Leborulok a felvidéki magyarság előtt (II.)

Pomichal Krisztián 2019. május 26., 15:15

Duray Miklós hosszú, hétéves kihagyást követően vállalt újra cselekvő szerepet a közéletben. Miután 1971-ben, a visszarendeződés során kizárták a Csemadokból, kapcsolatainak nagy része megszakadt, néhány évig tudományos munkájában kereste a kibontakozás lehetőségét. A Helsinki, Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Záróokmányának 1975-ös csehszlovák ratifikálása után azonban lassacskán új lehetőségek nyíltak Duray és az ellenzéki csoportok előtt.

A börtönévek tanulsága

A kiáltvány aláírása eddig nem tapasztalt hivatkozási alapot adott a rendszerellenes értelmiségnek. A csehszlovák emigráns körök mozgolódásának eredménye lett az a Charta ’77 néven elhíresült nyilatkozat, amelyhez a Felvidékről mindössze néhány aláíró csatlakozott, köztük maga Duray, aki leküzdve ellenérzéseit, 1983-ban végül aláírta a nyilatkozatot. Annak, hogy a Chartának a mai Szlovákiában nem lett különösebb visszhangja, igen érdekes háttértörténete van. „A Chartát nem Havelék találták ki Prágában, hanem az emigráció. Ennek az volt az oka, és ezt igen kevesen tudják, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja ezekben az években átment a szlovák kommunisták kezébe”. A kárpátukrán Vasil Biľak vagy a pártrendezvényeken csehül felszólaló, de a cseh népet közismerten nem kedvelő Gustáv Husák irányítása mellett a neosztálinista útra lépett kommunista pártban egyfajta szlovák hatalomátvétel zajlott le. „A Chartát a cseh emigráció találta ki, hogy egy cseh kezdeményezésű ellenállást alakítsanak ki Csehszlovákiában. A nemzetnek egy része így akart elhatárolódni a Szlovákiából Prágába költözött szlovák kommunista vezetéstől. Ezzel azért nem foglalkozik senki, mert a csehek és a szlovákok számára is kellemetlen, nem csoda, hogy ezt még talán senki sem írta le.”

Képgalériánk:

A Charta ’77 mozgalommal párhuzamosan 1978-ban az anyanyelvi oktatásért síkra szálló Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság is megkezdte a munkáját. Duray a szervezet szóvivőjeként annak egyik legismertebb arca lett, így hamar a hatóságok célkeresztjében találta magát.

Leborulok a felvidéki magyarság előtt (I.)
"Nem mindegy az, hogy az ember társadalom nélküli szétszóratásban, elszigeteltségben él, vagy van lehetősége közösségi élményeket szerezni."

A ’80-as évek első felében majd’ másfél évet töltött vizsgálati fogságban. Először 1982 novemberében tartóztatták le, felforgatás vádjával, éppen Brezsnyev halálának a napján. Ügyének tárgyalásáról Duray egy érdekes anekdotával szolgál. „Január 31-én és február 1-én volt a bírósági tárgyalásom. A második napon bejelenti a bíró, hogy vallomástételre jön Sziegel Ferenc, a szlovák kormányhivatal nemzetiségi titkárságának vezetője. Biztos voltam benne, hogy megkapom az öt évet. Odaáll, beszél, időnként hátranéz rám, és elmondja, hogy ami ellen a jogvédő bizottság tiltakozik, az úgy van. Teljesen paff voltam, erre nem számítottam. Később bejött egy hölgy a tárgyalóterembe, a bíró kezébe csúsztatott egy cédulát, aki azt elolvasván rettentő ideges lett, és felfüggesztette az ülést”.

Pár héttel később, 1983. február 22-én Durayt szabadlábra helyezték, aki ennyi év távlatából a csehszlovák–magyar viszonyban beállt pillanatnyi enyhülés kontójára írja visszanyert szabadságát. Alig egy évet töltött szabadlábon, hiszen a következő év májusában, hasonló vádak alapján, újra lefogta a rendőrség. A Szovjetunióban éppen történelmi változások zajlottak, Konsztantyin Csernyenko halála után Mihail Gorbacsov lett az SZKP főtitkára. Duray börtönszokást csinált abból, hogy Gorbacsov beszédeit olvasgatta, meséli nevetve. „Mit csináljon az ember a börtönben? Ilyen hülyeséget olvas. Bennem tökéletesen az a megérzés alakult ki, hogy szabadlábra fognak helyezni. Meséltem ezt a cellatársaknak, akik lehülyéztek.”

