2022. február 19., 12:08

Megosztók és megosztottak (II.)

A magyarországi parlamenti választások közeledtével egyre inkább az anyaországi liberális, balos média figyelmének látószögébe kerül minden téma, ami a határon túli támogatásokat érinti. Ám miközben a Felvidékre juttatott „mi adóforintjainkkal” dobálóznak, hergelve a közvéleményt, hogy a Fidesz-kormány számolatlanul szórja a pénzt a „hűbéreseinek”, a szlovákiai KKA-s kultúratámogatás szerintük teljesen rendben való, ahol szó sincs klientelizmusról.

könyv
Fotó: unsplash.com
Illusztrációs felvétel

A nemrég a Magyar Narancsban és a Népszavában megjelent cikkeknek nem is ez a céljuk, sokkal inkább az Orbán-kormány „határokon átnyúló csápjairól” értekezni. Míg a Magyar Narancs cikke legalább megpróbált korrekt képet nyújtani a felvidéki helyzetről, a Népszava, múltjához hűen ezt meg sem kísérelte, hiszen a „határokon átnyúló csápok” jegyében akinek a Fidesz juttat támogatást, „attól el is vár valamit”.

Tulajdonképpen igen: az iskola- és óvodafelújításokkal és -építésekkel azt reméli, hogy kevesebb magyar nebuló morzsolódik le az asszimilációban, a templomok felújítása igyekszik megtartani a magyar hívek közösségét és rendbe tenni a romló állagú épített örökséget, amivel a szlovák állam nem törődik. A felvidéki vállalkozók támogatásával azokat a kis- és középvállalkozásokat igyekszik segíteni, akik a szlovák állam mostohagyerekei.

A kultúra és a sajtó támogatásának esetében hasonló a cél: szűnjön meg a féloldalas tájékoztatás dominanciája, s a kultúra jusson el az olvasók minél szélesebb rétegeihez. Lehet ezt megosztásnak is nevezni, de hívjuk inkább közösségépítésnek.
Nem érted haragszom, ellened

„Így jöhetett létre az az abszurd helyzet is, hogy miközben a Magyar7 vagy az Előretolt Helyőrség nem szűkölködik, addig a legnagyobb példányszámú szlovákiai magyar napilap, az (…) Új Szó, vagy a (…) Vasárnap hetilap tíz éve nem részesült magyar kormányzati támogatásban.” – írja a Népszava a bombasztikus című cikkében (Határokon átnyúló csápok: akinek jut pénz, attól a Fidesz is elvár valamit). Elvárás? Mindössze arról van szó, hogy a hosszúra nyúlt liberális dominancia ne maradjon örök időkre egyeduralkodó, és a felvidéki magyarok a nemzeti értékrend alapján is tájékozódhassanak. Valóban nem nagy kérés.

A helyzet abszurditása persze nem ebben rejlik. Az Előretolt Helyőrség – mint azt említettük – a felvidéki magyar irodalom támogatására jött létre, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az olvasók minél szélesebb rétegéhez jussanak el az irodalmi alkotások. Tehát nem valaki(k) ellen, hanem ellenkezőleg: mindenki érdekében hozták létre.

A liberális holdudvarnak ez derogált, és azonnal szorongani kezdett: előfordulhat, hogy kiderül, a szűk körön, az egymásnak, egymásról szóló kritikákon és a belterjes, az olvasók számára élvezhetetlen műveken kívül is van élet.

Ezért a sértődött kivonulást választotta, és válogatatlan sértésekkel vádolta az irodalmi melléklet kiadóját, elutasítva a magyarországi segítséget.

könyv
Fotó:  unsplash.com
Az oligarchák szűkölködői

Kissé egyértelműbb az Új Szó és a Vasárnap esete. Az egyetlen (konkurencia nélkül logikus, hogy a legnagyobb példányszámú) napilap és ugyanannak a kiadónak a hetilapja, a Vasárnap tulajdonképpen 2018-ig uralta a felvidéki médiapiacot. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy az anyagiakban ugyancsak nem szűkölködő kiadójuk, a Duel-Press (2020-as forgalma meghaladta a 3,4 millió eurót) tulajdonosi érdekeit kiszolgáló napi- és hetilap (miközben a szlovákiai magyarok lapjának tartja magát) nyíltan a megosztó, a vegyes tudatú önfeladást szolgáló Most–Híd szócsöve lett, értékrendje finoman szólva sem volt kompatibilis a felvidéki magyarság érdekeivel. Éppen az általuk képviselt féloldalas tájékoztatással szemben alakult meg a Magyar7 hetilap és a ma7 portál.

