Volt egyszer egy bársonyos forradalom 3: Van-e hitünk, erőnk, elszántságunk szebb életet teremteni?

Az élet úgy hozta, hogy ez idáig két jelentős társadalmi változásnak voltam részese. 1968-at a világra kíváncsi középiskolás diákként, majd 1989-et 21 évvel később tanárként éltem meg. Mindkét eseményt, az előzményekkel és a következményekkel együtt iskolai környezethez kötötten.

Az első változás hátterébe akkor nem igazán láttam bele, de környezetemben éreztem a változásokat. A hatvanas évek elején a maga egyszerűségében áttekinthető világban éltünk, majd mindez fokozatosan megmerevedett. Az emberi kapcsolatok melegsége gyengült és az országban mindinkább a különleges előjogokkal bíró emberek által támogatott, vagy kikényszerített kollektív cselekmények nyertek zöld utat. Ezzel párhuzamosan s ellentéteként, a fiatalok körében a klubmozgalom is erőre kapott és a nyári ifjúsági táborok is szerveződtek.

1968-ban a középiskolás diákok számára a Magyar Ifjúsági Szövetség létrehozásáról szóló hírek izgatóak voltak. Mi, diákok bezsongtunk és nekifogtunk újraszínezni a színeitől megfosztott világot. A kassai Ipariban magyar szakos tanárom, Pazderák Bertalan lelkében lángolt leginkább a tűz, s oltott be bennünket, – mozduljunk, tegyünk valami érdemlegeset, hasznosat. Akkor Kassáról ráláttunk erre a felvidéki magyar ifjúsági mozgalomra, s így egy érdekes, mozgó világ részesei lettünk.

Miután 1970-ben leérettségiztem, érezhető volt a megtorpanás. Pozsonyi egyetemistaként diáktársaimmal szerettük volna tovább éltetni a fiatalok kezdeményezéseit, de akkor már a husáki konszolidáció, az emberek betörése következett, olyasmi, mint ahogyan azt a vadlovakkal teszik.

Míg 1969 nyarán még sikerült unokatestvéremmel Párizsba is eljutni két hétre nagynéninkhez és megmártózni a 68-as nyugati nemzedék szabad világában, Beatles lemezekkel hazatérve, addig 1971-ben a dévényi várhoz való kiruccanásom alkalmával mindenre elszánt határőrök katonai dzsippel vittek be vallatásra az ottani kaszárnyába kémkedés gyanújával.

Tudatosítanom kellett, hogy ennyi jutott nemzedékemnek a szabadság ízéből. Merre tovább? Apám példája ott volt előttem, a tisztességesen elvégzett munka, kulturális tevékenység a Csemadokban, szolgálat az egyházi szertartásokon, az ateista propaganda ellenében. Az egyetemen barátaimmal a tanulás mellett a JAIK rendezvényeit nem hagytuk ki. Később Galántán a tanári munka velejárójaként kisszínpadi kísérletezésekbe fogtunk a diákokkal, többek között Tóth Károllyal, a Fórum Intézet későbbi vezetőjével. Összejöveteleink során kapcsolatba kerültünk a másként gondolkodókkal.

A vágsellyei Vörösmarty Klub is jó iskola volt sokunk számára. Az 1980-as időszakban a lengyel Szolidaritás megerősödése és II. János Pál pápa lelkisége növelte a változtatás esélyét. Az iskolában a tanárok kötelező politikai iskolázásai alkalmával kérdéseinkkel néha nehéz helyzetbe hoztuk előadóinkat.

Sikerült elérnem, hogy az egyetlen pártba ne kerüljek be, viszont így – földrajztanár létemre – nem volt esélyem külföldre eljutni. Bíztam abban, hogy a változás hamarosan bekövetkezik. A csernobili katasztrófa eltitkolása és a német repülős Vörös téri bravúros landolása után már egyértelmű volt számomra, hogy a birodalom megroppan.

Ezek után talán érthető, hogy a november 17-e utáni változásoknak is tevékeny részese voltam. A bársonyos forradalom napjaiban a tanulókkal együtt vonultunk ki az utcára. Az egyik alkalommal a diákok szeme láttára távolították el a járási pártépület tetejéről a vörös csillagot, így történelmi eseménynek lehettünk szemtanúi.

