„Hiszek a megújulásban, el kell jönnie”

Főtiszteletű Erdélyi Géza Püspök Úr tavaly ünnepelte születésének 80. évfordulóját, amikor is munkásságát Magyar Örökség Díjjal jutalmazták. De tavaly ünnepeltük a reformáció 500. évfordulóját is. Lehet ebben szimbolikát találni?

Érdekes a felvetés. Jómagam ugyan nem gondoltam rá, de a két dolog valahol mégis összeér. Időben ugyan távol esnek egymástól, dehát a reformáció tanítása, a biblia újra felfedezése, s általa a magyar kultúra hihetetlen mértékű gazdagodása, valamint az én életem, amely mindennek a jegyében folyt és tart mindmáig, nyilván összefügg egymással. A kontinuitás ott is érvényes, hogy édesapám is, nagyapám is református lelkész volt, s mindketten Sárospatakon tanultak. Magukban hordozták az ötszáz éves tanítást, ami a családi életünket is nagymértékben meghatározta.

A családi fészek meghatározó fontosságú az ember egész életében.

Négyen voltunk testvérek, de ott éltek a nagyszülők is velünk. Ott volt a tudománynak komoly képviselője, nagyapám, ott volt édesapám, aki képes volt mélyen átérezni a biblia üzenetét, és hihetetlen, ritka, gazdag imaéletet élt. A jogvesztés idején három évig munkás volt, többek közt sáncpartot kaszált a teheneknek, hogy legyen miből élnünk. És ott volt édesanyám, az anyai szeretetnek gazdag és erőteljes dinamikájával. És a három testvérem. Olyan családi hajlék volt a miénk, ahol szellemileg, lelkileg, tudományban is optimális mértékű gazdagságot és lehetőséget kaptam. Mindenre nyitottak voltunk, ennélfogva befogadók is.

A második világháború után püspök úrnak is kijutott a szlovák iskola „örömeiből”.

Hogy mások szerint színesebben és gazdagabban beszéltük testvéreimmel a magyar nyelvet, azt a szülők bölcsességének köszönhettük. Ott volt a családi könyvtár, s szüleink rávezettek az irodalom és a költészet szeretetére. Annyi verset megtanultunk, amennyit csak bírtunk. Így kerültünk a háború után a malčicei (málcai) szlovák iskolába, ahol egy kukkot sem értettünk a tananyagból. A tanítóink között akadt olyan, aki a végtelenségig gyűlölt bennünket, és pogánynak tartott, mert nem tudtuk a szlovák imádságot. A színvonalról jobb nem beszélni, hiszen legtöbbször tollbamondásként írtuk az órán a tananyagot, szó szerint mindent, s ezt  adtuk vissza feleléskor, miközben az osztály és a tanítóink jókat nevettek rajtunk.

1954-ben kezdte a teológiát Prágában. De gyerekfejjel még külmisszióra készült. Honnan jött az ötlet?

Kezembe került Molnár Mária, az első jelentős magyar misszionárius életéről egy könyv, és az ő példája megragadott. Milyen szép lehet elmenni, és az embereket jóra tanítani! Ennél a vágynál később is leragadtam, amikor már tervezget az ember, mi legyen a jövője. Akkor az egyszer nem hallgattam édesanyámra, aki azt mondta: végezd el előbb az orvosit, mert ott gyógyítani is kell, aztán a teológiát, aztán ha lehet, elmégy. Ó, édesanyám, feleltem, hol lesz már akkor ez az istentelen kommunizmus, amikor én elvégzem a teológiát! Megfordítottam a sorrendet. Így kerültem Prágába, a teológiára. Ennek elvégzése után azonban már sehová sem vettek fel. Rimaszombatba kerültem, a püspöki hivatalba.

Püspök úr mindig fontosnak tartotta a lelkészi szolgálatot. Ha lehet ilyet kérdezni,   melyik gyülekezet volt a legkedvesebb? Rozsnyón szolgált a legtovább.

Én sosem adtam fel azt, hogy lelkészi esküt tettem. Tehát nem az határozta meg a programomat, gondolkodásomat, hogy mi tetszik nekem. Amikor Rozsnyóra kerültem, már volt gyakorlatom a rimaszombati püspöki hivatalból, ahol sosem voltam káplán, hiszen a zsinati elnökség sajtótitkári posztján tevékenykedtem, de gyakran végeztem gyülekezeti szolgálatot is. Rozsnyón azonnal meghirdettem a rendszeres hittanórát: konfirmáció- előkészület, ifjúsági és felnőtt bibliaóra, alkalmi énekkar, családlátogatás, bekapcsolva a gyülekezeti elöljárókat is. Hamarosan olyan ifjúsági csoport jött össze, amilyenre csak álmomban mertem gondolni. S épp a szocializmusban! Később visszahallottam, hogy többen felnőtt emberként is abból éltek, annak alapján gondolták végig a dolgaikat, amiket „Erdélyi tiszteletes úrtól kaptak“. Sok áldást hozó, szép munka volt.

Fotó:  Schnelczner Zoltán

Annak idején, amikor első szolgálati helyére került, a püspök kérdésére, hogy hová szeretne menni, azt válaszolta, bárhová, csak ne Gömörbe. Miért?