Gorbacsov hatalomátvétele után két hónappal, május közepén Durayt szabadon bocsátották. Megérzése tehát helyesnek bizonyult, bár bevallása szerint, újra olvasva a beszédeket, fogalma sincs, miből következtethetett arra, hogy ez megtörténik.

 „Érdemes megjegyezni ezt a mozzanatot. Valószínűleg valamifajta különleges lélektani állapot kell ahhoz, hogy az ember olyat olvasson, ami nincs is leírva. Csak valami környezet sugallja azt, hogy ez ott van. Ezt azért tartottam fontosnak elmesélni, mert ez életem egyik olyan meghatározó élménye a rendszerváltás előtti időszakból, ami fölött a mai napig nem tudok napirendre térni.”

Közeleg a rendszerváltás

Duray a börtönben töltött hosszú hónapok után sem hagyott fel az ellenzéki tevékenységgel. Végül a Jogvédő Bizottság elérte a célját, az anyanyelvi oktatás megszüntetésének terve, legalábbis egy időre, lekerült a napirendről. Gorbacsov felbukkanása után pedig már azt is érezni lehetett, hogy a rendszer nem fog örökké tartani. Duray 1988-ban belépett a magyarországi Szabad Kezdeményezések Hálózatába, amely pár hónappal később párttá alakult, a Szabad Demokraták Szövetsége nevet vette fel. Duray az azóta megszűnt és nekünk, nemzetben gondolkodóknak igencsak rossz emlékű SZDSZ-be már nem volt hajlandó átlépni, kilépett a szervezetből. A magyar ellenzék szekértáborai között azért továbbra is igyekezett közvetíteni. „1988 tavaszán a Hálózat képviselőit nem akarták beengedni a népiek (nagyrészt ők alakították meg a későbbi Magyar Demokrata Fórumot – a szerk. megj.) a Jurta Színházba. Próbáltam békíteni a feleket, sikerült elérnem, hogy a Hálózat tagjai is bejöhessenek. Alighanem ez volt az egyik utolsó ilyen találkozásuk.”

Ez a magyar közéletet lassan 150 éve mérgező népi–urbánus ellentét lassan átgyűrűzött a rendszerváltó felvidéki magyar értelmiség köreibe is. Duray fontosnak tartja megjegyezni, hogy ez a szembenállás sokáig hiányzott a hazai közegből. „Azért alakult ki, mert a felvidéki magyar fiatal értelmiség egy jelentős része rendelkezett útlevéllel. Azok, akik kicsit másként gondolkozók voltak, a hálózattal kezdték tartani a kapcsolatot, nem a népiekkel. Jórészt ezek voltak azok, akik 1989 novemberében, Vágsellyén megalapították a Független Magyar Kezdeményezést, az FMK-t. Ezek az emberek szinte kivétel nélkül az SZDSZ befolyása alatt álltak”. Duray úgy véli, ezekben a körökben jelentek meg először azok a haszonlesők, akik a demokratizálódó politikai életből nem a demokráciát tekintették fontosnak, hanem az abból húzható hasznot. Konkrét neveket végül szándékosan nem említett.

Beszélgetőtársam ma is érezhető keserűséggel a hangjában beszélt ezekről az időkről, hiszen a felvidéki magyarságot azóta is megosztó törésvonalak alakultak ki akkoriban. Olyan törésvonalak, amelyeket a frissen „demokratizálódott” (cseh)szlovák politikum is igyekezett alaposan kihasználni. Duray ezzel kapcsolatban egy sokatmondó, alig emlegetett történettel szolgált. Valamikor a kilencvenes évek közepén, még Mečiar utolsó mandátuma idején Václav Havel Szlovákiába látogatott. Duray is elment a találkozóra. „Sose felejtem el, Ján Čarnogurský engem szó szerint ellökdösött az asztaltól, ahol Havel ült, és odahúzta Bugárt. Én személyesen ismertem Havelt, kollégák voltunk a Chartánál, és mégis.”

Elszalasztott lehetőségek

A rendszerváltás előestéje az Egyesült Államokban érte a Duray családot. A későbbi pártalapító úti okmányainak eltűnése, ellopása után végül csak 1989 novemberének végén tért haza Csehszlovákiába. A csehszlovák szövetségi kormányba nem kerülhetett be, személyét a kommunisták nem fogadták el, a Havel vezette ellenzék pedig lemondott a miniszteri kinevezéséről. Duray még az év decemberében felvette a kapcsolatot az FMK alapítóival, hogy egy felvidéki magyar párt megalakításáról tárgyaljanak. A visszautasítást követően kényszerhelyzetbe került. Duray a beszélgetés során többször is említette, ő nem akart mindenáron pártot alapítani, de a Csemadok helyi alapszervezeteire támaszkodva 1990 februárjában végül megalakult az Együttélés politikai mozgalom. A fentiekkel kapcsolatban a beszélgetés talán legerősebb mondatai hangzottak el.

