Kiss Beáta: Ha lenne varázspálcám, az oktatási önigazgatás helyzetét teremteném meg

Pályaválasztáskor miért döntött éppen a tanári hivatás mellett? Volt tanár példaképe, aki inspirációt jelentett, vagy a családban valaki, akinek a nyomát követte?

Tanári példaként édesanyám állt előttem, aki a lévai óvónőképző szakközépiskolában tanított matematikát és fizikát. Aki ismeri ezt a domináns történelmi épületet, az tudja, hogy olasz építészek építették a 20. század első éveiben. A 19. században indított iskola tele volt kincsekkel, iskolatörténeti jelentőségű tanszerekkel, segédeszközökkel. Romantikus, izgalmas hely volt, gyerekként nagyon vonzott. Az volt az álmom, hogy egyszer majd ott tanítok. Mire azonban főiskolára kerültem, leérettségizett az utolsó magyar osztály. Mára egy egész más hellyé vált az a bizonyos iskola, a valahai Magyar Királyi Tanítóképző Intézet. De említhetném néhány tanáromat: az alapiskolai magyar szakos tanító nénit, a középiskolai történelemtanárt, a zeneiskolai zongoratanárnőimet. Mind-mind példák voltak, akikre felnéztem, és akiket jó értelemben utánozni szerettem volna.

Mivel gazdagították a nyitrai évek? A Jugyikban is működött önkéntesként, majd elnökként. Itt kezdett el érdeklődni a politika és a közélet iránt?

Nyitra... Rendszerváltó évek... Ott voltunk minden fontos megmozdulásnál. Alakítói voltunk a sztrájktanácsnak, a magyar Diáktanácsnak, tagja lettem a Főiskolai Szenátusnak. Kiépítői voltunk a magyar tagozatnak, sőt, csoporttársaimmal szakot „hoztunk létre”, hiszen a zene tanszéken nem folyt addig magyar nyelvű oktatás. Mi voltunk az első évfolyam, amelyik magyar-zene szakon ebben részesült, mivel 1989 novembere után ezt kiharcoltuk. Szó szerint mi, diákok. Az akkor felvett tanárok közül van, aki ma is ott tanít. Nagyon szeretem, becsülöm azóta is. Valóban egy ideig elnöke voltam a Jugyiknak, s ebben a minőségben alapító tagja a Diákhálózatnak is; de nem akkor kezdtem el érdeklődni a közélet iránt. Ez is édesanyám révén kezdődött, aki Léván főleg a Csemadok berkeiben erős ellenzéki tevékenység részese, alakítója volt, s akarva-akaratlanul ezt láttam, hallottam. Belenevelődtem a kultúra szeretetébe, a csemadokos létbe, a közösségért folytatott munkába.

A Csemadok milyen szerepet töltött be az életében?

Életem egyik alapvető, meghatározó élménye a Csemadok. Gyerekkoromban Léván – a nyomtatott alkotásokon kívül – az egyetlen élő kapocs volt a magyar kultúrával. A Csemadokhoz tartozott a tánccsoport, ők hívták a tájoló hivatásos színházat, működött színjátszó csoport is; rengeteg íróval, érdekes személyiséggel ismerkedhettem meg a klubtevékenység során. Mára megváltozott a világ, de a Csemadokhoz hű vagyok, akkor is, ha tudom, hogy sok a gond, mások az értékek, sokan avíttnak tartják. Próbálok abban segíteni, hogy megteremtsük az egyensúlyt az egyes nemzedékek igényei, a társadalmi elvárások között.

Mi motiválja még mindig, hogy a közösségért dolgozzon?

Nem tudom. Rengeteg a csalódás, hihetetlenül sok a felmerülő kérdés, a küzdelem. S ahogy sokan elmondják, nemcsak a többségi nemzettel szemben kell megvívni a küzdelmeinket, hanem a sajátjainkat kell meggyőzni arról, hogy értékek mentén jó élni; ez az egyedüli igaz ösvény. Fájó a közöny, a meg nem értés. S valami furcsát is észlelek manapság: nem jó, nem helyes egyes emberek szemében, ha kimondjuk: igenis vannak ma is asszimiláló tényezők, amikkel szembe kell nézni. Sokkal divatosabb manapság az álszent önostorozás, miszerint mi adjuk fel önmagunkat, mi vagyunk egymás elárulói. Tagadhatatlan, hogy van ebben igazság, de tény, hogy az elmúlt 70 évben 25-30 km-re délebbre húzódott az összefüggő nyelvhatár. S nem véletlenül. Szembekötősdi ezt nem észrevenni, és felelőtlenség ezzel nem foglalkozni. S mindezekért a válasz az a bizonyos nem tudom. Talán ezt a feladatot adta Isten... Pedig lelkileg nagyon megterhelő.

A kezdetektől jelen volt az ambíció, hogy igazgató legyen? Iskolavezetőként valószínűleg sokkal kevesebb órát tud tartani. Mennyire volt nehéz dönteni a rendszeresebb tanítás és az iskolavezetés között?

