Európának meg kell találnia saját identitását

A november 10‑i önkormányzati választások lényegében a várt eredménnyel zárultak. Ön szerint is elfogadható ez az értékelés?

Tulajdonképpen igen, bejött a papírforma. A független jelöltek jó szereplése nem számít meglepetésnek, hiszen lényegében 1990 óta tartó tendenciáról beszélhetünk. Ritkán szoktam jósolni, de valószínűnek tartom, hogy a következő választásokon tovább fognak erősödni a párton kívüli jelöltek. November 10. után sokan a jelenség mögött a kormánykoalícióból kiábrándult választói tömegeket látták. Én úgy vélem, a legfőbb ok az lehet, hogy a legtöbb helyi döntés nem ideológiai hátterű, távol van a pártok világától. Angliában az önkormányzatokat helyi kormánynak nevezik, ami sokkal pontosabban fejezi ki az önkormányzatiság lényegét. Egy példával élve, a csatornázás helyi érdek, nem függ a választók által vallott politikai eszméktől. Nem véletlen, hogy a helyi közéletben a civil szervezetek lényegében lokális pártokként jelenítik meg a választók érdekeit.

Mindebből az következik, hogy a pártok kudarcot vallottak november 10‑én? Ennek dacára lényegében minden párt sikerként kommunikálta a választási eredményeket.

Az önkormányzati választások jellegéből adódóan minden párt hajlamos sikerről beszélni, s némi igyekezettel alá is tudja támasztani az érvelését egy‑egy megszerzett pozíció felmutatásával. Ugyanakkor a tények is azt igazolják, hogy még mindig a Smer maradt a legerősebb párt, vitán felül megnyerte a választásokat. Ez még akkor is így van, ha a legnagyobb kormánypárt számos pozíciót veszített. Ugyanakkor a parlamenti ellenzék alig látszódik a térképen. Megjegyezném azonban, hogy ebből nem érdemes semmilyen következtetést levonni a parlamenti választások esélyeire. Ezek a pártok nem rendelkeznek kiépített struktúrával, így helyben lényegében nem is választhatók. Ugyanakkor a tömegpárti jelleg sem jelent garanciát arra, hogy egy politikai erő sikerrel szerepeljen a parlamenti választáson: gondoljunk csak a KDH‑ra, vagy az MKP‑ra, vagy a közelmúltból az SDĽ példája is tanulságos lehet. Egy tömegpárt nehezebben irányítható, de nagyobb a hatása a helyi közéletre, míg a választási pártok rendkívül ütőképesek lehetnek, de érdemi tagság híján nem befolyásolják a helyi közéletet.

Az MKP és a Most‑Híd is sikerről beszélt. A számok tükrében teljes joggal. Milyen következtetéseket vonhatnak le a pártok a választások eredményeiből?

Így igaz, ha a számokra pillantunk, világosan láthatjuk, hogy egy‑egy párt erősödött‑e, vagy gyengült az előző választáshoz képest. Arra azonban érdemes figyelni, hogy a számok viszonylagosak, hiszen nem jelzik, hogy egy kisebb településen jóval kevesebb szavazat elegendő egy jelölt megválasztásához, mint a nagyobb városokban. Az sem mellékes, hogy egy párt lokálisan hol ért el sikereket. A számok tehát árnyalhatók, s ha így vizsgáljuk, akkor egyértelműen kijelenthető, hogy az MKP továbbra is nagyobb erőt tud felmutatni riválisánál a magyarlakta települések önkormányzataiban. Ami a következtetések levonását illeti, nos egy kisebbségi közegben működő párt számára elengedhetetlen a szervezet­építés. Az eredményekből jól látható, hol kell a következő időszakban a helyi szervezeteket megerősíteni.

Milyen tényezők befolyásolhatják az előttünk álló időszak választásait? Feltételezem, ha az uniós választásokra gondolunk, a migráció kérdésköre ilyen.

A jövő évi európai parlamenti választás kampánya, megjósolhatóan, most első alkalommal uniós témákról fog szólni. Mivel régiónk várhatóan jóval kevesebb fejlesztési forráshoz fog jutni, mint az előző ciklusban, a migráció kérdése mellett minden bizonnyal nagy hangsúlyt kap majd a költségvetés ügye is. Az államfőválasztás kampányában ezzel szemben belpolitikai témák dominálnak majd.

