Milyen a jó tanár?
Az iskola a család után a második legfontosabb szocializációs hely a gyerekek életében. Sokszor nem is tudatosítjuk, hogy egy tanár szerepe mennyire fontos lehet egy diák számára. Számos történetről hallottunk már, amikor éppen a tanár személye miatt kedveltek meg a gyerekek egy „undok” tantárgyat, máskor pedig éppen fordítva: egy kedvelt tárgy válik „mumussá” a pedagógus személyisége miatt.
A felmérések alapján a diákok szemében az a jó tanár, akinek tanórái élvezetesek és érdekesek, magas színvonalú a szaktárgyi tudása, tud fegyelmet tartani az osztályba, és igazságosan értékeli a diákokat. A gyerekek számára ugyancsak fontos követelmény, hogy bármikor tudjanak az adott tanárhoz fordulni tanulmányi problémáikkal. A tanári pályán emellett elengedhetetlen a kellő türelem és a gyerek-centrikusság, és hogy a pedagógus higgyen a diákjaiban: ne csak azokat buzdítsa, akik amúgy is jók a tantárgyából, de pozitívan tudja motiválni a kevésbé érdeklődőket is.
A pedagógus amolyan tolmácsként működik, feladata az adott tanagyagot minél érthetőbbé tenni a diákok számára. Az utóbbi években tapasztalható, hogy a hagyományos „lámpás” (tudásátadó) tanár prototípusa letűnőben van. Régen egy tanári végzettség már önmagában is tekintélyt, presztízst sugallt, és nagy megbecsüléssel járt. A bekövetkezett társadalmi és kulturális változások következményeként viszont ma már nem a tanár a tudás egyetlen birtokosa. A mai technicizált és „minden egy kattintásra elérhető” világunkban több más forrásból is hozzájuthatnak a diákok az információkhoz, így a tanárnak a tekintélyt a diákok körében el kell nyernie, és folyamatosan kell felépítenie.
A mai tanároknak sok esetben problémát okoz, hogy felkeltsék a gyerekek figyelmét tantárgyuk iránt. A nagyon csekély rendelkezésükre álló eszköztárral ugyanis nem vehetik fel a versenyt a diákok által megszokott ingergazdag, intenzív és információcsomagokkal rendelkező látványvilággal szemben. Átlagosan felszerelt iskoláinkban sok esetben nem állnak rendelkezésre azok az eszközök, melyekkel a tanórák élvezetesebbé tehetők, és az iskolák sok esetben nem tudják biztosítani a pedagógusok folyamatos képzését sem. Az egyes osztályokra jellemző, hogy több diák is individuális oktatást igényelne, de ezt a sok plusz feladatot a tanár egy személyben nem tudja megoldani.
Ugyanakkor a mai tanárok egyik fontos plusz feladata, hogy folyamatosan képezniük kell magukat, és lépést kell tartaniuk a diákokkal olyan területeken is, amelyek a fiatalok számára már rég ismertek és mindennapjaik természetes részei (pl. informatikai ismeretek), a tanárok számára viszont egy teljesen új kihívást jelentenek.
Manapság sokszor az sem világos, hogy a régi, szigorú tanítási módszer hoz jobb eredményeket, amikor a gyerekek rendre és fegyelemre voltak oktatva, vagy e téren radikális változásokra lenne szükség. Kutatások kimutatták, hogy a túlságosan autokratikus tanár éppen ellentétes eredményeket ér el a gyerekeknél, hosszú távon pedig az ilyen tanítási stílus mindenképpen káros. Viszont a nagyon engedékeny tanár, aki szabadjára engedi a diákokat, vagy aki túlságosan meg akar nekik felelni, ugyancsak kudarca van ítélve.
Külön csoportot képeznek a hátrányos anyagi vagy családi helyzetből érkező tanulók, akikkel a tanároknak külön foglalkozniuk kell. Ezek a gyerekek ugyanis sok esetben kizárólag tanáraiktól várhatnak segítséget. Sok intézményben nincs kapacitás az ő ügyeikkel külön foglalkozni (tanulási nehézségek, felzárkózás, lemaradások bepótolása stb.), pedig nagyon fontos lenne a különböző segítő, támogató szakemberek jelenléte (iskolapszichológus, szociális munkás stb.) az iskolákban.