December 12-én nyílt levél megjelentetésével egyik kezdeményezője voltam a Pedagógusszövetség megalakításának. Hónapokon át járási oktatási fórumokon vettem részt magyar és szlovák tanárokkal, melyek eredménye volt, hogy megfelelő számban a járási oktatási tisztségekbe magyar pedagógusok is kerültek.

A Galánta és Vidéke Célalap keretében vállaltuk fel a beiratkozási program szervezését, melynek nyomán növekedett a magyar iskolába beíratott gyermekek száma.

A karácsonyt megelőző időszakban a romániai események sokkoltak bennünket, melyeket esténként egyenes adásban volt módunk követni a tévében. A szlovák gimnáziummal több alkalommal közösen szolidaritási felvonulásokat szerveztünk. Ezen alkalmakkor Galánta főterén a csehszlovák, a magyar és a székely himnuszt is elénekeltük. A kegyeletként gyújtott gyertyák fénye rádöbbentette a résztvevőket a népek testvériségére. Később a kinyilvánított szolidaritásunk elismeréseként a Szilágyságból származó Fazekas István kopjafát állított a gimnázium belső udvarán.

1990 januárjában kollégáim a gimnázium igazgatójává választottak. Közös célunk az volt, hogy létrehozzuk a „mi” iskolánkat, amelyben az iskola elsősorban önerejére, diákjai tehetségére, tanárai példamutatására és a szülők segítőkészségére épít. (Ez miatt Slavkovská asszony látogatása alkalmával kikelt magából.) Elindítottuk a nyolcéves gimnáziumi osztályt, a tehetséges diákok és az öntevékeny diákcsoportok működtetésére alapítványt hoztunk létre. Jeles személyiségek látogattak el előadásaikkal diákjaink közé.

A határnyitást követően, 1990 pünkösdjén gimnáziumunk tánccsoportja már az emigráns magyarok Kastl-i magyar gimnáziumában lépett fel a ballagási ünnepségen, majd a későbbi években a brüsszeli Magyar Házban.

A Pedagógusszövetség keretei között a járásban szakmai módszertani napokat tartottunk, diákversenyeket indítottunk, az iskolákban diákcsoportok kezdték meg működésüket. Vadkerti László barátom szervezésében az érdeklődő pedagógusokkal nyaranta tanulmányi utakat valósítottunk meg. Bejártuk keresztül-kasul Európát, a Lofoten-szigetektől Maraakeshig, Izlandtól Cappadókiáig.

A novemberben kivívott szabadság a mečiari kormányzás időszakáig tartott. Csehszlovákia szétválasztása is már kérdéseket vetett fel, a vad privatizáció mérhetetlen károkat okozott az ország  gazdaságának, a korrupció elburjánzása és a maffiával való együttműködés a politikai elit eszköztárába alaposan befészkelte magát. A magyar iskolák számára a kedvező politikai helyzet a mečiari kormányzás időszakában szintén véget ért.

1995-ben a tantárgyak oktatásának tervezett szlovákosítása miatt tiltakozások sorozata indult el. A tantestületek és a szülők akkor ellenálltak ennek az alternatív oktatási tervnek. Elszántak voltak, mert tudták, hogy a hatalom malomkövei ugyan őrölhetik az állhatatosságot, de az odavetett morzsák felcsipegetése megmételyezi a lelket.

A hadakozások mindnyájunkat megviseltek, de a pedagógusok és a szülők közös önvédelmi harca a magyar iskolákért egyben felemelő, erőt adó tett volt.

Most a visszatekintéskor megállapíthatjuk, hogy 1989-ben jelentős változások indultak el a közép-európai régióban, melyeknek előnyei és hátrányai egyaránt voltak és vannak. Erre a régióra akkor felfigyelt a világ.

Akik részesei voltunk az eseményeknek, azok számára már a kezdeteknél felmerült a kérdés, mely azóta sem vesztett aktualitásából: Van-e hitünk, erőnk, elszántságunk, s van-e kulturáltságunk, tudásunk és mértéktartásunk szebb életet teremteni ebben a térségben?                                                                        

Pék László