Leborulok a felvidéki magyarság előtt (I.)

Pomichal Krisztián 2019. május 19., 21:02

A körülmények szerencsés együttállásának köszönhetően felkértek, hogy az idén éppen hetvenéves Csemadok hagyományos, immár 23. alkalommal megrendezett helytörténeti konferenciáján, a Mérföldköveken Duray Miklós beszélgetőpartnere legyek. Nemcsak megtiszteltetés, de személyemnek is értékes tapasztalás volt az Együttélés pártvezérével, a felvidéki közélet ugyan visszavonult, de még ma is egyik legmeghatározóbb alakjával beszélgetni.

Elfogódottságomat csak fokozta, hogy a közönség soraiban számos olyan ember is helyet foglalt, aki nemcsak Duray személyét ismeri nálam jobban, hanem a felelevenített időket és eseményeket is, hiszen maguk is átélték azokat.

A rendezvény szervezői a „Csemadok és én, én és a Csemadok” vezérfonala mentén képzelték el a beszélgetést, amelyből végül, szinte megkerülhetetlenül, egy átfogó életpálya-interjú kerekedett. Duray az épülő diktatúrával kapcsolatos első emlékeiről, a klubmozgalom szárnypróbálgatásairól és a ’68-as csalódásokról is nyíltan beszélt, ahogyan nem hallgatta el a rendszerváltás utáni, sikertörténetnek korántsem nevezhető időszak hibáit sem. Azét az időszakét, amelyben ő maga is az események alakítója volt. Az egykori pártvezérre egyébként a beszélgetés ideje alatt végig jellemző volt, hogy nyíltan, sokszor saját felelősségét sem kerülgetve ismertette hat évtizedes közéleti pályafutását.

Ezt a pályafutást Duray egy éles határvonallal választja ketté, mi mást, mint az 1989-es évszámot vésve a mezsgyekövekre. Míg a rendszerváltás előtti időszakot annak minden mulasztásával együtt is egy, a nemzet szempontjából relatíve sikeres korszakként éli meg, a ránk szakadó demokrácia három évtizedét már korántsem látja ilyen pozitívan. Erről pedig, s ez nemegyszer szóba került a beszélgetés során, leginkább mi magunk tehetünk, vélekedik Duray.

Duray jól és átélhetően beszélt tapasztalatairól, de sokszor, ahogy az a szerves beszélgetések sajátja, nagyokat ugráltunk évtizedek (és rezsimek) között. Ezeket az ugrásokat írott formában nehéz lenne követhetően átadni, így a beszélgetés sajtó alá rendezése során inkább a kronológiai sorrendre hagyatkoztam.

Lehetett volna korszerűbb? Azt hiszem, nem!

A jobbára régi csemadokosokból álló hallgatóságot Duray Miklósnak azonnal sikerült megnyernie. Nagy derültséget váltott ki a térdig érő hóban maga után szánkót húzó, missziót teljesítő kisgyermek története. Duray már négyévesen, 1949 őszén-telén bekapcsolódott az akkor még szárnyait bontogató Csemadok életébe, szülővárosában, Losoncon terjesztette a szervezet egyik első kiadványát, a kommunista mintára készült Népnaptárat.

A hontalanság éveit követő időszakkal kapcsolatban megkerülhetetlen kérdés a Csemadoknak a rezsimhez való igazodása. Duray ezt a szervezet legendás – legendásan ambivalens – megítélésű első elnöke kapcsán hozta szóba. Kevesen tudják, de Lőrincz Gyulát – aki hithű kommunistaként, legalábbis saját állítása szerint, még a spanyol polgárháborúban is fegyvert fogott – a soviniszta gúnyát nehezen levető csehszlovák kommunisták korábban kizárták a pártból. Így járt sok más helyi magyar kommunista is. Csak 1948 „diadalmas februárját” követően kezdték el őket szépen lassan visszavenni a pártba. Egy évvel később, azzal a célzattal, hogy segítsék a csehszlovák igába hajtott felvidéki magyarok betörését, az ő vezetésükkel hozták létre a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületét, a Csemadokot. Duray úgy véli: „Ezt maga Lőrincz Gyula sem gondolhatta komolyan. Ha komolyan gondolta volna, valószínűleg keresztbe tesz azoknak a csemadokosoknak, akik nem így gondolkoznak, ha nem a közösség építését tartják szem előtt”. Lőrincztől, meséli Duray, az 1954-es, nagy port kavart losonci János vitéz-előadás után sem tellett több egy dörgedelmes feddésnél, az igazán komoly retorziók elmaradtak. A Csemadok égisze alatt megrendezett, egyébként fergeteges sikerű színdarab egyik jelenetében egy huszáregyenruhába öltözött színész (maga János vitéz) lobogtatta a magyar zászlót, amit az illetékes elvtársak természetesen azonnal burzsoá és nacionalista provokációnak minősítettek. Duray személyesen is érintett volt a dologban, hiszen édesanyja varrta az ominózus lobogót, édesapja pedig a darab technikai rendezője volt. (A darab körül kialakult botrányról Böszörményi István kollégánk írt kiváló cikket. János vitéz és a burzsoá nacionalizmus c. írását lapunk idei, 17. számában olvashatják – a szerk. megj.)

