Minden magyar felelős minden magyarért
Csóti Györgyöt politikusként, diplomataként ismerhette meg a közvélemény. Jelenleg a Budapesten működő Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója. Az intézet igazgatóját a Martosi Szabadegyetem pódiumbeszélgetését követően kérdeztük.
Elsőként arra kérnénk, mutassa be az ön által vezetett intézet működését az olvasóknak.
A Kisebbségi Jogvédő Intézetet az a felismerés hívta életre, hogy az elcsatolt területeken minden évtizedben több százezerrel csökken a magyar közösségek létszáma. Mindaddig, amíg nem sikerül kiharcolni a területi autonómiát, ami az egyedüli garancia a magyarként való megmaradásra a szülőföldön, haladéktalanul szükséges a megélhetés biztosítása és a jogbiztonság megteremtése közösségeink számára. Az a cél, hogy a magyar emberek emelt fővel járhassanak a szülőföldjükön, magyar származásuk miatt ne érhesse őket semmilyen jogsérelem. Az intézetünk azoknak a személyeknek vagy csoportoknak nyújt támogatást vagy jogi segítséget, akik vélhetően magyar származásuk miatt szenvedtek el jogsérelmet. Ügyvédi hálózatot tartunk fenn, amellyel a jogi segítséget térítésmenetesen biztosítjuk, s ezen túlmenően is minden támogatást megadunk. Az intézet állandó jogsegély‑szolgálati helyeket működtet, ahol tanácsot, jogvédelmet kaphat az érdeklődő. Képzéseket indítunk külhoni fiatal jogászoknak, joghallgatóknak, illetve konferenciákat szervezünk. Az idén külön konferencián foglalkoztunk a Beneš‑dekrétumokkal, a Kárpátalján élő magyarság jogsérelmeivel, illetve az erdélyi kárpótlási folyamatokkal. A tevékenységünket már több mint öt éve, 2012 óta végezzük.
Közel egy évszázada élnek kisebbségi léthelyzetben magyar nemzetrészek szerte a Kárpát‑medencében. Hogyan látja jelenleg az egyes nemzetrészek helyzetét, jövőjét?
Általánosan elmondható, hogy az intézetünknek ott van a legtöbb munkája, ahol a magyarság tömbben él és nem szórványosodik. A tömbben élők jóval érzékenyebbek az őket ért jogsérelmekre, a szórványban sajnos az asszimilációs folyamatok sokkal inkább veszélyeztetik a magyarság identitását. Ami a magyar közösségeket illeti: Őrvidéken jelenleg 8–10 ezernyi magyar él, jólétben, jogbiztonságban. Ugyanakkor az osztrákokról is elmondható, hogy kettős mércét alkalmaznak, hiszen küzdöttek Dél‑Tirol autonómiájáért, viszont az otthoni nemzetiségeknek nem biztosítják a kollektív jogokat. Horvátországban és Szlovéniában államalkotó nemzetként tartják számon a tízezres nagyságrendű magyarságot, a képviselet megoldott a parlamentben, ezzel együtt az itt élő magyar közösségek vészesen megfogyatkoztak. Szerbiában, a Vajdaságban legalább már a közbeszéd témája lehet az autonómia, a csírái már el vannak vetve, a kulturális autonómia tulajdonképpen működik. Ez csak azért lehetséges, mert Szerbia tudatosította, hogy útja az Európai Unióba Magyarországon keresztül vezet, illetve az autonómiának a jugoszláv időkből voltak hagyományai. A maradék három országban már több a gond, de esetükben elmondható, hogy minél nagyobb létszámú az ott élő magyarság, minél többen élnek tömbben, annál biztosabb a jövőjük. Erdélyben a milliós tömeg segíti a jogvédelmet. Kárpátalján a magyarok végre egyesítették politikai képviseletüket, és egységesen tudnak fellépni jogaik érvényesítéséért a többségi nemzettel szemben. Természetesen nem feledhetjük, hogy jelenleg éppen a kárpátaljai magyarokat éri a legtöbb jogsérelem a Kárpát‑medencei nemzetrészek közül.
