Romsics Komáromban: a történész az őt ért antiszemita vádakról, Trianon okairól és Kádár jelentőségéről beszélt
Nagy érdeklődés övezte a Kikötő Polgári Szalon első idei rendezvényét. Bödők Gergely történész, a Clio Intézet munkatársa volt egyetemi tanárát, Romsics Ignác Széchenyi-díjas történészt, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagját faggatta pályájáról, nézeteiről január 29-én, a Révben.
A XX. századi magyar történelem neves kutatója 1951 tavaszán Homokmégyen, szegény parasztcsaládban született. Könyvszerető apjának köszönhetően vált irodalombaráttá, s a falu első olyan családjai közé tartoztak, amelyek már rádióval is rendelkeztek.
Hangsúlyozta:
leginkább tehetség és szorgalom kellett ahhoz, hogy első generációs értelmiségivé válhasson.
Előbb a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett tanári diplomát, majd posztgraduális tanulmányokat folytatott és diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának történelem szakán.
Kecskeméti segédlevéltárosból a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézetének tudományos munkatársává vált, aztán a Magyarságkutató Intézethez került, ahol igazgatóhelyettes lett.
Előbb docensként, majd egyetemi tanárként oktatott az ELTE újkori magyar történeti tanszékén. 1993 és 1998 között több megszakítással az Indianai Egyetem (USA) magyar tanszékének vendégtanára volt.
Miután megvédte a történelemtudományok kandidátusi és akadémiai doktori értekezését, s a Történettudományi Bizottság tagja lett, habilitált. 2001-ben az Akadémia levelező tagjává választották. 2010-től az MTA rendes tagja. 1999 és 2002 között Széchenyi professzori ösztöndíjjal kutatott. 2008-ban megvált az ELTÉ-től, jelenleg az egri Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Intézetének főállású oktatója és a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen is tanít. Örömmel vette észre pár egykori tanítványát a komáromi hallgatóság soraiban.
Fő kutatási területe a XX. század magyar politikatörténete, különös tekintettel a két világháború közötti időszakra. Foglalkozott gróf Bethlen István életével és politikájával. Nagy jelentőségű munkája a XX. századi magyar történelmet taglaló monográfiája, amely több kiadást is megélt. 2017-ben jelent meg a teljes magyar történelmet feldolgozó könyve, a Magyarország története. E két utóbbit és a Bethlen-biográfiáját tartja a legjelentősebb köteteinek.
Írás közben nagyon ügyel a közérthető megfogalmazásra és a tényszerű megállapításokra. Bár sok elődjétől igyekezett megtanulni ezt-azt, közben mindig arra törekedett, hogy a saját útját járja.
Legnagyobb szakmai sikerének nem a különféle díjait, hanem egy nemrég kiértékelt reprezentatív kutatás végeredményét tartja, amely szerint az olvasók Lovász László után őt nevezték meg a második legjelentősebb magyar tudósként.
Az olyan kényes kérdésekre is válaszolt, hogy valóban antiszemita-e, mint azt a volt barátja, Gerő András történész állította róla. Elmondta:
igaz, hogy a Magyar Tanácsköztársaság népbiztosairól írt könyvében tényként állította, több mint 60 százalékuk zsidó származású volt, de emiatt nem tartja magát antiszemitának.
Szerinte Gerő e vádjával állt bosszút azért, hogy nem jelölték őt akadémikusnak. Azzal pedig nem kíván foglalkozni, hogy Raffay Ernő történész-politikus marxista-liberális hazaárulónak nevezte őt azért, mert az Erdély elvesztése című könyvében leszögezte: Erdély Magyarország számára már végleg elveszett.
A házigazda kérdésére, hogy nem kíván-e közvetíteni a magyar jobb- és baloldal között, kijelentette: e szerepre sosem vágyott. Nem hiszi ugyanis azt, hogy az egymásnak okozott sérelmek után értelmes párbeszédet lehetne folytatni, pedig égető szükség lenne végre egyazon irányba húzni a közös szekerünket.
Magyarország trianoni szétdaraboltságának négy okaként a következőket említette:
- megváltozott az ország etnikai összetétele, aminek következtében kisebbségbe került a magyar anyanyelvű lakosság, s a nemzetiségek egyre több jogot követeltek,
- egyes szomszédos államok területi követeléseket támasztottak Magyarországgal szemben,
- az I. világháborúban győztes nagyhatalmak számára előnyösebbnek bizonyult a tőlük függő kisebb államok, mint az ellenőrizhetetlen Osztrák-Magyar Monarchia léte,
- a Kárpát-medencében 1918 őszére kaotikus polgárháborús helyzet alakult ki.
Egy további kérdésre, hogy Magyarország számára már Szent István óta miért számít a legmeghatározóbb törekvésnek a Nyugathoz való felzárkózás és a nyugati mintakövetés, így válaszolt:
a magyarság mindig is a keresztény Európához tartozott, latin ábécét használtunk, s a nyugati eszmeáramlatokat éreztük magunkénak.
Bár tisztában van azzal, hogy minden civilizáció fejlődik, hanyatlik és egyszer elpusztul, reméli, hogy az európai nemzetek összefogással megmenthetik civilizációnkat, s az Európai Unió nem jut a Római Birodalom sorsára. Úgy véli, hogy ha kontinensünkön a nemzetállami elgondolás diadalmaskodna, annak elsősorban a bűnbakoknak kikiáltott határon túli magyarok innák meg a levét.
Azt is elárulta, hogy kiket tart a XX. századi magyar történelem legjelentősebb személyiségeinek.
A legjelesebb politikai gondolkodók közül Márai Sándort, Németh Lászlót, Bibó Istvánt és Jászi Oszkárt, a legfontosabb politikusok sorában pedig Tisza Istvánt, Bethlen Istvánt és Kádár Jánost említette.
Az utóbbi említését azzal magyarázta, hogy bár tudatában van az ő utasítására végrehajtott kivégzéseknek és bebörtönzéseknek, ám szerinte az egykori szovjet blokk keretein belül a reálpolitikus Kádár Magyarországon jobb viszonyokat teremtett, mint kollégái a környező országokban élők számára.
A rendezvény végén elhangzott kvízkérdések helyes válaszadóit a szerző köteteivel jutalmazták. A jótékony célra felajánlott belépőből az SJE Tanárképző Kara Történelem Tanszéke egyik tehetséges mesterszakos hallgatójának kutatásaihoz járultak hozzá.
