Ki kell állnunk a nemzeti érdekérvényesítés mellett
Hektikus időben, két választás közti időszakban és egy botrányos törvénymódosítás után beszéltünk Őry Péterrel, a Magyar Közösség Pártja Országos Tanácsának elnökével. Természetesen elsősorban a felvidéki magyar közösség jogairól, lehetőségeiről, illetve a jelenlegi politikai helyzetről és a jövőre vonatkozó véleményéről kérdeztük.
Mi a véleménye a himnuszügyről?
A himnuszügy egy történetnek a végkifejlete. Folyik a magyarázkodás. Olyan ez, mint az egyszeri orvos, aki térden lövi magát, majd azt magyarázza, hogy bizony kizárólag ő tudja a műtétet elvégezni. Abszurd helyzet, mint a magyarázkodás azok részéről, akik november 9-e óta nem találtak megfelelő időt arra, hogy értelmezzenek egy törvényjavaslatot. Nagyjából harminc emberről beszélhetünk, a vegyespárti képviselők és asszisztensek esetében, aki azért kapják közpénzből a bérüket, hogy a parlamenti feladatokat elvégezzék. A himnusztörvény a DAC szurkolói ellen készült, nemhiába emlegetik lex DAC-ként. Ráadásul ez már a lex DAC 2. verziója, hiszen van egy lex DAC 1. is, amikor a nemzeti lobogók használatát tiltották be. A folyamat alapvető kérdést vet fel: jogában áll-e egy nemzeti közösségnek használnia a saját jelképrendszerét? Ez az identitás megőrzésnek is a fő kérdése. Az egyik beterjesztő világosan elmondta a parlamentben, hogy a törvényjavaslat arról szól, ne lehessen a dunaszerdahelyi stadionban magyar himnuszt énekelni. Képzeljük el, mi lett volna a világsajtóban, ha az Izraeli zászlót vagy himnuszt tiltották volna be…
Mivel ez fel sem merülhet, úgy látszik, maradt a magyarellenesség.
Azaz a magyarellenesség nálunk nem szokatlan, holott ez felvet egy-két alkotmányos kérdést is. Pedig a nemzeti jelképek használata minden közösség számára alapjog, és más országokban ez nem is okoz gondot. Ez az egész a rendszer hibájára hívja fel a figyelmet.
Több mint egy évtizede politizál. Nem gondolja, hogy aki pozícióba kerül, rögtön úgy tesz, mintha észt is kapott volna hozzá? Rögtön elkülönül azoktól, akiket képviselnie kellene.
A magyar közösséget érintő kérdéskörben a jelenlegi kormányzati ciklusban elhibázott döntések sorozatát látom. Az első a bírósági nyelvhasználat kérdése volt, amire szintén nem figyeltek oda. Az MKP vette észre, és sikerült visszarendezni, hogy lehessen anyanyelvet használni a bíróságokon. A második az összeurópai kisebbségvédelmi kezdeményezés elleni szlovák fellépés volt, s abban a hidas miniszter, Lucia Žitnanská képviselte a Szlovákiát. Az MKP-nak kellett kikényszeríteni az álláspontjuk megváltoztatását. De nyitott a meglévő jogi keretek kihasználásának a kérdése is. A közszolgálati médiatörvényben az áll, hogy a nemzetiségi összetételnek megfelelően sugároznak, azaz a nemzetiségek nyelvén is. Ha hivatalosan 8,5%-nyian vagyunk, akkor az évi 16 ezer órából jogosultak vagyunk 1400 órára a jelenlegi 105 helyett. Panaszt tettünk, egy éve nem képesek kivizsgálni azt a közszolgálati médiatanácsban. Létrehoztak egy bizottságot, hogy „kivizsgálják” a törvényi kötelességüket, már egy éve várom a válaszukat. Pedig ott is ülnek magyarok, akik azóta sem hallatták a hangjukat.
A himnuszügy ezek szerint több mindenre ráirányíthatja a figyelmet?
A magyarság ingerküszöbét nagyon elérte ez az ügy. Jó volna, ha nem csak a himnusz használatának visszaállítására fókuszálnánk, hanem az összes nemzeti jelképünk szabad használatának biztosítására törekednénk. Az MKP petíciójának ez a világos célja.
A Most-Híd megmondó emberei próbálják bagatellizálni a törvényt, illetve kiosztják az MKP-t, hogy ne élősködjön a kérdésen. Eközben, ha fennmaradnak a frontvonalak, egyre inkább valós a veszély, hogy a magyarság hamarosan politikai képviselet nélkül marad.
A vegyespárti rendszer magában hordozza a meghasonulást minden ügyben, ahol nemzeti kérdésben kell dönteni. Vagy az egyik oldalnak, vagy a másiknak kell kedvezni. Nyilván veszélyes helyzet alakulhat ki, mind a mostani EP-, mind a jövő évi parlamenti választások során, mert képviselet nélkül maradhat a magyarság. A himnusz kérdése azt is felveti, milyen most a magyarság képviselete, hiszen nemzeti vonalon sorra veszteségeket szenvedünk el, amit pedig eredményként eladnak, az inkább marketing jellegű eredmény. Húsz év után ki kell mondanunk: a magyar közösségnek az alapvető kérdések megfogalmazásában közös nevezőre kellene jutnia, ilyen helyzetben másodrangú kérdés, hogy ki a képviselő, hiszen az adott közös ügy felkarolása az elsődleges.