Térjünk át a koalíció helyzetére. Úgy tűnhet, hogy válságból válságba bukdácsol a szlovák kabinet, gondoljunk csak Andrej Danko diplomaügyére, vagy az ENSZ migrációs paktuma körüli feszültségekre. Valóban válságról van szó?

Kétségtelenül érzékelhető feszültség a kormánypártok között, de ezt nem nevezném válságnak. Politikai értelemben válságról akkor beszélhetnénk, ha reális esélye mutatkozna a koalíció felbomlásának. Sem Danko diplomaügye, sem a migrációs csomag körüli viták nem fenyegettek azzal, hogy felbomlik a kormánykoalíció. A parlamenti matematika sem annyira ingatag, mint első pillanatra látszik, hiszen bár a koalíciónak papíron valóban egyfős többsége van, de továbbra is számíthat három független képviselő voksára, s ez már kényelmes többséget jelent. Látni kell, hogy ennél jóval nagyobb hord­erejű ügyekbe sem bukott bele a kormány, gondoljunk csak a tavaszi nagy tüntetésekre. Sőt azt is megkockáztatom, hogy a diplomaügy nem lesz érdemi kihatással Andrej Danko további politikai karrierjére. A plágiumvád legfeljebb az értelmiség körében váltott ki felzúdulást, az SNS szavazóinak körében visszhangtalan maradt.

Ha a szlovák belpolitikát nem is rengeti meg az ENSZ migrációs paktuma, egy érdekes dilemmára ráirányítja a figyelmet. A korábbi ősellenség Smer és az SNS sokkal inkább partner a visegrádi együttműködés tekintetében, mint a parlamenti ellenzék. A felvidéki magyarokat ez a helyzet nem kis dilemma elé állítja.

Ne gondoljuk, hogy az első világháború után kialakult nemzetállamok vezetői ne jöttek volna rá igen hamar, hogy a korábbi szerves gazdasági egység felbomlásával mennyit veszítettek. Már a húszas években szóba került a csehszlovák vezetés körében, hogy célszerű lenne megújítani a vámuniót Ausztriával és Magyarországgal. Az más kérdés, hogy a nemzetállami ideológia akadályozta, majd a nemzetiszocializmus németországi győzelme végül kizárta a közeledést, ennek elmaradása vezetett oda, hogy a nagyhatalmak saját kényükre‑kedvükre tudták befolyásolni a térség jövőjét – akár a náci Németországra, akár később, a világháború következményeként, a Szovjetunióra gondolunk. Közép‑Európa államai egymásra vannak utalva, annál az egyszerű ténynél fogva, hogy csakis összefogva képesek egy‑egy jelentősebb erőtényezővel szemben eredményesen fellépni. A nemzetállami ideológiák azonban máig gátolják a gyorsabb közeledést. Nem is beszélve arról, hogy számos nagyhatalom ellenérdekelt a régió államainak összefogásával szemben. Abban a tekintetben viszont biztosan új helyzet van a korábbiakhoz képest, hogy jelenleg egyetlen nagyhatalom hadserege sem állomásozik a régióban.

Egy erős Közép‑Európa megtalálhatja a maga helyét az Európai Unióban?

Természetesen, mi több, az az érdekünk, hogy a kontinens minden régiója egyenletesen fejlődjön, minket is beleértve. Nem lehet az a lényege az uniónak, hogy valamelyik állam vagy régió domináns szerepre jusson a többi fölött, s azokat visszafogja a fejlődésben, mert ezzel voltaképpen saját gazdasági mozgásterét is szűkítené. Az Uniónak nem birodalomnak kell lennie, hanem jól felfogott érdekszövetségnek és értékközösségnek. Ugyanakkor ha látjuk, hogy Közép‑Európa államai csakis összefogva tudnak erőt felmutatni, nem kerülheti el a figyelmünket, hogy az Európai Unió is visszaesőben van a globális versenyben. Ahhoz, hogy a kontinensünk akár a jelenlegi pozícióját megőrizhesse, vagy akár újra élre törhessen, meg kell találnia saját, új dinamikát kínáló identitását. Ez cseppet sem ígérkezik könnyűnek, hiszen a történelmi tapasztalatok a nemzetállamok együttműködésének tekintetében egyenesen elkeserítőek: gondoljunk csak a két világégésre. Voltaképpen ugyanaz a feladat Európában is, mint a szűkebb régiónkban: felülemelkedni a válságok által életre hívott agresszív nacionalizmusokon, s jól működő politikai‑gazdasági szövetségként hangolni össze mindazt, ami előrevihet a globális vetélkedésben.