Búcsú Pogány Erzsébettől

Ő pedig mindent el is követett azért, hogy ezzel ne kelljen szembenéznünk. Erősnek mutatta magát akkor is, amikor erőnek már jócskán híján volt. Bizakodónak, amikor a remény sokakban egyre fogyatkozott. Az utolsó hetekben és napokban sem pihent. Tette, amit egész életében, s amihez a legjobban értett: terveket szőtt, szervezett, irányított. Tette fáradhatatlanul, ellentmondást nem tűrve mindazt, amiről úgy gondolta, a felvidéki „nagy közös ügyet” szolgálja.

Mi pedig – noha tudtuk jól a Hozzá közelállóktól, munkatársaitól, hogy egyre szorosabb a halálos kór ölelése –, mégis elhittük, mert elhitette velünk, ezt az akadályt is leküzdheti. Ezt szoktuk meg tőle. Hogy számára nincsenek leküzdhetetlen akadályok, legfeljebb csak pillanatnyi nehézségek. Gondoltuk, ezen is túllesz.

Volt, aki visszaemlékezésében a fáradhatatlan munkabírását emelte ki. Azt, hogy mindig teljes erőbedobással, ezer fokon égve dolgozott. Valóban így volt! Lehetett késő éjszaka vagy vasárnap kora reggel, tudtuk, ha munkáról (Magyar Igazolványról, Felvidék.máról, civil ügyekről) van szó, felkészülten, teljes fegyverzetben kell megállnunk előtte. Ez persze ritkán sikerült. A tempó, amit diktált, a követelmény, amit elvárt, olykor követhetetlen és teljesíthetetlen volt. Ám a törekvést, az erőfeszítést, s ha érezte az elszántságot, azt mindig elismerte.

Érthetetlen számomra, ahogyan „kiszemeltjeit”– akiknek még idejük sem volt bizonyítani – rövid időn belül teljes és feltétlen bizalmával ajándékozta meg. Talán, mert úgy érezte, az általa vitt ügyek egy percre sem állhatnak meg. Tudta, erőre és határozottságra van szükség, a dolgok csak így mennek előre. Én is így kaptam Tőle lehetőséget. Érdemtelenül. Bizalmára rá nem szolgálva. S lettem szerkesztő, tudósító, krónikása a felvidéki magyar világnak. Hogy ma is az lehetek, neki is köszönhetem.

Más azt írta róla: „egy kicsit a felvidéki magyar közösség édesanyja voltál”. Milyen igaz! Végsőkig képes volt harcolni, küzdeni „sajátjaiért”. Az ügyért, amiben hitt. Amire életét feltette. S munkatársaiért, kollégáiért, beosztottjaiért, akikkel szemben felelősséget érzett. Erős kézzel szervezett és irányított emberek tucatjaiból közösséget, munkatársakból összetartó csapatot. Családot. Mi, fiatalabb kollégái, gyakran láttuk őt keménynek. És mindig érző szívűnek. Mint egy kamasz az anyjával szemben: egyszerre éreztük szeretetét oltalmazónak és fojtogatónak.

Fel tud-e az ember készülni a saját halálára? Azt mondják, ez lenne az élet nagy feladata. Hogy belássuk: végül menthetetlenül elbukunk, vereségünk elkerülhetetlen. Hogy megtanuljuk: végül Isten kezébe kell letennünk mindent.

Na, de a másikéra? Úgy tűnik, aligha könnyebb. Hiszem, hogy minden a Gondviselés akarata szerint történt. Talán azért, hogy annyi munka, szolgálat és áldozatvállalás után most végre megpihenjen! „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében!” – fogadhatták Őt odafenn. Nyugodj békében!

(Pogány Erzsébetet május 12-én, szombaton 15.00-kor a somorjai temetőben kísérik utolsó útjára. A család azt kéri a gyászolóktól, hogy kegyeletüket egy szál virággal róják le. A csokrokra, koszorúkra szánt összeget a ravatalozóban elhelyezett perselybe tehetik. Az adományokkal a Carissimi Nonprofit Alapot szeretnék támogatni.)