Nem, egyáltalán nem volt ilyen ambícióm. Meglepett, hogy 3 éve megszólított ezzel a fenntartó, korábban más megoldások kínálkoztak. A döntés viszont teljesen egyértelmű volt. Akkor az iskola érdeke ezt kívánta. Valóban rossz, hogy kevesebbet tanítok, de az is rossz, hogy igazgatói munkám miatt néha elmaradnak óráim, esetleg pótolni kell a tananyagot. Választani kell, s ha most ez a feladatom, akkor ez nem kérdés.

Hogyan látja a felvidéki magyarság oktatási helyzetét? Ha egy csapásra változtathatna valamit a hazai oktatási helyzeten, mi lenne az?

A felvidéki oktatás sok gonddal küszködik. Ezek megoldásának kulcsa pedig abban rejlik, hogy a közoktatási törvényben végre ki kell mondani, van olyan, hogy nemzetiségi oktatás (most gondolok a többi itt élő nemzetrészre is, ezért használom a nemzetiségi szót). Kell, hogy beleszólásunk, döntő szavunk legyen olyan kérdésekben, amelyek minket specifikusan érintenek. Ilyen a történelem oktatásának tartalma, a szlovák nyelv tanításának módszertana, a kerettantervek és a tankönyvek témája. Egyszóval, ha lenne varázspálcám, az oktatási önigazgatás helyzetét teremteném meg a maga anyagi hátterével együtt.

Nem gondolkodott azon valaha, hogy Lévára költözzön vagy valahol Magyarországon vállaljon munkát? Mennyire kötődik Nyírágóhoz?

Lévai vagyok, férjem révén kerültem Nyírágóra. Naponta ingázom a gimnáziumba, a munkahelyemre. Csupa kettősség az életem: város és falu, polgári és vidéki miliő. Ráadásul Léva már szórványhelyzetben van, elszlovákosodott, míg Nyírágó 30 km-rel lejjebb magyar többségű, a tömbhöz kapcsolódik. Gondoltunk a Lévára költözésre, de végül így alakult. Választott otthonomat megkedveltem. Innen oda, onnan ide térek haza. A Magyarországra költözés viszont soha nem jött szóba, noha hazám, rengeteget járunk „odaátra”. Azonban a hűség sokkal fontosabb az álmodozásnál.

Miben látja a felvidéki magyar pedagógusok fő feladatát?

A felvidéki magyar pedagógusok feladata összetett. Versenyképes, használható tudást kell átadniuk a diákoknak, hogy a magyar iskola egyenlő legyen a jó iskola fogalmával. Manapság azonban a jó iskola nem csak ezt jelenti. Jelenti a nemzeti elkötelezettséget, sok-sok kulturális többletet, gyermekközpontú nevelést, az értékek őrzését és átadását, a kifogástalan erkölcsiséget. A keresztény-keresztyén értékrend a magyar iskolarendszerre jellemző volt, jó lenne, ha ez újra minél általánosabb lenne – nem csak egyházi iskolákban.

Külső szemlélőként példaértékűnek tűnik a lévai magyar szervezetek együttműködése. Belülről nézve is elmondható ez?

A lévai magyar közélet tipikus tükre annak, amit a szakirodalom szórványnak nevez. A közösség elvesztette érdekérvényesítő képességét, viszont kultúrával kompenzál. Sajnos vannak emberi konfliktusok, mint bárhol máshol, de látok arra biztató jeleket, hogy ezen felül lehet emelkedni. Az anyaország nagy erőkkel segíti a mi közösségeinket is, tudnunk kell élni a lehetőségekkel.

Hogyan értékeli, hogy idén ön kapta meg az Év Tanára elismerést? Mennyire ad ez a díj újabb lökést az elkövetkezendő évekre?

Egy-egy ilyen kitüntetés öröm és megtiszteltetés, jóleső érzés. Ám az igazi siker az lesz, ha az általam vezetett intézmény gyarapodásban tükrözi majd vissza a rengeteg befektetett munkát, energiát. Az ad mindig újabb lendületet, ha sikereket érnek el diákjaink, ha felkeltjük az érdeklődését egy-egy fiatal embernek, aki nálunk képzeli el jövőjét. Nálunk kicsi a merítés, kevés diákból válogathatunk, kevés a magyar család, még kevesebb a gyermek, a fiatal. A mi állapotaink szélsőségesek: nálunk egy-egy fő döntheti el az iskola, a közösség jövőjét. Minden egyes ember kincs, a megmaradás záloga.

Mik a tervei, céljai a közeljövőre vonatkozóan?

A politika és közösségi élet terén a nehéz és fájdalmas területekkel foglalkozom. Politika terén az iskolaügyért, ahol folyamatosan kevesebb a gyerek, szűnnek meg az iskolák. A Csemadokban a szórványstratégiáért felelek, ami szintén nem egy szívderítő sikertörténet – eleve a jellegénél fogva. Tanárként, politikusként és magánemberként az a célom, vágyam, hogy ennek ellenére legyenek sikertörténeteim, ez pedig közösségeink újbóli gyarapodása. Iskolákban, templomokban, falvainkban, városainkban. Ez az igazán fontos, semmi más.