Képgalériánk:

A hontalanság éveit követően a Csemadok, minden hibája ellenére, elévülhetetlen érdemeket szerzett a felvidéki magyarság megtartásában. „Nem mindegy az, hogy az ember társadalom nélküli szétszóratásban, elszigeteltségben él, vagy van lehetősége közösségi élményeket szerezni. Van lehetősége, hogy hetente találkozzék társaival, és megélje magyarságát” – foglalja össze a Csemadok hátsó szándékokkal terhelt első évtizedeinek jelentőségét Duray. Azt sem felejti el hozzátenni, hogy generációja hiába érezte, hogy az egypártrendszer struktúrája szerint felépülő Csemadok nem elég korszerű, sokáig nem kínálkozott mód a megváltoztatására.

Tizenháromszor tapsoltak közbe…

Duray és társai a hatvanas évek elején (1964) formálódó klubmozgalom keretein belül keresték a lehetőségeket. Hiába voltak olykor-olykor nézetkülönbségek a szervezet felső vezetése és a klubok képviselői között, ez utóbbiak mégiscsak a Csemadok mentén és támogatásával szerveződtek. Mind a két oldal lenyelte a békát, mert tudták, hogy az egyik nélkül nincs megmaradás, a másik nélkül nincs fejlődés. Az 1966 decemberében lezajlott kongresszusra Duray Miklós egy forradalmi beszéddel készült, amellyel egyfajta belső lázadást kívánt meghirdetni az egyre lazuló rezsim, illetve a Csemadok struktúrái ellen. Bár sokáig úgy tűnt, beszédét nem engedik majd elmondani, végül óriási sikert és tapsvihart kapott a Csemadok kongresszusának résztvevőitől.

Duray így emlékszik az esetre: „Elmondtam a felszólalásomat, amely leírhatatlan reakciót váltott ki. Legfeljebb Sztálin elvtárs kaphatott ekkora tapsot, mondjuk egy 1952-es pártkongresszuson. Megszámoltam, vonalakat húztam a füzetembe, tizenháromszor tapsoltak közbe. Otthon, a tükör előtt gyakoroltam a beszédet, az első ilyen beszédem volt. Pontosan tízpercesre volt szabva, úgy írtam meg, hogy egy másodperccel se legyen hosszabb. Körülbelül negyvenöt percig tartott. Nem dicsekvésből mondom, hanem azért, hogy érzékeljük az akkori hangulatot.”

Ez a felszólalás is hozzájárult ahhoz, hogy a szervezeten belül, természetesen a Prágából fújó friss, tavaszi fuvallatoknak is köszönhetően, egyfajta belső átalakulás indult meg. A Csemadok elkezdett érdekérvényesítő szerepben mutatkozni. A helyi szervezetektől sorra érkeztek a készülő új alkotmány nemzetiségekre vonatkozó fejezeteihez szánt javaslatok. Duray vezetésével létrejött a szervezet pártonkívülieket tömörítő csoportja is, amely miatt aztán őt és néhány társát ki is zárták a visszarendeződést követően. (Duray egyébként azóta sem tagja a Csemadok egyetlen alapszervezetének sem – a szerk. megj.)

Tiszta forrás, koszos börtön

Duray 1969 legvégén, amikor már látszott, hogy a prágai tavasz fuvallatait az „ötvenes évek szűk levegőjére” emlékeztető kipárolgások váltják fel, önként lemondott szervezeti funkcióiról. Rövidesen ki is zárták a Csemadokból. Ezután egy időre hátat fordított a közéletnek. „Könyvet akartam írni a Felvidék gyógyvizeiről és ásványvizeiről. Gyűjtöttem az anyagot, jártam az országot, minden forrásból öt litert merítettem, és vittem haza.”

A hetvenes évek derekán egyre többet hívták előadni az ország magyar középiskoláiba (többek között e sorok írójának édesapja is, végzős gimnazistaként). Duray Miklós ezeken az előadásokon sokáig kerülte a közéleti témákat, ásványokról, geológiáról, gyógyvizekről mesélt. Nem akarta bajba keverni a diákokat, diákklubokat. „Viszont tény, hogy újjá szerveződtek a közéleti kapcsolataim. Amikor ’78-ban nekifogtunk a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság megszervezésének, ezek a felújított kapcsolatok olyan fontosak lettek, hogy nélkülük létre sem jöhetett volna a mozgalom háttérhálózata” – emlékszik vissza ezekre az időkre.

A kezdeményezés végül 1984-ben érte el csúcspontját. Az anyanyelvi oktatás megszüntetését célzó tervezet gyakorlatilag már ott volt a törvényhozók asztalán, mire a Csemadok Központi Bizottsága is állást foglalt végre, miközben ezrével érkeztek a tiltakozó levelek a pártközpontba. „Körülbelül tízezer ember írt tiltakozó levelet. Szinte hihetetlen, hogy a második sztálinizmus korszakában ennyi ember mert tiltakozni. Leborulok a felvidéki magyarság előtt” – jelentette ki Duray visszaemlékezve a jogvédő bizottság harcaira. A nyolcvanas évek elejének küzdelmes évei a szokásosnál is több nehézséget tartogattak Duray Miklós számára, hiszen 1982 és 1985 között 470 napot kellett vizsgálati fogságban töltenie. Erről, illetve a rendszerváltást követő évtizedek küzdelmeiről lapunk jövő heti számából tudhatnak meg többet.

Megjelent a Magyar7 2019/20.számában.

0 HOZZÁSZÓLÁS