Mandulaszemű Gombóc Artúrként kebelezi be Kína a Dél-kínai tenger szigeteit
Geopolitikára fogékony olvasóink bizonyára felfigyeltek az utóbbi hónapokban egyre szaporodó kínai-amerikai csörtékre, mind gazdasági, mind hadászati vonalon. Ez utóbbiak gócpontja a Dél-kínai-tenger térsége, s bár hál’ Istennek a konfliktus kölcsönös üzengetésnél egyelőre nem eszkalálódott tovább, egyik fél sem tesz igazán azért, hogy elsimítsák vitás ügyeiket.
A Dél-kínai tenger és a rajta található számos sziget régóta tengerjogi viták tárgya, nem csoda, hogy minden magára valamit is adó délkelet-ázsiai ország képviselteti magát a konfliktusban. Kereskedelmi, halászati, sőt kőolajipari szempontból is fontos régióról van szó. A világ egyik legforgalmasabb hajóútvonala húzódik itt, a tengeren szállított nyersolajmennyiség több mint fele például ezen a térségen halad keresztül, arról nem is beszélve, hogy úgy tűnik, hatalmas kőolaj – és földgázlelőhelyek találhatóak a Dél-kínai tenger alatt fekvő rétegekben. Ha mindez nem lenne önmagában is épp elég, gyorsan tegyük hozzá, hogy a halászatból évente majd’ 22 milliárd dolláros hasznot hozó vizekről van szó. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy Vietnámtól Malajziáig, Indonéziától a Fülöp-szigetekig és Kínától az Egyesült Államokig, így vagy úgy, de mindenki kér egy szeletet a tortából.
A legnagyobb habzsoló természetesen a Kínai Népköztársaság, aki, éppen az általa felszámolt Csang Kaj-sek féle Kínai Köztársaság területi igényeire hivatkozva, majdnem a teljes Dél-kínai tengerre kiterjesztené fennhatóságát, ezzel gyakorlatilag parti vizeikbe szorítva Vietnámot, Malajziát és a Fülöp-szigeteket. Ez a „kilenc pontos vonalnak” (angolul: nine dash line) nevezett demarkációs vonal jelenti Kína „történelmi” igényét a térségre, amelyet, s bár ez legkevésbé sem érdekli a kommunista államot, az ENSZ, Tengerjogi Egyezményére hivatkozva, kategorikusan visszautasított.
Az utóbbi 30-35 évben se szeri, se száma a kisebb-nagyobb csörtéknek. Hol kínai halászok „tévednek” fülöp-szigeteki felségvizekre, hogy aztán a letartóztatás elől a kínai haditengerészet egységei mentsék ki őket, hol meg fülöp-szigeteki lélekvesztőkre lövöldöznek kínai fregattok.
A konfliktus pár évvel ezelőtt lépett egy egészen új szintre, amikor a Kínai Népköztársaság, hogy területi igényeinek nyomatékot szerezzen, nemes egyszerűséggel bebetonozta magát a térségbe. Szó szerint! A Dél-kínai tengeren található Spratly-szigetek számos szigetecskéből, homokzátonyból és atollból álló szigetcsoportjának egy-egy darabjára a régió szinte minden országa igényt tart. A kínai vezetés 2013-ban úgy döntött, felesleges más országokkal fegyveres konfliktusba keveredni néhány négyzetméternyi homokzátonyért, majd megépítik ők maguknak. A gondolatot pedig tett követte, és három év alatt, a nemzetközi tiltakozás ellenére, majd’ 14 km2-nyi területet töltöttek fel vagy bővítettek ki homokkal és betonnal, óriási természeti károkat okozva ezzel. Strandok és szállodák helyett radarhálózat, erődök, leszállópályák és légvédelmi ütegek települtek a homokos partokra, arról nem is beszélve, hogy a frissen „szerzett” területek aztán kiváló alapul szolgáltak az újabb területi igényeknek.
A kínai építkezés ellenére a világ országai továbbra is nemzetközi vizeknek tekintik a Spratly-szigetek környékét. Mind a tengeri szokásjoggal, mind az ENSZ Tengerjogi Egyezményével összhangban az Egyesült Államok, Ausztrália, Japán sőt időnként francia-brit haditengerészet is megjelenik a térségben. Ilyenkor néhány órán keresztül farkasszemet néznek a kínai haditengerészekkel, majd továbbállnak. Ezek a „hajókirándulások” szerencsére egyszer sem végződtek fegyveres összecsapással, de jelzik Pekingnek, az USA és szövetségesei nem tűrik a korlátlan expanziót. Az amerikai jelenlét az Obama-adminisztráció idején lett egyre sűrűbb, majd Donald Trump, annak reményében, hogy Kína cserébe nyomást gyakorol az észak-koreai atomkísérletekre, rövid időre felhagyott ezzel a gyakorlattal.
Az utóbbi hónapokban azonban újra megjelent néhány csillagos-sávos lobogót viselő hajó a térségben, így a Kína elleni gazdasági harc (erről ITT írtunk korábban) mellé mostanában némi katonai erőfitogtatás is társul, amely természetesen Peking részéről sem marad válasz nélkül.
A hét elején Hszi Csin-ping kínai elnök, a Dél-kínai tenger térségében állomásozó csapatoknál tett látogatása során arról beszélt, hogy ideje fokozni a háborús készültséget, és olyan hadsereg felállítását sürgette, amely képes megvívni egy „modern háborút”. Az Egyesült Államok admiralitása nem reagált a kínai elnök fenyegető kijelentéseire, de leszögezte, nem hagynak fel a gyakorlattal, hogy hadihajókat küldjenek a vitatott hovatartozású felségvizekre.
