Volt egyszer egy bársonyos forradalom 5: Magyar és szlovák trikolórból összefont masli

Péntek volt és a József Attila Ifjúsági Klub bálját tartottuk Pozsonyban, a farkastoroki művelődési házban. Hiába vártuk a prágai Ady Endre Diákkör képviselőit, csak nem akartak megérkezni...

Valamikor éjfél tájékában toppannak be és mondják, hogy Prágában nagy diáktüntetés van, a rendőrök brutálisan közbeléptek, és egy diák meg is halt. Később kiderült, hogy ez a hír nem volt igaz, de életben tartotta a forradalom lángját. Haza kellett mennem hétvégére, de vasárnap éjjel már utaztam vissza Pozsonyba. Édesanyám nem akart engedni, édesapám meg csak annyit mondott, hogy „észnél legyetek” és kivitt az állomásra...

Hétfő reggel. Begördül a gyors a pozsonyi főpályaudvarra. Leszállok. A peron túloldalán most jön be a prágai gyors. Az oldalán festékszórós kézírás: „Co Slováci spíte?”

Hétfőn még csak a kollégiumban szervezkedünk, mert azt már vasárnap eldöntöttük, hogy nem megyünk be az egyetemre. A kollégiumban halljuk, hogy már Pozsonyban is voltak emberek az utcán. Erről lemaradtunk...

Keddtől az esti program, hogy tüntetünk. Skandáljuk Dubček nevét, amikor a színpadra lép a szürke halszálkás kabátjában. Megtapsoljuk a kiszabadult Ján Čarnogurskýt, bár akkor még nem igazán tudjuk, hogy ki ő… Megtapsoljuk Grendel Lajost, róla tudjuk, hogy ki és nagyon büszkék vagyunk rá.

S miután lelkesen elénekeljük a szlovák himnuszt a Szlovák Nemzeti Felkelés terén, mi, a színpad sarkában álló magyar diákok, elkezdjük énekelni a magyar himnuszt. Talán, ha százan vagyunk. S a több ezres (vagy tízezres) szlovák tömeg csöndben hallgatja nemzeti imádságunkat, majd megtapsolnak… A hajtókámon magyar és szlovák trikolórból összefont masli. Hetekig így járunk.

Megyünk plakátokért a diák-sztrájkbizottság központjába. Belépünk az Academia Istropolitana épületébe, s pár másodperc múlva újra nyílik a hatalmas kapu, s egy idős néni bead egy zacskót. Benne kifli, tej és nyújt még tíz koronát: „gyerekeim, egyetek is valamit”...

A Csemadok-székházban kapunk helyet, ide állítjuk be a fideszes barátainktól kapott stencilgépet. Gyártjuk a magyar nyelvű röpcédulákat, de pár nap múlva bedöglik a sokszorosítónk... Szervezzük a diákszövetséget és népszerűsítjük az általános sztrájkot.

Majd november végétől valahogy átszokunk a VPN központjába, ahol az FMK is kap egy irodát, mellette pedig a NAP szerkesztőségének lesz egy szobája. Amikor először lépünk be a „szerkesztőségbe”, még asztal sincs benne... Valahonnan kerül két írógép. Nagy kincs. Írunk, gépelünk. Az ablakmélyedésben Babi – szó szerint – az ölében tördeli a lap első példányát úgy, hogy az ehhez szükséges ún. tükröt is ő maga rajzolta meg.

És december 15-én kézbe vesszük a NAP első számát. Független napilap. Magyarul. Feledhetetlen érzés. Örülünk, hogy Grendel Lajos kooptált parlamenti képviselő lett, és bosszankodunk, mert Somogyi Szilárd a diákság képviselőjeként, nem lett az. 21 nap híján még nem volt 21 éves.

Karácsony a romániai forradalom jegyében telik, zömében otthon. De január elején már megyünk vissza Pozsonyba. Furcsán nézem az egyik falfirkát a Csemadok székházhoz közeli épület falán: „Maďari za Dunaj, cigáni do plynu”. Ilyen eddig nem volt. A novemberi fehér hó januárban már szürke latyak...

Valami elveszett, valami megszürkült. Az idegenekkel, kézen fogva és lelkesen énekelt szlovák himnusz miliője, s a magyar himnusz megtapsolásának lelkülete úgy tűnik el, mint hajtókámról a két trikolórból kötött masni.

Szép emlékeim között tartom számon mindkettőt: a hangulatot is és a masnit is. Jön a kijózanodás: felvidéki magyar emberként, a jó Isten után, mi csak magunkra számíthatunk.

Somogyi Alfréd