A fotós, ha nem tiszta belülről, akkor a kép sem lesz az

Somogyi Szilárd 2019. március 18., 14:57

M. Nagy Lászlót (76 éves), a szlovákiai magyar fotósok rangidős személyiségét Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Arany Érdemkereszt állami kitüntetésben részesítette a nemzeti ünnepen. Ebből az alkalomból kerestük fel a még mindig alkotó fényképészt lakóhelyén, Helembán.

M. Nagy László: Rozika, esőtől, napszúrástól is megvéd Fotó: Somogyi Szilárd

Művész úr, bár hosszú szakmai karrier áll ön mögött, tizenhat éve, hogy nyugdíjba vonulásakor családjával Pozsonyból vidékre költözött, ezzel mintegy el is vágva a sajtófotós karrierjét. Az olvasók jelentős része már keveset tud önről, elmondaná fotós pályája legfontosabb állomásait?

Először is hagyjuk a művész urazást, sosem tartottam magam annak, én fotóriporter voltam, a Magyar Arany Érdemkereszthez járó oklevélben is így vagyok feltüntetve. A pályámnak három meghatározó szakasza van. Rárósmulyadi (Nagykürtösi járás) palócként épületlakatosnak tanultam, hegesztőként dolgoztam Losoncon, de ekkor már meg voltam „fertőzve”. Az első fotómat még tizenévesen, 59-ben készítettem, s bár élvonalbeli sportoló voltam, meg ott volt a család és a munka is, ha valamiről tudósítást lehetett készíteni, akkor azt megcsináltam. Ezek először csak a helyi és regionális lapok voltak, aztán amikor volt egy hónap, hogy 27 képem is megjelent egy kerületi lapnál, akkor már kijjebb merészkedtem, és küldtem anyagot a pozsonyi lapoknak is, az Új Szónak, a Nőnek, a Sportnak, illetve a Životnak, ami a szocializmusban talán a legnépszerűbb képes hetilap volt. A sport lassan elmaradt, 72-ben pedig már képriportokat is rendeltek tőlem. Játszottam a gondolattal, hogy akár főállásban is csinálhatnám ezt. Kaptam is egy ajánlatot. A Nő című hetilapnál kötöttem ki próbaidőre, a szerkesztőség második fotósaként.

M. Nagy László: Szinte mindent fotósként nézek. Fotó: Somogyi Szilárd

Második fotós? Ma egy kisebbségi hetilap egyetlen főállású fotóst se tud alkalmazni.

Akkor, szerencsére, ilyen volt a sajtópolitika. A 70-es, 80-as években a szlovákiai magyar sajtó a virágkorát élte. Én kikötöttem, hogy csak akkor maradok, ha lakást is tudnak biztosítani, és képzelje, fél éven belül átvehettem a lakáskulcsokat. Így fölhozhattam a családomat és 75-től a Nő főállású alkalmazottja lettem. Ekkor véget ért a tudósítói korszak és elkezdődött a profi fotóriporteri munkám.

Félre ne értsen, de bármiféle szakmai képzettség nélkül, építőipari tapasztalatokkal egy országos színes hetilap alkalmazta?

Engem is meglepett! Mielőtt felvettek, leküldték hozzánk az akkor nagyhírű Ivan Grossmant, a szerkesztőség fő fotósát, hogy „nézzen körül”. Megmutattam neki az addigi munkáimat, valószínűleg a helyi lapoknál is járhatott, a lényeg, hogy javasolta a szerződtetésemet. A szerkesztőségben aztán kezelésbe vettek. A főszerkesztő asszony, a távolságtartó, de óriási tudású és tekintélyű Haraszti Mészáros Erzsébet először ahhoz ragaszkodott, hogy a Duna utcai gimnázium esti tagozatán leérettségizzek. Miután ez megvolt, elküldött egy hároméves, távutas szakmai képzésre, a csehországi Olmützbe. Itt aztán megismerkedhettem az akkori Csehszlovákia sok fotósával, ezért is volt az iskola az akkori ország szinte földrajzi közepén, hogy akár Nyugat-Csehországból, akár Kassáról nagyjából egyforma távolságra legyen.

A kis gép és a Nagy Kereszt. Fotó: Somogyi Szilárd

Mivel viszonylag sok volt a magyar szerkesztőség (Hét, Nő, Új Szó, Vasárnapi Új Szó, Új Ifjúság, Kis Építő, Tábortűz stb.), volt egy jónevű fotós gárda is a lapok körül. Tóthpál Gyula, Gyökeres György, Könözsi István, Huszár Tibor, Kontár Gyula, Prandl Sándor, hogy csak a legismertebbeket említsem. Összejártak akkor önök, esetleg tanulni is tudtak egymástól?

