Kultúrharc – korokon átívelően

A kultúrharc fogalma a 19. század utolsó harmadában nyerte el mai jelentését. A polgári jogállam kialakítása megkövetelte az állam és az egyház szétválasztását. A gyakorlatban mindez azt jelentette, hogy az egyház elveszítette domináns helyzetét a kultúrpolitika alakításában – az állami intézmények fokozatosan betöltötték a helyét. A folyamatot hangos, elkeseredett viták kísérték: a legnagyobb csatazaj Franciaországban és Németországban övezte a kultúrharcot. Otto von Bismarck kancellár vaskövetkezetességgel vitte végig az állam és az egyház szétválasztását – a magyar közbeszédbe innen került át a Kulturkampf, a kultúrharc fogalma. A 19. század végének egyházpolitikai vitái Magyarországon sem zajlottak hangos csatározások nélkül. Ekkor vívták a modern Magyarország első kultúrharcát. A polgárosodás Kelet‑Közép‑Európa országaiban a kontinens nyugati feléhez képest több évszázados késéssel bontakozhatott ki. A 18. század második felének felvilágosult abszolutizmusa a lemaradást felülről, minden ízében szervetlen módon akarta felszámolni. A modernizációs toposz két évszázaddal később visszaköszönt az államszocialista rendszer ugyancsak szervetlen, ebből következően sikertelen felzárkóztatási kísérletében is. A jozefinizmus, mint a félperifériás fejlődés egyik jellemző értelmiségi attitűdje, pedig nemcsak a régi századforduló Galilei‑körében, hanem a rendszerváltoztatást követően, az SZDSZ körüli értelmiségi holdudvarban is újra életre kelt. Ahogy II. József hívei és a polgári radikálisok, úgy a szabad demokraták is a nyugati minták kritikátlan követői voltak. A fejlődésében visszamaradt, „mucsai” magyarságot a maguknak rendelt piedesztálról terelgették az általuk elképzelt szép új világba. A fölényességgel, gőggel párosuló öngyarmatosító lelkület, aligha véletlenül, minden korban megszülte a nem kevésbé heves indulatokat kifejezésre juttató antitézisét. 

A polgárosodás együtt járt a városia­sodás felgyorsulásával, így történt ez Európa más országaiban is. A magyarországi polgárosodás sajátosságát az adja, hogy a városokban kialakuló polgári réteg nagyobbrészt nem a vidékről beözönlő magyar népi tömegekből eredeztethető, hanem a németek és a korábban szintén túlnyomórészt német ajkú zsidók magyar nyelvűvé és kultúrájúvá válásából alakult ki. A helyzet megágyazott a népi‑urbánus vitának, az értelmiségi szekértáborok kialakulásának. A dualizmus korának szédítő ütemű gazdasági‑társadalmi fejlődése, nem utolsósorban pezsgő kulturális élete a kultúrpolitikai viták hevességét ugyan nem csökkentette, de eredményesen fogta vissza a létbizonytalanság, a kenyérharc szülte indulatokat. Tria­non után a szűkülő horizont a vészkorszak borzalmaiba torkollott: előbb csak az állampolgári jogegyenlőséggel szakító törvényekkel, majd – már megszállt országként – a magyar zsidóság egy részének fizikai megsemmisítésével.

A Rákosi‑korszak kultúrpolitikája, ha lehet, még tovább fokozta a meghasonlást a magyar értelmiség soraiban. A Révai József nevével fémjelzett kultúrpolitika, miközben minden ízében szakított a magyar történelmi tra­dí­ciók­kal, népieskedő pátosszal igyekezett aládúcolni internacionalizmusát. Ez a kultúrpolitika a légüres térben maradt, ezért történhetett, hogy 1956 katarzisa – kevés ilyen pillanat van a magyar történelemben – a forradalom mellett kiállók táborában egyesített népit és urbánust. A Kádár‑kor kultúrpolitikáját meghatározó Aczél György Révainál jóval szofisztikáltabban állította a magyar kultúrát a rendszer szolgálatába. Miközben támogatott, tűrt és az időben előre haladva egyre kevésbé tiltott, a népi és urbánus szekértáborok újra levegőhöz jutottak. Amikor a nyolcvanas évek közepén a magyar társadalom felmondta a kádári köz­meg­egye­zést, a népiek és az urbánusok is készen álltak a maguk rendszerváltó vízió­já­nak megfogalmazására. 

A plurálissá váló politikai térben a szekértáborokba tömörülő magyar értelmiség hirtelen politikacsináló szerepben találta magát. Ki a maga elefántcsonttornyából, ki pedig a spontánul privatizált javak biztonságából vált holdudvari értelmiségivé. Az MDF mögött felsorakozó népiek első meglepetésükben árulásként élhették meg az urbánusok összefogását a posztkommunista politikai‑gazdasági holdudvarral. A Demokratikus Charta ágyazott meg az egymást követő MSZP–SZDSZ koalícióknak. A Chartán kívül maradó Fidesz először megkísérelt felülemelkedni a népi‑urbánus vitán, majd annak kudarcát belátva, 1994 után fokozatosan betöltötte az MDF bukását követően szabadon maradt jobboldali teret. Kínálkozik a párhuzam az LMP 2010 utáni mozgásterével, hiszen a Lehet Más a Politika is a konzervatív-liberális szembenállássá módosuló népi-urbánus ellentét fölé próbálta helyezni magát. A párhuzam ott bicsaklik meg, hogy az LMP a mai napig nem tudott a baloldali erőtér meghatározó szereplőjévé válni.

Érdemes arra is kitérnünk, miért látszottak ennyire késhegyig menőnek az értelmiségi szekértáborok közötti viták, miért voltak engesztelhetetlenek egymással szemben a kultúrharc szereplői? Az egzisztenciális helyzet, a megélhetés fontos, de nem elégséges válasz. Az elkeseredett választási küzdelmek, az időről időre kiéleződő kultúrharc a közelmúltig azt mutatta, hogy a szekértáborok a huszadik század traumáinak foglyaiként vívták a maguk hideg polgárháborúját. A holokauszt és a kommunizmus bűneivel a mindenkori ellenfelet démonizálva tette a magyar értelmiség a közbeszédet mérgezetté, már‑már hisztérikussá. Egymás fasisztázása és kommunistázása elegendő spanyolfalat biztosított ahhoz, hogy a másik oldalhoz tartozók alkotásait illetően a mérce ne a minőség, a teljesítmény, hanem a lojalitás legyen. 

A posztkommunistákkal kötött érdekszövetség a baloldali liberális tábort szinte hegemonisztikus pozíciókhoz juttatta a szellemi‑kulturális térben. A kilencvenes évek elejének médiaháborúi csak ideiglenesen tudták műhelyekhez juttatni a jobboldallal rokonszenvező értelmiséget. Az első Fidesz‑kormány is szemben találta magát a sajtó túlzott hatalmával, a sikeres kormányzás ellenére, éppen a médiaellenszél volt a választási vereség egyik döntő oka. A Fidesz ebből a tanulságból okulva, még az ellenzéki ciklusai idején építette ki a vele rokonszenvező médiabirodalom alapjait. Segítségére volt az ezredforduló körüli évek konzervatív forradalma, aminek köszönhetően a fiatal értelmiségiek döntő többsége a jobboldalon talált szellemi otthonra. Eközben az ezredforduló tájékán még meghatározó erejű liberális véleményelit önmaga panoptikumává vált, egyszersmind tehertételévé saját politikai oldalának. A baloldal katasztrófakormányzása 2002 és 2010 között már csak okozat volt, hiszen a balliberálisok mögül elfogyott a kreativitás, a szellemi muníció.

A 2010‑es évek minden tekintetben a Fidesz fölényét hozták, a párt háromszor is alkotmányozó többséghez jutott az Országgyűlésben. Az idei választásokat követően a párt helyzete sziklaszilárdnak tűnik, hiszen erőtlen és megosztott ellenzékkel néz szembe. A tavasszal újabb lendületet vett kultúrharc egyszerre nyit frontot a balliberálisok még megmaradt hadállásaival szemben és osztja meg, elsősorban nemzedéki alapon, a jobboldaliak sorait is. A balliberális értelmiség, miközben politikai véleményformáló erejét javarészt elveszítette, a szellemi életben napjainkig megőrizte intézményesült pozícióinak nagy részét, sőt máig alakítani, formálni volt képes a kulturális kánont. A kilencvenes évek kulturális kánonjának felmondása még csak nem is új keletű, hiszen a valóságértelmezést gúzsba kötő, politikai­lag korrekt beszéddel való szakítás az ezredfordulót követően egyre nagyobb teret kapott, először még csak nem is a radikális jobboldalon, hanem a liberálisok egy akkor még partikuláris, de annál hangosabb csoportja körében.

A magukat nemzedéki alapon meghatározó fiatal jobboldaliak éppen ebben a körben találhatják meg előképüket – tollforgatóként sokszor epigonként követve az Uj Péter‑i iskolát. A fiatal jobboldaliak az angolszász világban divatos újkonzervatív eszméket állítják csatasorba a balliberálisok elleni küzdelemben, egyúttal avítt, poros eszmék képviselőinek látják a hagyományos konzervativizmus képviselőit is. Mindebből az következik, hogy a huszadik századi traumáktól indulatosan vezérelt hideg polgárháború lassan a végéhez közeledik, hogy újabb konfliktusoknak ágyazzon meg.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2018/15. heti számában.)