A liberális hegemónia elvesztése természetesen érzékenyen érinti őket, ezért eresztenek meg időnként egy-egy „feltáró” cikket (nem titkolva a magyarországi liberális rokonságot – lásd a Telexszel közösen végzett legutóbbi „kutatásaikat”).

Ezek után kissé furcsa számonkérni, hogy őket miért nem támogatta a magyar kormány tíz éven keresztül. Panaszra amúgy nekik sem igen lehetett okuk, hiszen a Kisebbségi Kulturális Alap „szigorúan elfogulatlan” döntnökei évente juttattak egy kis aprót (százharminc–száznegyvenezer eurót évente) a kiadónak, amely nem szorult rá a támogatásra, hiszen saját bevallása szerint az olvasók kegyeiből élt. A pandémiára hivatkozva napjainkban is az olvasók támogatásáért kuncsorog.

Kinek a pap, kinek a papné

A Magyar Narancs összeállításában külön szócikk foglalkozik az ún. sikerszerzőkkel. Grendel Lajos, Tőzsér Árpád teljesítménye természetesen megkérdőjelezhetetlen, de a cikkíró (pontosabban forrása, Németh Zoltán) csőlátására jellemző, hogy a középnemzedék költői közül Hizsnyai Zoltán mellett említésre méltatlannak tartja például Soóky Lászlót vagy mondjuk Bettes Istvánt. Előbbi kiváló monodrámákat írt korai halála előtt, Bettes pedig annak a „garabonciás” vonalnak a képviselője, amelynek Zs. Nagy Lajos teremtett iskolát a Felvidéken.

Hogy kik a felvidéki sikeres szerzők, lehetne vitatni. Talán azok az egykötetes írók, akiket Németh etalonnak tart? Az is kérdéses, mit jelent a szakmai siker, ha azt egy szűk kör láttamozza, s amelynek ítélete szerintük megfellebbezhetetlen. Ez annak a gyakorlatnak a felvidéki folytatása, amely Herczeg Ferencet a mai napig lektűrírónak tartja, és a nyugatosok mellett rálegyint például Szabó Dezsőre, Thormay Cécile-re, Reményik Sándorra. Vagy éppen Nagy László, Csoóri Sándor zsenijét szeretné kisebbíteni.

Az Előretolt Helyőrség indulása talán éppen azért csípte a szemét néhány avantgárd ítésznek, mert megrendülni vélte azt az egyeduralmat, amelyet oly sikeresen kiépített magának. A Magyar Narancs cikkében is a „pártatlanság” szerepkörében tetszelgő KKA „elfogulatlanságára” jellemző, hogy néhány kedvenc szerző félig kész kéziratra 8-10 ezer eurós támogatást kapott (tulajdonképpen ösztöndíjat), míg például Kocsis Aranka kiadója, az Anser 2,5–3 ezer eurós támogatásból nívós gyermekköteteket képes megjelentetni tokkal, vonóval, szerzői honoráriummal és nyomdaköltséggel együtt.

A megosztás fölött siránkozó magyarországi liberális sajtó munkatársainak egyébként elég lenne átlapozniuk a KKA néhány évi támogatási listáját, hogy kiderítsék, kik voltak eddig a megosztók és hová lejtett a pálya.

Az elutasításra és a „megfelelésre” egyébként épületes példa annak a költőnek az esete, aki nagy ívben visszautasította a Térey-önsztöndíjat, tudva, hogy itthon a KKA pénzosztói busásan kárpótolják. Így eljátszhatta az orbáni diktatúrának hátat mutató bátor, független szellemiség szerepét, és anyagilag sem járt rosszul.

A magyarországi liberális-baloldali oknyomozókat ilyen nüanszok persze a legkevésbé sem érdeklik, hiszen nem az a dolguk, hogy valós képet fessenek a magyarországi olvasónak, hanem az Orbán-pénzeket kell a kirakatba tolniuk, amelyek „megosztották” a felvidéki kulturális társadalmat.

A parlamenti választások előtt erre roppant szükség van, hiszen a „mi adóforintjainkkal” való példálózás zsigeri ellenszenvet tud generálni a nemzeti kormány ellen. A Soros-birodalom és magyarországi szekértolói elvárásainak így tökéletesen megfelelnek.

Megjelent a Magyar7 2022/7. számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.