Volt egyszer egy bársonyos forradalom 2: Elszabadult harsona
Kedves Olvasóink, most indult sorozatunkban a harminc évvel ezelőtt történt rendszerváltozásra tekintünk vissza. Olyan emberek írják le személyes hangvételű emlékeiket, akik közül sokan egykor maguk is ott álltak a képzeletbeli barikádokon és szívesen gondolnak vissza azokra a sorsfordító napokra. Ezúttal Fülöp Antal sorai által nyerhetünk betekintést egy szerkesztőség működésébe, azokon a kaotikus napokon. Tartsanak velünk az időutazásban!
1989 napjaiban a Reflex című heti újság szerkesztősége, a „Bársonyos Forradalom” gyengécske fórumainak egyike, egyszerre volt: szerkesztőség, panaszfelvevő, vigaszosztó, igazságkereső és szolgáltatóiroda! Kimustrált székeivel, garázsból felhordott asztalaival és összekoldult írógépeivel a felbolydult város, s a környező falvak moslékká habart sérelmeinek és csörgősipkás cirkuszainak lerakodó helye.
S a két lyukban a négyecske szerkesztő, elszabadult lelkesedésének engedve, szűrő nélkül kopogtatta a híreket és közleményeket, a szüntelen ki-becsapódó ajtó léghuzatában szanaszét repdeső A4-es papírokra.
Hármuk száját és tollát a Husák-rendszer évekre bedugaszolta (akár konkrétan, akár a lelkét bénítva le), s ez a dugó most kirepült. Egy tűnt még köztük normálisnak, akiben az előrelátás reflexei működtek. Róla azonban kiderült, hogy a köddé vált belügy téglája, bölcs óvatosságát kötőféknek szánták az Elszabadult Harsona vagyis a Reflex szerkesztősége nyakába! (Képzavarnak sem utolsó ez a kötőfék egy harsona nyakában, bár a valóság zűrzavarához képest kristálytiszta szép szó.) Ma is – ahogy ezeket írom – felzsong emlékezetemben a szerkesztőség egy napba zsúfolt vagy száznapi harmonogramja…
… Reggel hét körül: a lengyári asszonyok küldöttsége. Főnökük késsel fenyegette meg őket, mert megvonták tőle a bizalmat. Utánuk rögtön négyen nyomulnak be, hárman vezetve egyet, bottal verték be a fejét plakátragasztás közben a malomnál (talán az ördög malma lehetett): melyikük pártja demokratikusabb?! Telefon: a szomszéd óljából két éve átjön a szag – vagy nincs demokrácia?…
A hotelből követ érkezik: ha nem vonjuk vissza cikkünket, amelyből kiderült, hogy a főnök nem hatvannyolcas üldözöttként tartotta rettegésben beosztottjait, és nem kérünk a „nyilvánosság előtt!” bocsánatot, az egész társaság megfeketedik! Betoppanása kész megkönnyebbülés…
A mezei költőt váltja fel, aki terelőbottal a kezében egy örökkévalóság óta uralja az íróasztal előterét: versben leplezte le a JRD (szövetkezet) elnökét, aki ellopott tizenkét malacot, gyereket csinált a tanító feleségének, majd elűzte a faluból a papot. Ha versét nem látja viszont az Elszabadult Harsona következő számában: sztálisnák vagy mittudomén fasiszták vagyunk. (Nofene!)
Telefon: miért állnak még a rózsadombi villák? Nincs szemetek? (Válasz: az ablakból nem látunk odáig…) Nyugalmazott kalauz, egy taxisofőr, egyszersmind fogadott prókátor kíséretében: adjunk tanácsot, a bélyegalbum sose volt az Irmáé, viszont (mutatóujj föltartva) a bolsevik kurafi unokatestvér a jogásszal… Angyali telefonhang: szemetek!… Telefon: jól megadták nekik! Végre valaki, gratulálunk… Telefon: kik vagytok ti egyáltalán?… Például maga ott, akivel beszélek… No ugye… Meg mernéd mondani a neved?… (Válasz: Fülöp Tóni, kérlek. Négy ékezettel) No ugye… (…) ...De börtönt akkor is csak gyorsvonatból láttál!… satöbbi, s a telefonrevü és forradalmi prosecutió csitultával, a még szállingózó látogatókat kirekesztve, már késő délután, kulcsra zárt ajtó mögött falugyűlésre készülünk.
Vállamon oldaltáskámmal reflexszerűen lépek vissza a telefonhoz, amely a utolsó pillanatban utánunk csörög. Higgadt, kultivált hang, mintha sok éve megszokta volna, bárkihez szól, felülről jön: Fiúk…, ha elfogadnak egy tanácsot. Hűtsék le kissé a fejüket! Köszönöm…
(Magabiztonsága beteljesült jóslatként csendül majd vissza a fülembe, közel egy év távlatából, ahogy az áruház sarkán állok, lyukas cipőm pátoszával, fejem körül a hitevesztettség slágerízű elégiájával, munkanélküliként szimatolva a lángossütő bódé páráit…)
…S esténként a falusi mozik és kultúrházak darázsfészkeiben a falu nagy része köpköd, az elöljáróság két kézzel fogja maga alatt a széket… Hatalomban elhülyült – ám annál ravaszabb – despota-farizeusok szennyesét teregetik...
Azóta persze sok év telt el, de egyik karcolatom mottójául még a minap is azt írtam: „Minden úgy történik, mintha segítenék nekik, mialatt kirabolom, s hazátlanná teszem őket...”
Fülöp Antal