Aki megnézte a „Mindenki” című Oscar-díjas magyar rövidfilmet, láthatta, milyennek nem szabad lennie egy tanárnak. A történet rávilágít egy hibásnak bizonyuló pedagógiai módszerre, amit kizárólag a sikert szem előtt tartó tanárnő alkalmaz egy gyerekekből álló iskolai énekkarban. A kórusvezető (Erika néni) sajátos módszerrel éri el, hogy ne csússzanak hamis hangok az előadásokba: a nem egészen tisztán éneklő gyerekeket négyszemközt megkéri, hogy ne énekeljenek, hanem csak tátogjanak az előadás alatt.
A szakirodalom általánosságban négyféle tanártípust különböztet meg. Az első típus az ideális tanárt írja le, aki érdekesen tudja előadni a tananyagot, és őszinte kapcsolatot alakít ki a tanulókkal. Nevelési eszköze a dicséret, alkalmazkodik a gyerekek aktuális állapotához (tekintettel van rájuk, ha fáradtak vagy rosszkedvűek).
A második tanártípus ellenben önmagát helyezi előtérbe, a tanulókkal pedig nem igen törődik. A pedagógiai munka számára csak egy kellemetlen kötelesség és teher, nem pedig hivatás, ez pedig abban is megnyilvánul, hogy tantárgyát nem tudja megfelelően oktatni. Nem tud és nem is akar a diákokkal jó kapcsolatot ápolni. Szokása beskatulyázni a diákokat rossz és jó tanulókra (aki nem tudja a tantárgyát, arra nem pazarol időt).
A harmadik az egoista autokrata tanár, aki általában nem örvend nagy népszerűségnek a diákok körében. Hangulatember, és ezzel akadályozza a kiegyensúlyozott tanár-diák kapcsolat kialakulását. Jellemző rá, hogy uralkodni szeretne diákjai felett, és ily módon tekintélyt szerezni náluk. Az utolsó kategóriába tartoznak a pedagógiai pályára teljesen alkalmatlan tanárok, ami a szaktantárgyi hozzá nem értésben, a nevelésre való képtelenségben, és a kollegialitás hiányában nyilvánul meg. Az elmúlt évtizedekben a nagy diplomahajszolás következtében, számos olyan személy szerzett tanári képesítést tájainkon, akikből hiányzik az elhivatottság és a „pedagógiai véna”.
Rácz Noémi, a kassai képzőművészeti középiskola (ŠUV) tanára Szlovákia legjobb tanára verseny idei közönségdíjasa lett. Arra a kérdésre, hogy mi a jó tanár titka, a következőket válaszolta a SME napilapnak: „Jómagam is szeretet tanulni, és szeretek tanítani is. Ha egy tanár tele van lelkesedéssel, könnyebben motiválja a diákokat is.”
A diákoknak igyekszik megmagyarázni, hogy ne az eredményekre koncentráljanak, sem arra, hogy összehasonlítgassák magukat másokkal. Ellenben élvezzék ki a tanulás és az alkotás folyamatát. Rácz Noémi szerint a diákok kudarcai mögött néha az áll, hogy nagyon magas követelményeket támasztanak maguk felé – azonnal és rögtön tökéletesekké akarnak válni.
Tanárként azt is megtudja érteni, ha valakinek épp rossz napja van: „Ha egy előadáson ülök, és lehet az épp olyan előadás, amelynek témája tényleg érdekel, mégis egy idő után már nem tudok teljesen odafigyelni rá, és befogadni az új információkat. Diákjaink néha nyolc-kilenc órát is az iskolában töltenek, és elvárjuk tőlük az egész napos maximális teljesítményt.”
A kassai képzőművészeti középiskola tanára lehetőségeket teremt diákjainak arra, hogy nyilvánosan is bemutathassák eredményeiket, például a közösségi oldalakon megjelentetett nyilvános portfóliók, kiállítások és kisebb iskolai versenyek formájában. Véleménye szerint a fiataloknak azt kell látniuk, hogy annak a területnek, ami tanulnak, értelme van és érvényesíthető a való életben. Ugyanakkor fontos, hogy a diákok érezzék, a tanár őszintén érdeklődik irántuk, hisz a képességeikben, és a döntéshozataloknál elég szabadságot ad nekik.
