenné válik, az önfeladás útjára lép, vákuumba kerül; s arra is int, hogy semmit se szabad a szőnyeg alá söpörni, semmi sem tabuizálható, semmiről nem fordíthatjuk el a tekintetünket.
A kötet írásai az elmúlt másfél évtized terméséből valók, némelyik korábban publikált könyvekből került ide a téma fontossága, súlya okán. A kifejezetten személyes vonatkozású, de a történelem rendszerint sorsfordító, nagy horderejű eseményeihez kapcsolódó szövegekből megtudjuk, miért vállalta a szerző apai nagy-nagynénje az amerikai emigránslétet; hogyan került haza az édesapja a franciaországi hadifogságból és milyen volt az első találkozás a háború poklát túlélt szülővel. A családtörténetek és a geneaológia iránt vonzódó olvasó számára különösen érdekes lehet a Családfakutatásom feltárt titkairól címet viselő fejezet, amely a többi között azt mondja el, hogyan nyomozott a szerző lengyelországi ősei után, milyen jeles személyiségek bukkantak fel az elődök között és hogyan jutott el az „ősapához”, egy 14. századi nemesúrhoz, Bedőházi Dragoshoz.
Hallatlanul izgalmas és szimbolikus erejű a szerző édesanyjához és 1945 januárjához kötődő történet, amely arról tanúskodik, hogy olykor – vagy inkább sokszor? – a lélekjelenlét és a bátorság a legkilátástalanabb helyzetekben is csodát tehet. Talán mondanunk sem kell, a történet főhőse az édesanya. Arról is olvashatunk, milyen körülmények között élt és hogyan tudta biztosítani a család a megélhetését a kelet-szlovákiai Debrődön, miközben a kisebbségi magyarság a jogfosztottság és az üldözés, a kitelepítés gyötrelmes idejét élte meg.
Szó esik az 1947-es, történelmi eseménnyé lett drámai aszályról s hogy a szerző emlékeiben miként jelennek meg az Ukrajnából Lengyelországon és Csehszlovákián keresztül nyugatra igyekvő, a lakosságot, a közbiztonságot súlyosan veszélyeztető banderisták, a soviniszta szellemiségű, iszonyatos tömeggyilkosságokat elkövető Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) fegyveresei, akiket Dunajszky Géza a ritkán előforduló és gúnyos „banderóc” kifejezéssel illet. Ugyanitt, A banderócok és a debrődi betyár címet viselő fejezetben olvashatunk arról, hogy falujának betyárja is volt a második világháború utáni években – egy Rigó Gandhi nevű, titokzatos és rossz sorsú férfi, akivel a szerző is találkozott.
Az időrendben előre haladva megtudjuk, hogyan élte meg a szerző 1956. november 4-ét, a magyar(országi) forradalmat eltipró szovjet invázió első napját, és milyen izgalmak és veszedelmek leselkedtek akkoriban még egy szlovákiai magyar kisdiákra is. (Az én ötvenhatom című írásból a foci iránti gyerekkori vonzalomról is értesülünk.) Ennek a fejezetnek az elején olvashatunk megkapóan szép sorokat az emlékezet működéséről: „A nap bármely szakaszában elég csak egy csöndes pillanat, és lehunyt szemeim előtt megmozdulnak az emlékképek. Majd pörögni kezdenek és megelevenednek rajta a figurák, mint a mozivásznon a fénysugár előtt pergő celluloidképen az emberek és a táj.” S Dunajszky Gézának igazán van mire emlékeznie…
Szomorú tanulságokat hordozó és rendkívül érdekes fejezet a Történelemóra című, amelyben Babos László (1924–1971?), egy kis híján feledésbe merült, 1956 forradalma mellett nyíltan kiálló s ezért holtvágányra kényszerített csehszlovákiai magyar újságíró, költő és műfordító alakját és munkásságát idézi fel: az ő teljes terjedelmében olvasható versének a címe került az írás élére. Fellelhető versei az OZ Petržalka–Engerau–Ligetfalu Polgári Társulásnak köszönhetően láttak napvilágot a közelmúltban – s nem maradhat megemlítetlen, hogy a társulás elnöke Dunajszky Géza.
A kötet egyik legfontosabb részének gondolom a Mit adtunk az egyetemes magyarságnak? A fáklyavivők címmel s a Százéves a szlovákiai magyar közösség Hetvenéves a Csemadok alcímmel közreadott terjedelmes visszapillantást és elmélkedést, amely a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének immár hosszúra nyúlt történetét eleveníti fel. (Létrejöttekor, 1949-ben a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete nevet kapta, jelenleg hivatalosan Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség, de gyakorlatilag mindenki számára változatlanul Csemadok.)
Arról, hogy ez a történelmi szerepet betöltő szervezet mit jelent(ett) mindazoknak, akik lelkesen, odaadóan működtették, szervezték a rendezvényeit, hadd valljon maga Dunajszky Géza: „Ilyen emlék számomra a Csemadok és a vele való első ’találkozásom’ is, amiből egy közösséghez való tartozás érzése lett, s amelynek a szellemisége úgy érintett meg, hogy nem a kezemet, hanem a szívemet és a lelkemet fogta meg. (…) Egy jellemformáló tégely lett, amelyben az ’én’ fogalma a ’mi’ értékünkké vált, és ettől kezdve családként kezdtek el gondolkodni és jövőt tervezni benne.” Mivel a szerző életútja szorosan összefonódott a Csemadok történetének egy hosszú szakaszával, a fejezet éppúgy fontos önéletrajzi adalék, mint tanúságtétel a Csemadok fénykoráról.