Korábban többször is elmondta már, hogy a történelmi traumák a határon túli magyarok közül leginkább a felvidéki nemzetrész esetében érzékelhetőek. Mi lehet ennek az oka, hiszen súlyos sérelmek érték a délvidéki és az erdélyi magyarokat is?
Valóban, úgy érzékelem, hogy a Felvidéken él a legmegfélemlítettebb magyar közösség. Ennek magyarázata elsősorban a Beneš‑dekrétumokban kereshető. Ismertek Beneš törekvései a színtiszta szláv állam létrehozására, akárcsak Moszkva nagyhatalmi támogatása a kitelepítések esetében. Sokak emlékezetében él a történelmi trauma, hogy az elnöki rendeletek kollektív bűnösséggel sújtották a magyarságot, őket okolva a köztársaság 1938–39‑es felbomlásáért. Talán ezzel is magyarázható, hogy a Felvidéken az autonómia csupán a szívekben és a vágyakban él. Nem mernek beszélni róla, sem a politikusok, sem az egyszerű emberek. Ráadásul a szlovákság számára az autonómiatörekvés – saját történelmi példáikból kiindulva – az elszakadás előkészítését, az önálló államiságért folytatott harcot jelenti. Éppen ezért szerencsésebb volna, ha az autonómia fogalma helyett az önrendelkezés kifejezést használnánk a felvidéki közbeszédben, ami egyszersmind többet is jelent, mint az autonómia.
Sokan reméltük, hittük, hogy a rendszerváltozás és az európai integráció megnyugtatóan rendezi a mai országhatárokon kívül rekedt magyarok helyzetét. Ön is úgy érzékeli, hogy sok szempontból csalódnunk kellett?
Az uniós csatlakozás valóban nem hozta magával a remélt pozitív változásokat. Sőt az Európai Unió sok esetben egyenesen gátolta a magyar nemzetrészek autonómiatörekvéseit, mivel több tagállam félti az integritását az elszakadni kívánó hazai kisebbségei miatt. Elég, ha Spanyolországra, a katalán példára gondolunk, de említhetném a skót függetlenségi törekvéseket is, amelyeknek a Brexit új lendületet adhat. Ehhez az állásponthoz csatlakozik Románia és Szlovákia a magyar kisebbséggel szembeni félelme miatt. Sajnos, belátható időn belül valószínűleg nem valósítható meg a területi autonómia a szomszédos országokban, ezért a jövőben is szükség lesz arra a tűzoltó munkára, amit intézetünk is végez.
A kilátások tehát nem túl kedvezőek a magyar nemzetrészek autonómiatörekvéseit illetően. Mégis, milyen lehetőségeket lát arra, hogy a kisebbségben élő magyar közösségek a jövőben is fennmaradjanak?
A legnagyobb problémát abban látom, hogy a magyar közösségek passzívvá, visszahúzódóvá váltak az elmúlt évtizedekben. Sajnos, ez ugyanúgy igaz az országhatárokon kívül, mint belül. Mindenkinek tudatosítania kellene, hogy minden magyar felelős minden magyarért. A magyar nemzetpolitikára nagy feladat hárul, hiszen egységes stratégiát kellene kidolgozni az egész Kárpát‑medencére, és azután azt módosítani az egyes nemzetrészek igényei szerint. Úgy vélem, a jelenlegi magyar kormány jó úton jár, hogy ezt megvalósítsa, hiszen az Antall József által megálmodott visegrádi együttműködés révén érdekazonosságot tudott teremteni a magyarság és a szomszédos nemzetek között. Mindez jó kiindulópontot jelenthet a kisebbségben élő magyarok helyzetének megnyugtató rendezésére.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2018/14. számában.)