Tehát nem a személyi kérdést tartja fontosnak, hanem az értékekről kellene kialakítani végre közös álláspontot?
Amikor az EP-ben nekimentek Szlovákiának (Pellegrininek), Richard Sulík az ellenzék vezéreként azt mondta: igen, belső vitáink lehetnek, de azt nem engedhetjük, hogy támadják azt az országot, amelynek a képviseletében itt vagyok. Ez a példa is mutatja, vannak helyzetek, amikor egy közösségnek egyazon platformra kell helyezkednie. A magyar közösségen belül el kell gondolkoznunk, hogyan lehet megfordítani azt a nyolc éve tartó folyamatot, hogy egyre csökken a szavazókedvünk. Már olyan magyarok is vannak, akik szlovák, akár szélsőséges pártokra szavaznak. Ezek nagyon súlyos kérdések a jövő tekintetében, és csak úgy adhatunk rájuk választ, ha elkezdünk beszélni a feladatokról, amiket 10-15 éves horizonton meg kellene oldani, hogy az itteni magyarság megmaradjon és fejlődjön.
Azaz egy minimumot kellene megállapítani?
Olyan nincs, hogy minimum. Mi a különbség abban, hogy az árokba egy teherautónyi szemetet fordítok ki, vagy csak két talicskával? A szemét ott van mindkét esetben! Nekünk a minket megillető jogállapotot kell elérnünk.
Márciusban, az államfőválasztás előtt írt egy értekezést, amelyben úgy fogalmazott, válaszút előtt áll a magyarság.
Azt hangsúlyoztam, hogy meg kell határoznunk a haladási irányunkat, az altézisek megállapításán keresztül. Például, hogy a magyarság legyen az országban egyenjogú és egyenrangú a többséggel! Jelenleg ez nem így van. Ha így lenne, több magyar adás lenne a televízióban, és olyan zászlót tűzhetnék ki a stadionba, amilyet akarok. A mai napig nem fektettük le a többségi nemzet és az országban élő nemzetiségek jogviszonyát. Be kellene vezetni az arányossági elvet is, akár a kultúra, akár a gazdaságfejlesztés területén. Mi is ugyanúgy fizetjük az adót, amiből nekünk is arányosan visszajár. Aránytalan az önkormányzatok finanszírozására is, hiszen a különböző szorzók miatt sokkal kevesebbet kapnak a dél-szlovákiai községek, mint a hegyvidékiek – pl. a tengerszint szerinti elhelyezkedés is hátrányosan érinti a déli falvakat. A gazdasági minisztérium honlapján pedig láthatjuk, hogy a munkahelyteremtő támogatások sem délre érkeztek–érkeznek.
Az egyenlőtlenség más téren is megjelenik…
Egyenlőtlen viszony van a nyelvhasználat területén, azért is, mert egyéni jogként jelenik meg, nem pedig közösségi jogként, vagy akár kötelességként. Ma nincs olyan komplex kisebbségi kulturális intézményrendszer, amely önigazgató, és az állam alanyi jogon finanszírozná. Az oktatási rendszerünk sem önálló, ahol az önkormányzatiság hiánya olyan ügyekhez vezet, mint a nagyszarvai. Hiába cseréljük le a falut jelző táblát nagyobbra, ha oda jogi értelemben nem a falu magyar neve kerül, csupán a falu informatív megjelölése a nemzetiség nyelvén – ami jogilag annyit jelent, hogy a falunak csak szlovák neve van. Nincsenek kétnyelvű útjelző tábláink, pedig ezt a kérdést még a romániai Hargita megyében is meg tudták oldani. Ezeket a kérdéseket kellene tisztázni, lefektetni az alapokat, amelyekre építkezni lehet. És ez csak a jéghegy csúcsa.
Ez hosszabb távú folyamat, most azonban nyakunkon az európai parlamenti választás.
Vegyük az EP-választást első lépcsőnek, hogy méltó képviseletet válasszunk. Tehát először is el kell menni szavazni! Reméljük, a himnuszügy rádöbbentette a magyarságot: ha otthon marad, senki nem fogja helyette bejuttatni a képviselőjét. Olyan jelölteket kell küldeni az európai parlamentbe, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól, és nem minimumokról fognak beszélni, hanem az unió szintjén is megpróbálják lefektetni az alapokat. És ehhez vannak jó jelöltjeink.
Sajnos a hazai választó azt mondja, hogy Brüsszel messzire van.
Mint említettem, a szlovákoknál működik, hogy ha megtámadják az országot, akkor az ellenzék vezére védi a miniszterelnököt. Látni kell, hogy most az anyaországot, ezzel az összmagyarságot, a Kárpát-medencei magyarságot támadják. Egyek vagyunk, és ki kell állnunk a nemzeti érdekérvényesítés mellett. Kutya kötelességünk kiküldeni a képviselőinket, és így segíteni a Kárpát-medencei magyarságon. Tudatosítanunk kell, ha nem volna mögöttünk anyaországi védőernyő, akkor sokkal rosszabb helyzetben lennénk. És ez nem csak magyar ügy, mert az erős magyar képviselet egyben kovásza a közép-európai V4-es együttműködésnek. A magyarság olyan, mint a kenyér, ahol a határon túliak alkotják a kenyér héját, ami védi az összmagyarságot.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2019/15. számában.