„Tudatosítani kell, hogy volt egy helyzet, amelyből azonnal magunkhoz kellett volna térni 1989 decemberében. Azonnal arra kellett volna törekedni, hogy létrejöjjön egy önálló politikai szerveződés. Erre a legalkalmasabb lett volna, lévén hogy már létezett, az FMK. Ők akkor elutasították, hogy önállósodjanak. Sőt ’92 után, amikor kiestek a hatalomból, még két évbe telt, mire beléptek a koalícióba. Nagy késésbe kerültünk, annak ellenére, hogy volt egy jó háttér. Ott volt a hatvanas évek tapasztalata, illetve egy szervezett hálózat, a Csemadok, amelyre lehetett volna támaszkodni, anélkül, hogy annak kulturális jellege megsérüljön. Félő volt, hogy ez bekövetkezik, így ezt feladtuk. A közéleti emberek egy része ekkor indult el a gazdasági nyerészkedés irányába, a másik pedig megmaradt a közszolgálat mellett.”

Duray 25 évvel az események után is úgy véli, a kegyelemdöfést az utolsó nagy lehetőség, az 1994-es komáromi nagygyűlés kudarca adta meg, amelyet, mint fogalmazott, csak magunknak köszönhetünk.

Révkomárom utcái tömve voltak rohamrendőrökkel a gyűlés napján, de végül nem kellett közbeavatkozniuk. Ma már az is tudható, az autonómia szó elhangzása váltotta volna ki a rendezvény erőszakos feloszlatását. Duray a nagygyűléssel kapcsolatban újabb történettel támasztotta alá Bugár Béla iránt érzett antipátiáját. Bugár ugyanis, akkor még az MKDM vezető politikusaként, azzal kereste meg a kapunyitás előtt pár órával a szervezőket, hogy a komáromi sportcsarnok alá van aknázva, le kell fújni a rendezvényt. Pásztor István polgármester erre azt felelte, hogy a saját felelősségére engedélyezi a rendezvény megtartását.  Az MKDM elnöke végül kijelentette, ha a gyűlésen bármelyik felszólaló megemlíti az autonómiát, az összes kereszténydemokrata polgármester feláll, és távozik a teremből. Erre a jelre indult volna meg a rohamrendőrség, állítja Duray Miklós, aki a fenti történetet már több alkalommal említette korábbi interjúiban. (Például lapunk idei, harmadik heti számában megjelent interjúban is – a szerk. megj.)

Ma, amikor újra napirenden van a magyar pártok összefogása, kíváncsi voltam, hogy beszélgetőpartnerem szerint milyen tanulságok vonhatóak le az 1998-as pártegyesülésből. Duray azonban kategorikusan elutasította a két helyzet összehasonlítását. „Alapvető különbség, hogy 1998-ban három olyan párt egyesült, amelyik hellyel-közzel már előtte is együttműködött, ráadásul mindhárom természetes módon jött létre. Ma van egy párt, ami az egyesítés örököse, és van egy másik, ami ebből kiszakadt és ellene fordult. Tehát ezt a két helyzetet nem lehet egy lapon említeni.” Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, 1998-ban is egy kényszerhelyzet hatására voltak kénytelen együttműködni, nem a párttagság kívánsága, hanem a parlamenti képviselet igénye miatt.

Magunkban kell keresnünk

Legnehezebb kérdésemet szándékosan a végére hagytam. Ritkán beszélgethet az ember a felvidéki magyar közélet talán legtapasztaltabb szereplőjével, így nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy meg ne kérdezzem, mi a véleménye a magyar kisebbség jövőjéről. Duray egy, a közéleti gondolkodást új alapokra helyező szerveződés létrejöttében látja a megoldás kulcsát. Nem vagy nem feltétlenül pártról van szó, hanem egy társadalmi szervezetről, egy új bázisról, amelybe a két pártnak, tetszik, nem tetszik, bele kell simulnia. Ha ez nem történik meg, akkor a továbbiakban is a fokozódó kopásunkkal kell számolnunk. Ennek okait pedig magunkban kell majd keresnünk.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/21. számában.

0 HOZZÁSZÓLÁS