Volt egyszer egy bársonyos forradalom 8: A könnyű vagyonszerzés gátlástalan mohósága
Kedves Olvasóink, nemrég indult sorozatunkban a harminc évvel ezelőtt történt rendszerváltozásra tekintünk vissza. Olyan emberek írják le személyes hangvételű emlékeiket, akik közül sokan egykor maguk is ott álltak a képzeletbeli barikádokon és szívesen gondolnak vissza azokra a sorsfordító napokra. Ezúttal Gaál Lajos, aki Gömörben élte meg rendszerváltást, „lapozza fel az emlékkönyvét”. Tartsanak velünk az időutazásban!
A legtöbb rimaszombati magyar családnak a szocializmusnak nevezett rendszer a valóságtól elrugaszkodott mesterséges kreációt jelentett. Az effajta társadalmi berendezkedést mindig is egy múló állapotú véges dolognak véltük, ami nem tarthat örökké. A vég idejét azonban senki sem tudta megjósolni. Sugallata néha meg-meg csapott, mivel a nyolcvanas évek vége felé Magyarországon már szabadabb szelek fújdogáltak.
Emlékszem rá, hogy Nagy Imre júniusi újratemetésére szabadságot vettem ki és otthon néztem végig az élő közvetítést. Még a vérem is pezsgett a szónokok, különösen Orbán Viktor beszéde alatt. Ilyet nálunk, Szlovákiában nem hallhattunk.
A rimaszombati vendéglőkben erről még csak suttogva beszéltünk, de ez a suttogás egyre hangosabb lett és így jött el november 17-ike. Az események egyszerre felgyorsultak.
Rejtélyes gyorsasággal jött az a hír is (a mobiltelefonok és internet nélküli világban!), hogy valahol Vágsellyén megalakult egy Független Magyar Kezdeményezés. Hirtelen lett tehát egy szabad magyar szervezetünk. A másik oldalon a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (a VPN) is igen gyorsan, 17-ike után két nappal jött létre.
Mi, rimaszombati magyarok, egy Daxner (régen Ferenczy) utcai házban gyűltünk össze, nagyobbára 30-40 év közötti életerős fiatalok és megpróbáltuk jobbá tenni a 40 év alatt elferdült világot.
Itt hangoltuk össze a teendőket, elsősorban az állami szervek megtisztítására irányult lépéseket, amelyet küldötteink a VPN felé tolmácsoltak. Közben a tüntetések sem maradtak el a Dohánygyár téren, de volt nyilvános vitaest is a mozi épületében.
Érdekes, hogy a felszólalók közt volt kommunista, sőt az állambiztonsági szerv, az Štb tagja is. Ők még mindig úgy vélték, hogy az egész mozgolódás egy szovjet típusú glasznoszty szellemében létrejött társadalmi változás, amit „pártunk és államunk” szilárdan a kezében tart. Husák ugyanis szóban már jó ideje hirdette a peresztrojkát, a tetteket azonban senki sem tapasztalta.
Mi homlokegyenest az ellenkezőjét, tehát a valódi rendszerváltást, az igazságosabb világot, a tiszta erkölcs térnyerését, az esélyegyenlőség megvalósítását, a szólásszabadságot, a szabad utazást és még sok más szép eszmét láttunk kibontakozni a felgyorsult események forgatagából.
Aztán, nem is olyan sok idő eltelte után, rá kellett jönnünk, hogy a kommunista felszólalók felfogásában volt valami igazság. Mi bársonyos forradalmat csináltunk, a bársonnyal pedig bárki beburkolózhatott, ami sok mindent el is takart. Az egykori kommunista vezetők ezt rendkívüli ügyességgel használták ki. Ez nem az ő forradalmuk volt, erkölcsi felelősséget nem éreztek iránta, de egyedülálló lehetőséget nyújtott nekik a könnyű, sokszor könyörtelen vagyonszerzéshez.
Rimaszombatban a legtöbb üzem privatizálása kommunista körökhöz volt köthető. Ehhez megvoltak a kapcsolataik, hiszen a legfelső államvezetésből sem távolították el teljesen a korábbi állampárt embereit.
Az egykori állambiztonsági szerv, az Štb pedig rendkívül értékes információtömeg birtokában volt, amit ügyesen fel is használt, beleértve a külföldi kapcsolatokat is.
Már a kilencvenes évek elején elmondható volt tehát, hogy a szlovák alkotmányból kiiktatták ugyan a kommunista párt vezető szerepéről szóló cikkelyt, a valóságban azonban a métely még átszőtte az egész társadalmat.
A könnyű vagyonszerzés gátlástalan mohósága sokszor nem ismert határokat. Volt eset, hogy a kapitalistává vedlett kommunistát egy nyustyai gyár szétrablása után kékre verték a feldühödött munkások.
A rimaszombati szódagyár tulajdonosa sem gyakorolt lenini önkritikát, amikor az üzem bezárása után szélnek eresztette a munkásokat. Hasonlóképen végezte a sörgyár is, itt azonban a könnyen vagyonhoz jutott tulajdonos megzavarodott és belehalt a nagy jólétbe. A gyárat aztán felfalta és eltúrta a Heineken, a munkások pedig mehettek jobb sorsot keresni.
A vagyonszerzés módját a haszonlesőknek nem kellett különösen kitanulniuk, hiszen a kilencvenes évek mečiari időszaka bőven szolgáltatott példát magas állami szinten is. Még a kommunista befolyás alatt álló hírszerzés, esetenként a maffia is segítette a munkájukat. A kommunisták ügyesen lavíroztak, túlnyomó részük még 1990 novemberében, vagyis egy évvel a rendszerváltás után elegánsan átsuhant a jobban hangzó Demokratikus Baloldal Pártjába, majd 2004-ben már a „baloldali” jelzőt is mellőző Smer pártba. A módszerek azonban alapjában véve máig megmaradtak.
A privatizáció lecsengése után jöttek az uniós források, amelyeket szintén meg lehetett kaparintani. A közbeszerzési mutyik sajnos napjainkban is folytatódnak, elsősorban a kormánypártok karmesteri pálcájának ritmusára, de nemrégiben még arra is volt példa, hogy egykori HZDS-es funkcionáriusok jelentek meg egy-egy nagyobb uniós projektnél.
Ezeket az embereket azonban senki sem látta kulcsot csörgetni novemberben. Fájlalni való továbbá, hogy a helyezkedők között számos magyar is feltűnt, sőt a legerősebb mečiari nacionalizmus időszakában is akadtak magyarok, akik támogatták az igazságtalanságot (pl. az azóta megszűnt hosszúnevű párt).
Ami viszont felemelő, hogy sikerült újraéleszteni a cserkészmozgalmat (Rimaszombatban még a kilencvenes évek elején, nagyjából egy időben a dunaszerdahelyi központtal), amely tisztaságában számos novemberi eszmét visz tovább. A társadalomban és a politikában pedig talán egy másik november elhozza a 30 év előtt hőn áhított elvárásokat.
Gaál Lajos