Olykor-olykor összejártunk persze, de ezek inkább olyan rendszertelenek voltak, hiszen mindenki ment a saját munkája után. Ha találkoztunk, egy-két fotós téma is szóba került, de inkább csak technikai jellegűek, akkor már mindenki kész embernek számított, nem nagyon beszéltünk bele egymás munkájába. Én a magam választotta elvnek rendeltem alá a munkámat. Ennek az volt a lényege, hogy minél egyszerűbben kell egy témát megközelíteni, illetve, hogy tisztán, tisztességesen kell minden lehetőséget feldolgozni, előítéletek, manírok, beállítások nélkül.

Külföldi, nyugati fotósok munkáival meg tudtak ismerkedni?

Ettől majdnem teljesen el voltunk zárva, ha volt is külföldi út, azok szinte csak a baráti, szocialista országokba vezettek, de oda is ritkán. Itthon is sokat lehetett tanulni. Ráadásul az akkori újságíró-szövetség külön találkozókat szervezett a fotóriportereknek, így ismerhettem meg Keleti Évát vagy Korniss Pétert, akikkel aztán tényleg közvetlenül meg lehetett beszélni mindent. Tizennégy évig voltam a Nőnél, Ott tanultam meg a fotóriporteri munka lényegét. Egyedül is járhattam riport utakra, amit a megbecsülés jeleként fogtam fel.

M. Nagy László: A nagyanyám kőművesnek szánt. Fotó: Somogyi Szilárd

Mi következett ezután?

Bár szerettem a Nő fotósának lenni, de a sportfotó számomra új kihívásként jelent meg előttem. Először a Start képeslapnál kaptam lehetőséget. A rendszerváltást a lap nem élte túl. Öt évig igazolvány képeket gyártottam kicsi műtermemben, könyveket adtam ki, köztük a saját fotóskönyvemet is. Végül a Sport című napilapnál folytattam, 2003-ban innen mentem nyugdíjba, miközben az egykori szerkesztőségek jelentős része már megszűnt. A feleségemmel, aki végig mellettem állt ebben az állandóan úton levős fotós életben, úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk Pozsonyt és ezzel a profi karrierem is véget ért. Továbbra is fotóztam, de a közlési lehetőségek már egyre zsugorodtak, a gépet viszont nem tudtam letenni. Ez a harmadik fotós korszakom, amikor rendelés és szerződés nélkül fényképezek ismét, csak úgy magamnak, de nem céltalanul. Fotóimból diaporámákat, kisfilmeket rakok össze és ez már egy újabb korszak. Néhány év alatt tizenhat alkotás született. Három fő téma foglalkoztat: a költészet, a fogyatékkal élők világa és a természet.

Ha már a gépet említi, hadd kérdezzem meg, a tapasztalatai alapján melyik márkát tartja a legjobbnak, melyikkel volt a legelégedettebb?

Meg fog lepődni, de erre azt tudom mondani, hogy a legegyszerűbbet. A sportfotós időben mindig megkaptuk a legmodernebb gépeket, de ezt leszámítva mindig megmaradtam az egykori Flexaretem szintjén, ezt hangsúlyoznám.  Persze, jó ideje már én is digitális kamerával fotózok, de ezek közül is mindig a legegyszerűbbet keresem. A már elhunyt híres fotósunk, Huszár Tibor is mindig egy kis géppel a nyakában járt, így lett belőle elismert fotós, tanár, szaktekintély. Múltkor volt lent nálam egy pozsonyi fotós kolléga, látta nálam ezt a kis Nikont és kérdezte, hogy amúgy mivel fotózom? Mondom neki, hogy hát, amúgy ezzel. Nem akarta elhinni, hogy nincs más gépem.
Persze, hozzá kell tennem, ha valaki egy speciális témát akar fotózni, vadat-madarat, sportot vagy távoli objektumokat, ilyesmit, akkor ahhoz elengedhetetlen a megfelelő felszerelés, de ezt leszámítva, vallom, hogy nem a gép, hanem a fotós készíti a képeket. A fotós, ha nem tiszta belülről, akkor a kép sem lesz az.

Képgalériánk:
Nagy Margit, az igazi háttér

Ma, az okostelefonok korában már szinte mindenki lehet fotós?

Ha a technikai oldalát nézzük, akkor igen. Egy mai jobb telefonban olyan lehetőségek vannak, ami régebben egy nagy gépben nem volt meg. Továbbá itt van a távközlés gyorsasága, azaz, hogy egy képet percek alatt el lehet juttatni a készítés helyéről a nagyközönségnek. Kár, hogy ez azt is jelentheti, hogy a fotóriporter, mint szakma kihalásra ítéltetett, mert ugye, ezzel az igénytelenség itt is győzedelmeskedik. Az, hogy hogyan használjuk fel ezeket a lehetőségeket rajtunk múlik. A professzionalizmus vagy, ha úgy tetszik, művészet a fotózás területén is egész embert követel, meg elhivatottságot, megszállottságot, tisztességet, emberszeretetet.

M. Nagy László fotói: 

Fotó: M. Nagy László

Fotó: M. Nagy László

Fotó: M. Nagy László

Fotó: M. Nagy László

Fotó: M. Nagy László

Fotó: M. Nagy László

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS