Volt egyszer egy bársonyos forradalom 4: A Csemadok megtartó erejére támaszkodva

Minden jelentős politikai, közösségi esemény kapcsán általában kialakul egy általános (kollektív) vélemény, ami később beépül a történelembe. Ez tapasztalható az ún. bársonyos forradalom megítélésénél is. A 30 évvel ezelőtt megvalósult átmenet a szocialista pártdiktatúrából a szabadabb, demokratikusnak nevezett rendszerbe kétségtelenül pozitív esemény volt mind Csehszlovákiában, mind a Szovjetunió által elnyomott, megnyomorított többi országban is.

A Szlovákiában zajló politikai történésekről, tüntetésekről, mozgalmak alakulásáról, a kommunizmus agóniájáról számtalan elemzés készült, ezért nem ismétlem a mindenki által ismert adatokat.

A forradalmat mindenki másképp élte meg. A szervezők, tüntetők, szónokok, saját magukat tették ki a hatalom önkényuralmának, tevékenységük esetleges súlyos következményeinek.

Nem tudtuk előre, miként fog folytatódni, s főleg, hogy végződik az eseménysor.  Börtön vár-e ránk, az egyetemisták befejezhetik-e tanulmányaikat, hány ember kerül az utcára az általános sztrájkban való részvétele következményeként.

Mint másoknak, nekem is voltak pozitív és negatív tapasztalataim az 1989 előtti időszakban. Köztudott, hogy a Szlovákiában élő magyaroknak voltak bizonyos tapasztalataik az ellenzékinek nevezhető tevékenység terén, egyrészt a magyarországi kapcsolatainknak, másrészt az ottani sajtó, tévé, szamizdatoknak köszönhetően. Természetesen így a szlovák ellenzéknek, de a kollégáknak, diákoknak is közvetíthettük a kommunista ideológiával ellentétes nézeteket.

Ebben sokat segített az a tény, hogy a Csemadok alapszervezetein belül lehetőségünk volt komoly munkát végezni, bevonhattuk a társadalom minden rétegéből a politika, kultúra, történelem, az önszerveződés iránt fogékony, tenni akaró embereket. A legfontosabb a fiatalok, főiskolások, középiskolások bevonása volt a magyar közösség munkájába. Természetesen a pártapparátus megfigyelt, számon kért, esetenként példát is statuált a Csemadok vezetőinek büntetésével.

Ezt éltük meg mi is Léván. A Lévai Pedagógiai Szakközépiskolában tanítottam, s közben a Csemadok alapszervezete elnöke voltam.

Az általunk megrendezett – a kommunisták által ellenségesnek titulált – ünnepségek, megemlékezések, kulturális rendezvények miatt rendszeresen behívattak a kommunista párt járási elnöksége elé, ahol folyamatosan számon kérték tevékenységünket, illetve kapcsolatainkat magyarországi ellenzéki politikusokkal, újságírókkal.

Mint pedagógust többször figyelmeztettek, hogy tevékenységem nem egyeztethető össze az általuk képviselt ideológiával, s komoly következményei lehetnek.

Az utolsó csepp lehetett a pohárban az a nyilatkozat a magyar TV Panoráma című műsorában, melyben elmondtam, hogy szüntetnek meg magyar iskolákat falvainkban a körzetesítés ürügyén, nem teszik lehetővé a magyar óvodák bővítését, újak létrehozását stb.

A következmény: Pozsonyban hivatalosan közölték, eltanácsolnak az iskolából. Ez a döntés november 17. (péntek) előtti kedden született, folytatása elmaradt…

Sok hasonló történetet lehetne felidézni, számomra ez volt az egyik fontos momentum, mely 1989-hez kötődik.

Mivel a kezdeti lelkesedést, a szlovákokkal való közös munkát, barátságot sajnos gyorsan követték a nacionalista, gyakran gyűlölködő megnyilvánulások, melyek átszőtték a politikai szerveződéseket is, kevés olyan politikus maradt a szlovák térfélen, aki nem ellenséget lát a magyarokban. Ezért olvastam a napokban kissé meglepődve Fedor Gál, a VPN akkori elnöke szavait: „Nekem a magyarokkal csak egy problémám volt és van. Tudja mi az? Hogy én magam nem tudok magyarul.”

Szeretnék hasonló mondatokat olvasni más politikusoktól is.

Dolník Erzsébet