Indul az uniós medvevadászat?
Múlt héten végre az utolsó lapok is helyükre kerültek, és a brüsszeli kártyaparti leosztása hellyel-közzel világossá vált.
Kevés kivételtől eltekintve eldőlt, ki kapja majd a legfontosabb uniós posztokat. A V4-ek ugyan sikerként könyvelik el az eredményt, mégis, igencsak kemény öt év várhat az európai konzervatívokra.
A német kancellár asszony nyilatkozatait figyelve már hetekkel ezelőtt sejteni lehetett, Jean-Claude Juncker leköszönésével bukik is a Spitzenkandidatok rendszere. Bizonyítékot nyert, hogy a langyosat, a semmilyent nem csak az Úristen, de Brüsszel is kiköpi, s látszott, Manfred Weber nemhogy a Néppárt tagjait, saját országának vezetőit sem képes maga mögé állítani. Komolyan felmerült az a horrorisztikus megoldás is, hogy az EP-választásokon győztes Néppárt átengedné a pozíciót a szocialistáknak, Frans Timmermansot téve meg az Európai Bizottság elnökének.
Az osakai G20 csúcson állítólag meg is volt a megegyezés, Timmermansból EB-, Weberből pedig EP-elnököt csináltak volna.
Szerencsére és legyünk őszinték, némi meglepetésre, a józan észnek csak sikerült felülkerekednie. Végül az Európai Tanács tagjainak egy – legalábbis egyelőre – elfogadhatónak tűnő kompromisszumot sikerült tető alá hoznia. A német védelmi miniszter asszonyt Ursula von der Leyent jelölték a Bizottság első emberének.
Von der Leyent sokan Németország egyik legbefolyásosabb politikusának tartják,
másfél évtizede meghatározó tagja Merkel kormányainak, előbb a családügyi, majd a szociális, végül a védelmi tárca élén. Jelenleg tehát ő a legesélyesebb az Európai Bizottság elnöki posztjára, ehhez azonban még az EU-parlamentnek is lehet egy-két keresetlen szava, korántsem biztos ugyanis, hogy a parlament megszavazza Von der Leyen jelölését.
A német szociáldemokraták már előre jelezték, nagyon nem tetszik nekik az új jelölt, sőt furcsa módon Angela Merkel éppen ezért nem is szavazta meg minisztere és párttársa jelölését, mondván, nem akar szembemenni szociáldemokrata koalíciós partnereivel. A CDU pártelnöke ugyanakkor finoman megfenyítette a szocdemeket. Annegret Kramp-Karrenbauer egy esetleges európai alkotmányos válság rémével riogatott, amennyiben az EP nem szavazná meg az Európai Tanács jelöltjét. Von der Leyen jelölése a német közvéleménynél sem aratott osztatlan sikert, egy friss felmérés szerint a választópolgárok kétharmada nem tartja őt alkalmasnak a feladatra.
Bár személyéről csak valamikor július közepén dönt az EP, a rend kedvéért tekintsük át a többi vezető pozíciót is, a legtöbbnek ugyanis már most megvan a gazdája. Az Európai Tanács elnöki széke például a belga exminiszterelnökhöz, Charles Michelhez került, a kvázi EU-s külügyminiszteri bársonyszékbe a spanyol Josep Borrel ülhet – ő lesz ugyanis az ún. külügyi és biztonságpolitikai főképviselő –, míg az Európai Központi Bank élére Cristine Lagarde-ot nevezték ki, a Nemzetközi Valutaalap elnökét.
Megtartotta alakuló ülését az Európai Parlament is, melynek két és fél évig újra olasz elnöke lesz.
A néppárti Antonio Tajanit a szokásjog szerint egy szociáldemokratának kellett váltani, így gyakorlatilag igazi kihívó nélkül választották meg a szociáldemokrata David Sassolit. Most először fordul elő, hogy két magyar alelnöke is lesz az EP-nek, a tisztséget másodjára is elnyerő fideszes Járóka Lívia és a DK-s Dobrev Klára személyében, akinek a jelölése talán sokkal inkább szólt Orbán Viktornak, semmint a jelölt politikai kvalitásainak.
A magyar miniszterelnök és V4-es társai egyértelmű sikerként kommunikálják a csúcsjelölti rendszer bedöntését. Weberrel és Timmermansszal igazán a magyaroknak és a lengyeleknek gyűlt meg a baja az utóbbi években, de mind a szlovákok, mind a csehek kellemes meglepetést okozva tettek tanúbizonyságot a visegrádi együttműködés létjogosultságáról.
Orbán európai megítélésével kapcsolatban régóta nagy kínban van az ellenzéki sajtó.
Évek óta nem tudják eldönteni, hogy Orbán az Unió első számú közellensége, akivel az EU vezetőinek le kell számolnia, vagy pedig egy jelentéktelen, még csak a tornasorba sem meghívott figura. A Bizottság jelöltjének megválasztása körül kialakult szituáció gyönyörűen példázza, mekkora marhaság mindkét hozzáállás. Hiába próbálták a magyar kormány soha meg nem valósuló vágyálmaként beállítani, az utóbbi hetek alapján nagyon úgy tűnik, Európában igenis komoly súlya van a visegrádi együttműködésnek. Merkel ugyanis részben éppen a visegrádiak erélyes tiltakozása miatt állt el Timmermans jelölésétől, Manfred Weber pedig a bukása után azt nyilatkozta, két személynek köszönheti, hogy lecsúszott a pozícióról: Emmanuel Macronnak és Orbán Viktornak.
Ugyanakkor óriási hiba lenne most hátradőlni, és azt gondolni, a kormányrúd jó kezekbe került.
Ursula von der Leyen ugyanis sok tekintetben talán még vonalasabb nézeteket képvisel, mint Weber, vagy urambocsá’ Frans Timmermans. Az elnökjelölt egyértelműen kiáll a melegházasság intézménye mellett, támogatja a menekültek befogadását, s elkötelezett támogatója egy föderatív Európának, amelyet, egy pár évvel ezelőtti nyilatkozatát idézve, „nem ejtenek csapdába a nemzeti érdekek”. Többször élesen bírálta Budapest menekültpolitikáját, néhány éve pedig azzal okozott kisebb diplomáciai botrányt, hogy egy tévéshow-ban megdicsérte a lengyel kormány ellen tüntető „bátor fiatalokat”. Ráadásul Donald Tusk, az Európai Tanács leköszönő elnöke pár napja úgy nyilatkozott egy lengyel rádiónak, felesleges örülni Timmermans távozásának, jó eséllyel simán megtarthatja a Bizottság alelnöki posztját, tehát „finoman szólva is túlzó, hogy legyőzték volna”.
Végül egyértelművé kell tennünk, hogy bár sikeres volt a visegrádi négyek érdekérvényesítése, és elkerültük a legalkalmatlanabb EB-elnökjelöltek megválasztását, megpihenni a megszerzett babérokon fatális hiba lenne.
A medve még korántsem bújt ki a bundájából.
Az írás megjelent a Magyar7 2019/28. számában.
