Minek nevezzelek…?
Amit a magyar nyelv teljes természetességgel „magyarnak” nevez, azt a mai szlovák nyelvben két külön szóval jelölik, tudatosan elkülönített jelentéssel. Az egyik szó a magyar nyelvből csak a 19. század első felében átvett „Maďar”, amely a magyarok önmegnevezése, a másik pedig az „Uhor”, amely a szláv nyelvekben hagyományos megnevezése a magyaroknak.
A 19. századi szlovák nemzetiségi mozgalmárok hátrányként élték meg, hogy annak az etnikumnak és nyelvnek, amellyel szemben és amelytől elkülönülten kívántak egy saját nyelvi-etnikai alapokon nyugvó nemzeti öntudatot megteremteni, a megnevezése a saját nyelvükben is azonos az ország nevével (Uhor, uhorský jazyk, Uhorsko).
A problémát úgy hidalták át, hogy míg az országra és az állammal kapcsolatos fogalmakra továbbra is a hagyományos szláv „Uhor” megnevezést használták, az etnikumhoz és nyelvhez kapcsolódó fogalmakra már a magyarból átvett „Maďar“ szó használatát vezették be. Természetesen nem ment ez teljesen zökkenőmentesen, hiszen évezredes nyelvhasználatot kódoltak át pár évtized alatt. Ezért valószínűleg a szokás erejénél fogva Štúr némely írásában is a „maďarský jazyk“ helyett még „uherský jazyk“ szerepel.
Az ország névadó etnikumának találtak egy új nevet a saját nyelvükben, az ország nevét ezzel etnikai–nyelvi alapjaitól elválasztva, fogalmilag kedvezőbb helyzetet tudtak kialakítani Magyarországon belül a szlovák „nemzet” számára. Ez a konstrukció Magyarország területének első világháborút követő felosztásával, és a megmaradt Magyarország etnikailag relatíve homogénné válásával értelemszerűen kínálta az immár szomszédos ország átnevezését a szlovák nyelvben „Maďarsko“-ra.
Az új csehszlovák állam vezetői azért nem bízták a véletlenre ennek a köznyelvben történő alkalmazását: külön rendelet született arról, hogy az „Uhorsko” kifejezés helyett – amely immár csak történelmi fogalomként alkalmazható – a jövőben már a „Maďarsko“-t kell használni, bár még Masaryk elnök is néha tévedésből „Uhersko”-nak hívta a trianoni Magyarországot.
A szlovák nyelvben ez a megnevezésbeli kettősség olyannyira állandósult, hogy mára már a szlovákok a magyar fél részéről elkövetett sértésnek értékelik, amiért ezt a megkülönböztetést a magyar nyelv nem alkalmazza. Erre a kettőségre a szlovák fejekben egy logikusan összeálló „párhuzamos valóság” épült fel, amely szerint az 1918 előtti és utáni Magyarország között folytonosság nem is létezik és a magyarok csak kisajátítják „Uhorsko” történelmét, ahogy 1918 előtt magával „Uhorsko”-val is tették. Ebből kiindulva a trianoni békeszerződésben Magyarország nem is vesztett el területeket, mivel „Maďarsko” csak Csehszlovákiával egy időben jött létre, és Magyarország 1918–19-ben nem a saját területi integritását védte, hanem „megtámadta” Szlovákiát. 1938-ban Magyarország nem visszakapott, hanem elcsatolt területeket, mivel azok korábban sosem tartoztak hozzá. 1918 előtt a mai Szlovákia területéről származó kulturális értékek Szlovákiát illetik meg, mivel azokhoz Magyarországnak semmi köze, hiszen sosem feküdtek a területén. A sort elég sokáig lehetne folytatni.
Az elmúlt száz évben egyébként nemcsak a jelenben és a jövőre vonatkozóan tartotta fontosnak a (cseh)szlovák elit az ország „magyartalanítását”, hanem visszamenő hatállyal a múlt magyartalanítására is nagy hangsúlyt fektettek. Jól mutatja ezt a törekvést a történelmi személyiségek neveinek kötelezővé tett átírása a mai szlovák helyesírás szabályainak megfelelő alakra.
Ennek a szlovák „látásmódnak” az ismerete segíthet abban, hogy megértsük a magyarokhoz és a közös történelemhez való szlovák viszonyulást.
Hozzászólások