Volt egyszer egy bársonyos forradalom 6: 1989 politikai eszméit ellopták
Kedves Olvasóink, nemrég indult sorozatunkban a harminc évvel ezelőtt történt rendszerváltozásra tekintünk vissza. Olyan emberek írják le személyes hangvételű emlékeiket, akik közül sokan egykor maguk is ott álltak a képzeletbeli barikádokon és szívesen gondolnak vissza azokra a sorsfordító napokra. Ezúttal Zacharias István, aki Szepsiben vette ki részét a rendszer megdöntéséből, idézi fel az akkori történéseket. Tartsanak velünk az időutazásban!
Szepsiben az események egy héttel a prágai diákokkal való rendőri beavatkozás után indultak be. A társadalomban akkor már forrtak a dolgok, jöttek a hírek Prágából, Pozsonyból, Kassáról – mint egy kuktafazékban, nőtt a nyomás, nőtt az igény arra, hogy az emberek megnyilvánulhassanak, hogy a politikai rendszerrel szembeni elégedetlenség felszínre törhessen.
November 18-án hárman Szepsiből – Mihályi Molnár László, Köteles László és jómagam – meghívást kaptunk és részt vettünk Vágsellyén Tóth Lajos legendássá vált születésnapján, ami egy meghatározó eseménye volt a felvidéki magyarság politika formálódásának. Hazafelé jövet, az autóban, megterveztük a következő hét forradalmi tevékenységét, és hétvégére összehívtunk megbeszélésre néhány embert a tájházba.
Szepsiben megalakult a Polgári Fórum helyi szervezete, elkezdtük szervezni a dolgokat. Ahogy sok más helyen, nálunk is meghatározó szerepet játszottak a környezetvédő szervezet emberei, így a PF helyi központját is ennek a szervezetnek az irodájába helyeztük át. Amikor Szlovákiában megalakult a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, akkor mi is annak részévé váltunk.
Azon a héten már nyilvános fórumokat rendeztünk a város főterén, amelyik megtelt emberekkel és együtt skandáltuk a novemberi jelszavakat: Le a kommunizmussal, megszüntetni az egypártrendszert, szabad választásokat, „To je ono!”…
A Városháza elé kivontattunk egy traktor utánfutót – „vlečkát”, az volt a rögtönzött pódium, ahonnan meghirdettük a követelményeinket, és ahonnan nagyon sokan a tömegből is elmondták mindazt, ami a szívükön volt, amit elvártak az alakuló rendszerváltástól. Ahogy az lenni szokott, voltak komoly rendszerváltó gondolatok, és voltak mosolyt fakasztó követelmények is (legyen több banán az üzletekben…).
Beindultak a politikai kerekasztalok, ahol a különböző társadalmi szervezetek képviselői vettek részt és ahol komolyan terveztük a város jövőjét. Én a kerekasztalnál többed magammal a Csemadokot képviseltem. Nem állíthatom, hogy nem volt bennünk egy kis félelem is – de eltökéltek voltunk és kitartóan szerveztük a jövőnket. Látva az országos összefogást és akaratot, hittünk benne, hogy a rendszerváltást sikerre lehet vinni. Azt is elmondhatom, hogy a város addigi vezetése, látva és felmérve a helyzetet, nem akarta akadályozni a folyamatot és igyekezett együttműködni.
A kerekasztal résztvevői közül nagyon sokan sikeresek voltak a 1990 novemberében zajló első szabad helyhatósági választásokon is. Én akkor az Együttélés jelöltjeként indultam, és onnantól kezdve 24 évig polgármesterként élvezhettem a város lakosságának bizalmát.
A református egyház több szervezettel karöltve, szívükben a kölcsönös felelősség tudatával és érzékelve a romániai eseményeket, 1989 decemberében gyűjtést szervezett az erdélyi nemzettársaink megsegítésére. Ruhából, száraz élelmiszerből, gyógyszerből annyi gyűlt össze, hogy Szepsiből Gábor Lajos lelkész úr vezetésével hét teherautó segélyszállítmány kelt útra Erdélybe.
Hadd idézzek fel egy esetet, amelyik jellemző volt az emberek adakozó kedvére és együttérzésére. Amikor már ruhából összegyűlt egy sűrűn telerakott szobára való, bejött egy házaspár, és sírva elmondták, hogy az odaajándékozott télikabát zsebében ottfelejtették a teljes havi fizetésüket tartalmazó borítékot.
Mit volt mit tenni, nekiláttunk a nagy halom ruhát egyenként átvizsgálni. A második télikabátban, ami a kezünkbe került, megtaláltuk a borítékot hiánytalanul. A segélyszállítmány, sok áldozatkész ember elszántságának és bátorságának köszönhetően, szerencsésen célba ért.
Hadd tegyek ide még két meglátást a mai politikai realitásból visszatekintve az 1989-es eseményekre.
Sokszor megkérdeztem a diákokat, mit tudnak a bársonyos forradalomról, 1989 novemberéről. Nagyon sokan válaszolták, hogy vajmi keveset. Ez a jövőt tekintve nagyon rossz. Mondjuk, hogy a nemzet, amelyik nem ismeri a múltját, nem érdemli meg a jövőt. A fiatalok közül nagyon sokan nem tudják értékelni azt a szabadságot, amelyiket 1989 novemberében harcoltunk ki. Láttam cikkeket a médiákban, amelyek szenzációhajhász módon azt propagálják, hogy mennyivel jobb volt az élet 1989 előtt (olcsóbb volt a tej, a kifli….).
Politikusok büszkén nyilatkozzák, hogy észre sem vették, hogy történik valami azokban a napokban. Ez nagyon kiábrándító. Beszélni kell róla, tanítani kell a 1989-es eseményeket, nehogy a felnövekvő generáció összehasonlítás hiányában elhiggye a leegyszerűsítő, felületes véleményeket és visszasírja az elmúlt korszakot.
Látva a sok botrányos ügyet, felgöngyölítetlen bűntetteket, korrupciós ügyeket, amelyek nagyon terhelik a mai politikai életet nálunk, azt kell sejtenem, hogy a 1989-es forradalom politikai eszméit ellopták, visszaéltek vele.
Egyre kevesebben hisznek abban, hogy ez visszafordítható, és ezért egyre kevesebben járnak el választani, egyre kevesebben hisznek a politikusoknak. Pedig meggyőződésem, hogy az emberek többsége szeretné a változást, szeretne ismét hinni a tiszta politikai elvekben s a szabadságban. És erre – az utcai tüntetések mellett – csak egy megoldás van: részt venni a választásokon. Hinni abban, hogy minden szavazat számít, és hogy le lehet győzni ezt a mai politikai fertőt. 1989 novemberének ez a politikai üzenete a mának.
Zacharias István
