Az első erdélyi élmények - KÉPGALÉRIÁVAL

Másfél órás séta, és majd 500 méter szint leküzdése után érjük el a magaslatot, ám a napfelkeltére még várni kell vagy fél órát a kellemetlen októberi szélben. Ám ami utána következik, azt szavakkal nehéz leírni. Nem véletlenül tartják a Retyezátot a Déli-Kárpátok legszebb tagjának. Titka sokak szerint abban rejlik, hogy viszonylag kis alapterületén a Kárpátok egész díszlettárát felsorakoztatja. Alacsonyabb területein virággal borított havasi legelők, mészkővidékein változatos karsztformák, a felsőbb régiókban kopár, piramisszerű csúcsok, tengerszemekkel tarkított gleccservölgyek, míg a hegy lábánál mély szurdokvölgyek teszik változatossá a Retyezát semmihez sem hasonlítható vonulatát.

A Retyezát ma már Nemzeti Park, legfontosabb csúcsait mi is bejártuk az anticiklonnal megáldott verőfényes októberi napsütésben, első erdélyi forgatásunkon.

És bejártuk a hegység északi lábánál terpeszkedő Hátszegi-medence falvait, melyek többségében az elmúlás hangulata ölelte körül a száz éve még magyar szótól hangos kastélyok és kúriák falait. Akkor még eleven magyar élet zajlott a Hátszegi-medencében, köszönhetően a kiegyezés utáni magyar bevándorlási hullámnak. Majd minden hátszegi falura jutott vagy egy mágnáskastély, vagy egy kisnemesi kúria. Szacsalon éldegélt például báró Hátszegi Lóránd, aki a mondák szerint kettős életet élt: mikor éppen nem főúr volt, Fatia Negra néven fosztogatta a pénzszállító szekereket a piski hídnál.

Nagy mesemondónk, Jókai is hallott ezekről a történetekről 1858-as dél-erdélyi útján, s a Fekete Arc történetét bele is szőtte Szegény gazdagok című regényébe. A híres szacsali kastély ma már romokban hever, a román biztonsági őr be sem enged, hogy megnézzük. Romos a Kendeffyek malomvízi kastélya is, de nyugodtan említhetnénk a szuszényi várkastélyt, a fehérvízi református templom romjait, Zeykfalva román kori templomát, vagy a kernyesdi Thoroczkay-kastélyt.

A legtöbb helyen a román lakosság elhordta már hajdani urainak kúriáját, kastélyát.

Akad néhány falu, ahol még az utolsó magyarok őrzik a hitet, templomukat. Mert a református hit egyet jelent a nemzeti identitással. Akadnak olyan temetések, ahol csak két magyar van: a halott és a tiszteletes. Egy református lelkész egyszer összeszámolta, hogy 14 hátszegi faluban ő temette el az utolsó magyart. Előfordult, hogy 8 román kopogtatott be a klopotivai plébániára, hogy áttérnének a református hitre, mégse csak két református legyen a faluban. Meg is volt a ceremónia, ám rögtön be is jelentették, hogy visszatérnének az ortodoxiához. És mivel a román törvények szerint ha a hívek 70 százaléka más vallásra tér, velük megy a templom is. Így is lehet magyar templomot szerezni.

De a sok rom ellenére a Hátszegi-medence mégsem tud meglenni magyarok nélkül.

Találtunk két magyar nemesi leszármazottat, akik magyar életet képzelnek a Retyezát ormai alá. Bernád Elek és Mara Ernő teljesen egyértelműen hátszegi birtokukon képzelik el a jövőt, még ha „a maradék magyarság itt olyan könnyen szem elől is vész, mint patak vize a homokban”. Mikor a reprivatizációs törvényekben 10-ről 50 hektárra emelték a visszaigényelhető birtokok nagyságát, mindketten ringbe szálltak, hisz bár ez még mindig csak töredéke az eredeti családi birtokoknak, azért ezen már lehet gazdálkodni. Az ő pozitív példájukkal a szívünkben utaztunk a következő film helyszínére, a Torockói-hegyvidékre.

Torockó a Székelykővel. Hányszor láttuk már a képet a különböző útikönyvekben, barátaink fényképalbumában, vagy képzeltük el Orbán Balázs leírása alapján!

És lám, most itt állunk, hogy filmet készítsünk Erdély egyik legszebb vidékéről. Már a megközelítés sem szokványos: az Aranyos völgyéből, Szolcsvánál kapaszkodunk fel a Bedellői-karsztfennsíkra, melynek peremére kiülve – akárcsak a Bükkben – lábat lógatva lehet gyönyörködni a kilátásban. Alattunk a több száz méteres mélységben az Aranyos kanyarog, mögötte a Gyalui-havasok kéklik. A szakadék fölé épített fapallós kilátótól nem messze szikla boltív jelzi a Bedellői-cseppkőbarlang bejáratát, melynek 185 méter hosszú járata szabadon látogatható. A fennsík víznyelőkkel szabdalt érintetlen füves platóján visz az utunk, hogy három óra múltán megérkezzünk az Ordas-kő alá.  Mesélik, hogy 1981. május 13-án a környék férfilakossága felvonult egy televízióval az Ordas-kőre, hogy ott szurkolja ki a Magyarország–Románia világbajnoki selejtezőn a magyar győzelmet.

Mi is felkapaszkodunk az 1250 méteres mészkőszirtre, és elénk tárul mindaz, amit eddig csak képekről ismertünk.

A tekintet önkéntelenül is a szemközti Székelykőn ragad hosszú percekig, amelyet másnap a Nagy Árkon keresztül mászunk meg. Visszatekintve ott fekszik előttünk makettként a falu a piactérrel, ideje volt hát, hogy magát Torockót is megismerjük. Nagyon sokan, nagyon sokszor elmesélték már Torockót, ahol kétszer kel fel a nap. Előbb a Székelykőtől balra, majd bebújik a hegytömb mögé, hogy kisvártatva a csúcs fölött ismét megjelenjen, és rávesse sugarát a falura, melynek „magyar és unitárius népe az idők tomboló árjában is sziklaszilárdan áll és él, s büszke gyönyörűséggel tekint őseire vissza”.

Mi is mesélhetnénk a vasbányászatról, a népi építészetről, az 1870-es tűzvész után újjáépült faluképről, de meséljen helyettünk továbbra is Orbán Balázs: „Toroczkó népe, mint nagyon conservativ természetű, egész körömszakadtáig ragaszkodik ősi szokásaihoz, hagyományaihoz s egyáltalában újítás az életmód és egyebekben is bajosan tudja köztük magát megfészkelni. E szívós ragaszkodásnak, a külbefolyások elöli e zárkózottságnak tulajdoníthatjuk, hogy ezen alig 3000 lelket számláló népség más elemek közepette fentartá nemzetiségét, őseinek szebb tulajdonait, jó erkölcseit s festőileg szép nemzeti öltözetét”. Orbán Balázs korához képest alig változott a lelkület és a falukép, amit még az odaerőszakolt hagymakupolák sem tudnak elcsúfítani, hisz az megmarad örökké annak, aminek teremtve lett: sajátos magyar állandóságnak.

Az írás megjelent a Magyar7 2019/35. számában.