A fentebb említett Janda Iván emlékét két írás is felidézi. A pozsonyi Duna utcában található magyar alapiskola és gimnázium legendás, 1923 és 2007 között élt, az iskolát 1958 és 1986 között irányító pedagógusával, a CSMTKÉ karnagyával folytatott fiktív párbeszédre épülő, Mint a sólyom, repülj! című fejezet éles fényt vet azokra a politikai-társadalmi viszonyokra, amelyek közepette a magyaroknak iskoláik fennmaradásáért is küzdeniük kellett. A másik írást felesége, Dunajszky Éva jegyzi, aki részletes tudósításban számolt be a hajdani iskolaigazgató emléktáblájának felavatásáról.
Részemről nagy örömmel olvastam a Pozsony híres szülöttéről, a csodálatra méltó operaénekesnőről, Házy Erzsébetről szóló írást, amely arra is ráirányítja a figyelmet, hogy mennyire fontos (volna) hírességeink emlékének ápolása, annak számon tartása, hogy kik származnak körünkből, kikre lehetünk joggal büszkék. Rendkívül imponáló névsort lehet összeállítani!
Dunajszky Géza könyvének különösképpen fontos vonulatát képviselik azok az írások, amelyek a magyar áldozatok sokaságát követelő hátborzongató tömeggyilkosságokról szólnak. Ezekről a bűntettekről sokáig alig lehetett tudni, beszélni róluk pedig lehetetlen volt. A Hontalanság évei című, úttörő jelentőségű monográfia szerzőjéé, Janics Kálmáné (1912–2003) az érdem, hogy elsőként irányította a figyelmet az 1945-ben Ligetfalun (Petržalka) folyt mészárlásra. Az ő nyomdokaiba lépett Dunajszky Géza, aki hivatásos történészeket megszégyenítő alapossággal, minden akadállyal szembeszállva kutatta fel a tanúvallomásokat, derítette ki a rejtőző adatokat és rekonstruálta az eseményeket. Amit a világháború utáni, már békeidőben elkövetetett, magyar áldozatokat is követelő tömeggyilkosságokról tudunk, egy cseh történész, František Hýbl mellett elsősorban neki, oknyomozó munkájának köszönhetően tudjuk.
Az egyik tragédia a morvaországi Přerov városa közelében lévő, Svéd sáncok nevű dűlőhöz kapcsolódik, ahol 1945. június 18-án és 19-én 267 polgári személyt végeztek ki a csehszlovák hadsereg katonái, Dobsináról és környékéről származó németeket és magyarokat, akik szülőföldjükre akartak visszatérni. A haláltól nem menekülhetett meg senki, a kisgyerekek sem. A tömegmészárlást levezénylő tisztek sosem nyerték el méltó büntetésüket. S ugyanez mondható el azokról, akik a ligetfalui gyűjtőtáborban gyilkolták az oda bezárt magyarokat. Voltak ugyan, akik tetteik miatt bíróság elé, sőt átmenetileg börtönbe is kerültek, de viszonylag hamar kiszabadultak, s akadt közöttük olyan is, aki – megdöbbentő és felháborító – tömeggyilkos létére is fényes karriert futott be: tábornok lett belőle és parlamenti képviselő.
A ligetfalui gyűjtőtáborban történtek önálló fejezete annak a 90 magyar leventének a drámája, akik Németországból igyekeztek haza, de vesztükre Ligetfalunál lépték át a határt. A szerencsétlen kamaszok végzete 1945 júliusában teljesedett be: árokba lőtték őket. Dunajszky Géza kezdeményezésének és az általa is képviselt, már említett polgári társulásnak köszönhetően kaptak síremléket csaknem egy évvel ezelőtt.
A második világháború végén és után elkövetett tömeggyilkoságokkal foglalkozó írások akár egy kisebb kötetet is kitennének s ez még inkább elmondható a Tizenkét kagyló. Migránsözön testközelből címet viselő sajátságos útleírásról, amely korántsem csak egy görögországi nyaralás emlékeit idézi fel, hanem azt a realitást is, amelyre Európa 2015 táján volt kénytelen ráébredni.
A földrészünk felé induló hatalmas és megállíthatatlannak tűnő tömegek látványa olyan nyugtalanító kérdésekre indítja a szerzőt, amelyek súlyosan érintik a kontinens jövőjét, civilizációjának további sorsát. Aki Dunajszky Géza elgondolkodtató töprengéseit végigolvassa, bajosan juthat más következtetésre, mint arra, hogy a bevándorlás esetében minden szép szólam, minden elkoptatott közhely az értelmét vesztette és kizárólag a valóság talaján maradva lehet a gondok orvoslását megpróbálni.
Az Utószóban a szerző lakhelyének, a magyar voltát rég elvesztett Vereknyének (Vrakuňa) a múltját villantja fel és egy személyes élmény felidézésével arra mutat rá, milyen makacsul élnek tovább a tudatlanságból fakadó, illetve az elődöktől örökölt előítéletek. S tulajdonképpen van még egy utószó: a szerzője Csáky Pál, aki Egy makacs úr Pozsonyból címet viselő írásában nemcsak Dunajszky Géza személyét és munkásságát méltatja, hanem a hajdani „csemadokos” kulturális, közösségi élet gazdagságát, elevenségét is, s magától értetődően a „makacs úr” ennek az életnek cselekvő részese volt.
Szerzőnk egy rendkívül tartalmas, izgalmas, felkavaró, tudásunkat jelentősen gyarapító s bőkezűen illusztrált könyvet tett le az asztalra. Köszönet illeti érte, s a kíváncsi és „telhetetlen” olvasó máris várja a folytatást.
Az írás megjelent a Magyar7 2026/24. számában.
