Géntérképet mindenkinek II. – DNS-ben a politika
Legutóbb éppen csak érintettük a tesztekkel kapcsolatos adatvédelmi problémákat, amelyek legalább törvényekkel, előírásokkal szabályozható kérdések, a DNS-tesztek egyéni és csoportos identitásunkra gyakorolt hatásáról viszont még nem beszéltünk.
Mielőtt erre rátérnénk, elöljáróban érdemes röviden áttekinteni azt is, hogyan tudott ennyire felfutni ez a korábban marginális piac. Az első és legfontosabb dolog természetesen az ár. A tíz-tizenkét évvel ezelőtt még 1000 dolláros tesztek ma már tizedannyiba kerülnek, köszönhetően egyrészt a tudományos-technológiai fejlődésnek, másrészt annak, hogy a gyógyszeripari óriások rendre leszerződtek a teszteket forgalmazó cégekkel.
Támogatásukért cserébe hozzáférnek egy csomó, gyógyszerkutatási szempontból igencsak releváns adathoz, amelyeket a DNS-tesztek vásárlói osztanak meg magukról. Ezeket ugyan nem kötelező kitölteni, de a vásárláskor arcunkba tolt kérdőívek, amelyek mondjuk a családunkban előforduló krónikus betegségekre kíváncsiak, a gyógyszercégek számára tele vannak pénzre váltható információkkal.
A reklámkampányokba belevert tízmillióknak is megvolt a maguk haszna. Nagyon tudatos marketingstratégiát követve a cégek szinte már sikkessé tették a házi DNS-teszteket, rokonkereső tévéműsorokat szponzoráltak, hirdettek a Super Bowl idején, vagy összeálltak más nagy cégekkel. A 200 millió aktív felhasználóval rendelkező Spotify zeneportál például a DNS-teszt eredményének megfelelő etnikumú zenéket ajánlgatott a szolgáltatás igénybevevőinek.
Kevesen gondolták volna, hogy az Egyesült Államok etnikai, vallási, kulturális meg még vagy ezerféle lövészárokkal szabdalt politikai csataterén egyesek új csodafegyverként alkalmazzák majd a DNS-en alapuló családfakutatást.
Pedig egyetlen fülpiszkálóval vett kis nyálminta elég volt ahhoz, hogy belekavarjon a demokraták éppen zajló előválasztási kampányába.
Kisebbségnek lenni ma sehol nem olyan jó biznisz, mint éppen az USA-ban. És itt a bizniszen van a hangsúly, mert bár a Mély-Dél elmaradott falvaiban néhol még mindig hétköznapi dolog a rasszizmus, a nagypolitikában igencsak jól jön, ha az ember talál magának néhány kisebbségi felmenőt. Az idők szavát Elizabeth Warren demokrata szenátor is jól érti, vagy legalábbis azt hitte, hogy érti, hiszen amikor a 2012-es szenátusi helyekért vívott kampányban republikánus ellenfele azzal vádolta meg, hogy hazudik indián származásáról, büszkén beleállt a témába, és kijelentette, ősei között bizony cseroki indiánok is akadnak.
Warrent persze sokan azzal vádolták, pusztán politikai haszonlesésből emlegeti állandóan indián örökségét, sőt felmerült, hogy korábban, egyetemi alkalmazottként visszaélt a kisebbségeknek járó pozitív diszkriminációval. A Közép-Európából banálisnak tűnő vita Trump megválasztásával lobbant fel újra, az elnök többször is a képmutató, demokrata politizálás egyik állatorvosi lovaként emlegette a - szerinte - magát indiánnak hazudó massachusetts-i szenátort. Ráadásul, amióta Warren tavaly bejelentette, hogy 2020-ban megméretné magát a demokrata előválasztásokon, Trump csak mégjobban rákapcsolt.
Ez vezetett oda, hogy tavaly októberben a szenátor asszony megelégelve a folytonos támadásokat, elvégzett magán egy otthoni DNS-tesztet. Az eredmény: Warren talán még sem hazudott, hiszen DNS-e 5-6%-os egyezést mutat bizonyos indián törzsek tipikus génkombinációival, azaz nagy valószínűséggel felmenői között lehettek őslakosok, valahol a 6. és 10. generációban (ezt a távolságot némileg kontextusba helyezi, ha fejben megpróbáljuk felidézni a tizenhat közül bármelyik szépapánk nevét). Ha itt véget ért volna az ügy, talán nem is lenne érdemes beszélnünk róla. Az Egyesült Államokban azonban nemzeti sport a felháborodás. Warrent nem csak a republikánus sajtó, hanem a demokraták egy része, sőt indián polgárjogi képviselők is kikezdték, mondván, túl messzire ment azzal, hogy származását egy ilyen DNS-teszttel akarta bizonyítani, és a gének szintjére „süllyesztette le” egy népcsoport identitását, megsértve ezzel az amerikai őslakosságot. Nincs ebben tulajdonképpen semmi meglepő egy olyan országban, ahol „kultúra-kisajátításnak” tartják, ha egy fehér tollas indián fejdíszt visel Halloweenkor.
A Földön élő mintegy 7,6 milliárd ember DNS-e mindössze fél százalékban tér el egymástól, azonban mindegyikben találhatóak olyan hosszabb-rövidebb szakaszok, akár több százezer, amelyek nagyon változatosak, ráadásul egy-egy ilyen különbség jó eséllyel egy adott etnikumra jellemző. A származást vizsgáló DNS-tesztek során ezeket a már ismert szakaszokat hasonlítják össze korábbi referenciákkal. Az alanyok teljes génkészletét csak nagyon ritkán térképezik fel, az még napjainkban is túlságosan költséges eljárás.
Warren esete egyébként több érdekes kérdést felvet. Ha rutinszerűen megállapítható lesz a genetikai származás, akkor ellenőrizhető lesz a jogosultság is az etnikai kisebbségeknek fenntartott, adófizetők pénzéből finanszírozott pozitív diszkriminációra? DNS-tesztekkel fogjuk majd vizsgálni a kedvezményeket igénylők származását, és egy bizonyos határérték alatt kizárjuk őket a rendszerből? Az etnikai kisebbségeknek fenntartott egyetemi helyekre vagy állásokra kötelezővé tesszük a DNS-tesztet? Tucatnyi hasonló, elsőre banálisnak tűnő kérdést lehetne még megfogalmazni, és könnyen lehet, hogy hamarosan meg is kell válaszolnunk ezeket. Ez viszont nem lesz egyszerű. Nagyon nem.
Mihez kezdünk például azzal a ténnyel, egyáltalán nem biztos, hogy a leszármazottainknak az idők végezetéig adunk át géneket? Nyolcadízigleni utódunk például 13% eséllyel egyáltalán nem kap a mi génjeinkből, a tizedik generációban ez már 50%. Óriási ellentmondás húzódik tehát a származás és a genetikai között, amelyről eddig nem vagy csak alig beszéltek. A mindenki számára hozzáférhető, örökítőanyagon alapuló leszármazás vizsgálatok alig pár év alatt korábban nem látott jogi és persze morális kérdések sokaságát vetették fel. A leglényegesebbről pedig még nem is beszéltünk.
Akár egyéni, akár nemzeti szinten hogyan hat majd kulturális identitásunkra a tény, hogy a genetikai identitást egy hetveneurós teszt segítségével simán definiálni tudjuk? A Warren-botrány miatt korábban fellángolt kultúrharcból már most látszik, nem lesz könnyű megválaszolni ezt a kérdést.