Ennek több oka volt. Máshol elmondtam már több változatban. Az igazi ok az volt, hogy keleten, ahonnan jöttem, négy-ötszázas lélekszámú gyülekezetek voltak, itt pedig lézengtek a templomban. Gömör teli van kis gyülekezetekkel, én pedig nagy gyülekezetet szerettem volna. Akkor még nem ismertem teljes mélységében az okokat: hogy nálunk, keleten annak idején leállították a kitelepítést, itt viszont szétverték a faluközösségeket, és ezzel együtt a gyülekezeti közösségeket is. Legátusként voltam itt is, ott is, a Csallóközben is. Utólag az emlékeimből össze lehetett rakni, hogy ha egy ezerötszáz-kétezres lélekszámú csallóközi gyülekezetbe betelepítettek kétszáz idegent, az nem jelentett akkora csapást. Persze ha volt tartása az ottani népnek. (Most már ott is bajok vannak.) De ha egy négyszáz lelkes gyülekezetből kétszázat kitelepítettek (a jánosi példát meg is írtam, ahonnan 169 személyt deportáltak), azzal teljesen megroppantották a gerincét.

Ehhez képest püspök úr ma is Gömörben, Rimaszombatban él.

Itt kezdődött minden, és itt is fejeződött be.

Amikor 1996-ban átvette püspöki hivatalát, zilált állapotokat talált. Tulajdonképpen akkor jött el a református egyház számára a rendszerváltás.

Hosszan tartana az eredményeket sorolni. Csak néhányat említenék. Megépült a diakóniai ház, visszaszereztem a losonci templomot, amit az egyház önként adott át, sikerült visszaszerezni a Timoteus-házat Komáromban, mert azt is elvitték volna vállalkozók. Nyolc konfiskált templom visszakerült, sok imaház épült. Feldolgoztam az Andrássy-könyvtárat, kijavíttattam hét templomot és három parókiát. Húsz éven át tanítottam, tíz évig tanszékvezetőként, sok ezer igehirdetést tartottam négy kontinensen. Írtam hét könyvet – kettő kéziratban várja a megjelenést. Nem tudom, ebben a kis országban hányan tettek többet a magyar örökségért. Mindehhez a Jóistentől kaptam erőt.

Püspök úr ma is aktív. Min dolgozik?

Legfőbb időtöltésem az írás. A nyolcvan év idő szempontjából olyan magaslat, ahonnan körültekintve sok mindent meglát az ember, sok minden érthetővé válik, ami azelőtt nem volt az. Nagy hálaadással kell mondanom, hogy amit szerettem volna az életben, azt az isteni kegyelem megadta. Mint említettem, nagy gyülekezetben szerettem volna lelkipásztor lenni, hogy minél többet dolgozhassak, tisztségre nem törekedtem. A gondviselés úgy rendelte, hogy nem nagy gyülekezetet kaptam, hanem az egész Kárpát-medencét, Nyugat-Európát, a tengereken és óceánokon túli közösségeket, lévén, hogy 2001-ben megválasztottak a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata elnökének. Minden magyar református, aki a Földön él, oda tartozik. Ezt óriási dolognak tartom. A tudományt is kedveltem mindig, és megtettem, amit lehetett, nem csak annyit, amennyit megengedtek, hanem amennyire az esküm, a hitem kötelezett. Ebből származott a legtöbb problémám. Szereztem még egy diplomát, megírhattam a gyönyörűséges Gömör vármegye egy korszakát, a klasszicizmus százada százharminc épületének feldolgozását. Szép volt, és gondolom, hasznos. Néhány éve barátaim, Koncsol László és Tőzsér Árpád meggyőztek arról, hogy írjam meg azt, amit csak én tudok megírni. Az életutat, a püspöki szolgálatok végett is, mert ez az egész közösségünket érinti. Szelíd kényszerrel rávettek, hogy ezt csináljam. Tehát a szellemi munkát tovább folytatom.

Európa nyugati fele egyre inkább hátat fordít a gyökereinek, ott már bontják a templomokat. Lehet, hogy Közép-Európa fogja megújítani Európát?

Nagyon erőteljesen – és nemcsak a személyes ismeretség alapján – igyekszem odafigyelni arra, amit a jelenlegi magyar miniszterelnök mond. Neki adott az Úristen prófétai látásmódot, képességet. Nem véletlenül mondja ő azt, amit én is sok millió embertársammal vallok, hogy Közép-Európának van üzenete, fontos tapasztalata, és van jövőlátása, víziója. Valamikor régen, még az EU-ba való belépés előtt Debrecenbe hívtak bennünket, egyházi és világi vezetőket, a Kossuth Lajos Egyetemre. Ott a Felvidék nevében püspökként szóltam. Arra hívtam fel a politikusok és a megbízott figyelmét, akit Brüsszel küldött, hogy vegyék nagyon komolyan: mi nem szegények vagyunk. Mi pénztelenek vagyunk, de a nyugatiaknál sokkal, de sokkal gazdagabbak hitben, népi művészetekben, eredeti forrásból bugyogó kincsekben, ami náluk rég elsorvadt, és ki tudja, fel lehet-e támasztani. Tehát úgy fogadjanak bennünket, hogy kevés ugyan a pénzünk, de kultúrkincseink vannak, mindenkit tudunk velük gazdagítani, aki csak igényli. S nem utolsósorban hitünk van. Istenhitünk, itt, Közép-Kelet-Európában. Mert Közép-Kelet-Európa nem csak papíron keresztyén. Én hiszek abban a megújulásban, aminek el kell jönnie.